Hy Housers!
Egyszerűen visszatért belém az ihlet... A hétvégén Kertész Kingás buli volt, négy napos, szóval sok írói inspirációval töltődtem, valamint megtörtént velem a világ legromantikusabb dolga, egy olyan metaforaháború, amihez képest a Csillagainkban a hiba... Sokan mondták, hogy a matematika mindenre jó, de arra, hogy másfél óráig totálisan szerelmet valljon egymásnak két ember, arra sosem gondoltam volna... Ezek után gondolhatjátok, hogyan szaladtam, hogy írjak, és bár a saját sztorimat is nagyon szívesen megosztottam volna, az az igazság, hogy nem szeretném kiadni így... Na, de ne kanyarodjunk el.
Remélem tetszeni fog Nektek az új rész! Ma egy éves és hat napos a blog, ami számomra nagyon durva, elhűlve vettem észre, és így szeretném Nektek megköszönni ezt az egy évet! Csodálatosak vagytok, imádlak Titeket! <3
Jó olvasást a következő 2800 szóhoz!
xXx. Alice
^.^
"Az irracionalitás elfogadása minden kapcsolat alapja."
Azt hiszem, a legracionálisabb döntés az lett volna, ha visszafordulok. És, hát, állítólag én racionális vagyok. Mégsem fordultam vissza. Tudom, teljesen logikátlan volt a döntés, akár a horrorfilmek agyatlan szőke statisztái is meghozhatták volna, de én is így tettem.
Utólag visszagondolva nem kellett volna, azonban én mégis visszamentem. Azon az úton, ahol ezelőtt, átpattanva az ablakpárkányon, be a dohos könyvtárba, majd fel a lépcsőn a harmadikra. Hallgatóztam, és a lehető legnagyobb csendben lépkedtem, ahogyan egyre feljebb értem, éreztem, hogy beszűkül körülöttem a levegő, éreztem a másik jelenlétét, tudtam, hogy közel van hozzám, de ez nem tántorított el. Az adrenalinszintem folyamatosan nőtt, egyre inkább megszokásból mozogtam, a figyelmem pedig a sötétségre összpontosítottam. Tudtam, hogy a lámpával lebuktatnám magam, és azzal is tisztában voltam, hogy a másiknál van. Egyenesen következik ebből, hogy ő ijedtségében felkapcsolhatja, így leleplezi a helyzetét.
Beléptem Heidi szobájába. Azt hiszem, nem kellett volna hátat fordítanom az ajtónak, mert akkor hamarabb is reagálhattam volna, a hang hallatán, ami egy apró reccsenés volt mögöttem.
Olyan hamar fordultam meg, amilyen hamar csak tudtam, de ez sem segített. A zseblámpa fénye egyenesen a szemembe világított, nem láttam a másik arcát. Közelebb jött, és egyre inkább nem láttam, ám amikor hozzám ért, már be tudtam határolni, hol van. A zseblámpa a földre esett, a falnak világított, miközben a férfi hátulról átkarolt és a földre próbált nyomni. Alacsonyabb volt nálam, így simán lehetett volna testi előnyöm, ha nem lett volna nagyon erős a keze. Halál pontosan szorította el a karhajlatom vénáit, amitől szabályosan kezdtem rosszul lenni.
A bal kezemen a felkaromon szorított, miközben rúgtam, kapálóztam, és próbáltam a lehető legnagyobb hangzavart csapni. Nem szólalt meg. Ez volt a legijesztőbb az egészben.
Éreztem, hogy valami átáztatja a felsőmet. Lassan került belőle a karomra is, a lámpa fényében megláttam. Vér volt.
Hirtelen egy tűt éreztem a karomban, ahol az előbb elszorította a keringésem. Kisvártatva elengedte, és szinte éreztem, hogy a fecskendő tartalma szétárad az ereimben, és a testem minden zugába eljut. A földre zuhantam, a gyógyszerek szétszóródtak körülöttem, csak annyi láttam a lámpa csekély fényében, hogy a férfi felveszi a zacskót a földről, és pár szemet belekanalaz.
Próbáltam gondolkozni azon, mi lehet bennem, de tompa voltam, mindenre képtelen. Minden erőmmel próbáltan nyitva tartani a szemem, de nem sikerült. Lefelé húzódtak a pilláim, a karomat is egyre nehezebben mozgattam, és néhány utolsó keserves kapálózás után egyszer csak megszűnt minden.
- Nova! - hallottam a nevem. - Kelj fel! - ütést éreztem az arcomon. Megrándultam a hatására, és automatikusan ütöttem az irányba.
- Nova, hahó, mi vagyunk! - ismerősek voltak a hangok. Több, mint ismerősek.
- Hé, lélegezz! - Tierneyét ismertem fel először. Mély volt, mint mindig, öblös, és tekintélyt parancsoló.
Kinyitottam a szemem, bár nehezemre esett. Azonnal leesett, hol vagyok: a Land Rover platóján feküdtem egy pléden, felettem pedig Martin, Ella és Tierney álltak.
- Ne ülj fel. Csak feküdj. - közölte Tierney. Úgy tettem, ahogy mondta. Meg akartam kérdezni, hogy hogyan kerültem ki, mi történt, de nem tudtam, hogyan fogja neki. - Kell tőled vér. - folytatta.
- Biztos, hogy meghűltél, ez a szar meg durván kiüthetett. - csatlakozott Ella is.
- De mégis mi? - kérdeztem vissza. - Hol a fecskendő?
- Nos. Az a helyzet, hogy nem fogsz örülni annak, amit látsz. - tolta az orrom elé Martin a zacskóba rakott fecskendőt. Az alkaromra támaszkodtam, úgy ültem fel a figyelmeztetés ellenére, és néztem meg a fecskendő címkéjét.
A McGill Egyetem Gyakorlókórháza
- Mi a fasz?
Martin a lakásba vitt, miután Tierney és Ella elvitték a kórházba a fecskendőt. Nem akartam így a koleszba visszamenni, Martin pedig értelemszerűen nem állíthatott így haza, úgyhogy a köztes megoldást választottuk.
Egész úton szótlanok voltunk, mint akik nem tudják, mit kéne egymásnak mondani ezek után. Beszélgetni akartam vele, de ötletem sem volt, mivel kezdhetném. Zavaros volt a szituáció, annyi mindent mondtam volna, de közben szédültem is, valószínűleg attól, ami a fecskendőben volt. Nyugtató.
A lakásba felérve azonnal a fürdőszobába mentem. Pár dolog volt bent, például tusfürdő, került fel pár ruhám is, meg törölközők, kissé belaktuk a helyet.
Mindent eldobtam magamról, és úgy álltam be a zuhany alá. Martin követett, és segített járni, mert kissé bizonytalan voltam. A meleg víz még inkább hatott, elgyengültek a lábaim. Martin átkarolt és megfogott, hogy ne essek el. Nem volt ebben semmi izgató, képtelen voltam akárcsak gondolni is ilyenre. Testileg lenyugtatózva éreztem magam.
Mire végeztünk, alig álltam a lábamon. Martin vitt ki a matracra, ami romantikusan nézett volna ki, ha nem éreztem volna magam bedrogozva.
Akkor jöttem rá, hogy szükségem van rá. Hogy nem tudnék nélküle ellenni. Hogy más nem tenné meg ezt értem.
- Szeretlek. - közöltem vele, amikor leguggolt mellém.
- Hé. Jól vagy?
- Ilyen fura, hogy ezt kimondom? - kérdeztem vissza.
- Nem, ezt arra értettem, hogy valamiből elég sokat kaptál. - leült mellém, én pedig az ölébe hajtottam a fejem.
- Akarunk róla beszélni? - simította meg az arcom.
- Nem. - válaszoltam egyszerűen.
- Tudod, én akarok. Meg voltam ijedve. Ott feküdnél, a ritka pulzussal, és egyszerűen bennem volt, hogy nem búcsúztunk el, veszekedtünk előtte, amiket mondtam…
Becsuktam a szemem.
- Ilyenkor jön rá az ember, hogy egy másik mennyit jelent neki. Tudom, ez nem a legjobb időpont erre, de én veled együtt akarok élni. Lepergett előttem, mennyire akarom, amikor megláttalak. Ezen a helyen, minden nap látni, ahogy felébredsz, látni gyűrötten és nyúzottan. Szeretném neked megmutatni, milyen az amikor nagyon szeretnek. Nyálas, tudom, de ez van. Én ilyen nyálas fiú vagyok.
- Nézd… Ezt ne most, oké? Nem visszautasítani akarlak, csak egyszerűen nem bírok ébren maradni. Egyszerűen érzem, hogy húz valami.
- Én mondtam Tierneynek, hogy ott kellett volna maradnod a kórházban, de nem engedte. Oké, igaza van, de féltelek.
- Igaza is van.
- Oké. Aludj. Majd reggel beszélünk. - adott egy puszit a homlokomra, és ledőlt mellém.
Őszintén örültem neki, hogy befogta.
Másnap reggel amikor felébredtem, viszonylag nyugodt voltam. Ahogy feküdtem úgy éreztem, a szervezetem ellenállt annak, amit kaptam, mivel nem tapasztaltam magamon szédülést, vagy nehéz levegővételt.
A szobában nem észleltem mozgást ahogy körbefordultam, így próbáltam Martin nyomát kutatni. A cipője világosan kivehetően hevert a padlón, a kabátja a szék hátán, úgyhogy a lakásban kellett lennie. Visszadőltem a hátamra, becsuktam a szemem, és úgy voltam vele, hogy majd előkerül.
Hamarosan lépteket hallottam meg magam körül. Óvatosan kinyitottam a szemem, és Martint pillantottam meg, amint a konyharészbe lép. Elővette a teafőzőt és a gázra tette, közben pedig kenyeret vágott. Elnéztem a mozdulatait, de aztán becsuktam a szemem. Éreztem a fáradtságot, rámtelepedett, és lehúzta a szemhéjamat. Éreztem, hogy ez nem lehet normális, hogy hirtelen jött az ébredés és a fáradtság érzése is.
Nem sokkal később meghallottam magam mellett a lépteket. Martin guggolt a matrac mellé.
- Nova. - szólított meg, mire felé fordultam és körülbelül kinyitottam a szemem. - Jól vagy?
- Nem. - nem akartam ezt a szót használni a fizikális állapotomra, de orvosilag tényleg nem lehettem rendben.
- Nem tudjuk, mi ez a szar, Tierney egy óra múlvára ígérte az elemzést.
- Kéne kávé. - döntöttem el. - Attól felébredek.
- Persze, majd koffeint adok egy tök ismeretlen szerre. Se kávé, se zöld vagy fekete tea.
- Naaa. Én csak ezeket iszom.
- Mondom, hogy nem. Itt kettőnk közül te vagy a zseni, szóval adj igazad, és igyál erdei gyümölcsöset, mert csak ilyet találtam.
- Nincs erőm felkelni. - jelentettem ki.
- Hé, muszáj. Folyadékot pótlunk. Egyél kenyeret, az remélhetőleg felszívja ezt a szart, ami benned van. - letette a matrac mellé a földre a három szelet fehérkenyeret és a bögre teát. - Melletted gyerekorvosnak érzem magam.
- Lehet, hogy hánynom kéne. Akkor a legtöbb dolog kijönne.
- Nem tudom, érdemes-e hánytatnod magad. - gondolkozott el. - Csak akkor engedem meg, ha bírsz enni és inni, mert akkor felesleges tápanyagokat veszítened, ha nem tudod pótolni.
- Oké, akkor megpróbálom valahogy.
Martinra egy szavam sem lehetett. Párnákat polcolt fel a hátam mögé, a kezembe adta a bögrét, amikor kértem, szóval tényleg foglalkozott velem. Attól függetlenül, hogy rendesen megvolt a mosott szar érzésem, tényleg elvoltunk, nem éreztem túl soknak, túl nyálasnak őt, ami elég ritkának számított az utóbbi időben.
Az egész romantikus kis közjátékunknak a csengetés vetett véget. Jól tippeltem, hiszen Tierney és Ella léptek be a lakásba. Tierney előtt nem szégyelltem volna a kinézetem, de Ella makulátlan külseje méregre gerjesztett. A hiperaktivitásom és az aluszékonyságom ötpercenként váltották egymást.
- Ez két gyógyszer volt, amelyek egymással reakcióba lépve felborítják a szervezetet.
- Nem mondod? - kérdeztem vissza cinikusan.
- De a legjobb, hogy kiürül a szervezetből, a leggyorsabban vizelettel. Szóval vettem neked két karton ásványvizet, kezdheted. - tolt mellém Tierney egy nagy barna zacskót, amiben valóban víz volt.
- A lényeg, ami elég egyértelmű, hogy ennek nagyon sok köze van az egyetemi kórházhoz.
- Oké, találgassunk. Dolgozik ott, lopta vagy mi?
- Nem éri meg találgatni. - szóltam közbe.
- Akkor mit akarsz csinálni? - kérdezte Tierney.
- Eredeti menetrend szerint menni. A fecskendőt is vissza kell vinni és úgx ráhívni egy ellenőrzést.
- Azzal a kórházat sodorjuk bajba. - ingatta a fejét Martin.
- Vagy eldugjuk úgy, hogy csak a kihívott SQ-sok találják meg.
- Én nem megyek be oda még egyszer, se éjszaka, se nappal. - közölte Martin.
- Pedig nektek, gyerekeknek kell megoldanotok, én lassú vagyok.
- Ella? - kérdeztem.
- Én nem ismerem azt a helyet.
- Novát nem engedem be. - közölte Martin.
- Ó, dehogynem. - reagáltam le. - Statisztikailag semmi esélye, hogy ez még egyszer megtörténjen.
- De csak akkor, ha valaki bemegy vele. - kötötte Martin az ebet a karóhoz.
- Ella?
- Ne már, hogy a nőkre akarjátok hárítani a piszkos munkát. - szólta le Ella Tierney ötletét.
- Pedig az lesz. Ezt azt hiszem, megbeszélték. - sóhajtottam.
Az egész kupaktanácsnak csak a fele maradt meg a folyamatos fáradtságom miatt, de azt hiszem, Ella nem is bánta a megjegyzéseim hiányát.
Miután Martin becsukta utánuk az ajtót, leült mellém a matracra, és aggódva nézett le rám.
- Jobban vagy?
- Nem tudom, mennyire volt tele a kémcső, így nem tudom kiszámolni, milyen gyorsan fog kiürülni. - közöltem, majd meghúztam az ásványvizes üveget.
- Nem ezt kérdeztem.
- Igen, jobban vagyok. És most kitalálom a kérdésedet. Nem kell lebeszélni őket erről, én simán bemegyek még egyszer. Nem követem el az előző alapvető hibákat.
- Figyelj, felnőtt vagy, a te döntésed, de lebeszélnélek róla. Tudom, hogy most az a reakciód, hogy nem vagy a tulajdonom, nem birtokollak, és ezért ne mondjam meg, mit tehetsz és mit nem, de féltelek, bár látom, hogy csak ez a megoldás létezik a szemetekben. Fontos lenne elgondolkodni egy másikon is, mert az nem ér, hogy az életedet veszélyeztetjük. Nem is tudom, miért olyan fontos nektek ez az egész, hiszen az a cél, hogy Heidi fel fog épülni. Te orvos vagy, ahogy Tierney is.
- Mivel nem akarom, hogy újra megtörténjen.
- Oké. Elfogadom. Téged nehéz, de oké. Csak ne sodord magad veszélybe.
- A saját fizikális állapotod is érdekelhetne.
- Nova, elegem van abból, hogy bizonyítanom kell neked. Folyamatosan rohanok utánad, hogy megmutassam, nem szarok be, de talán megértheted, hogy ez megtörtént. Féltelek, én magam is félek, mert sosem vágytam ilyen életre.
- Nem kell nekem bizonyítanod. Nem azért szeretlek, mert rohansz utánam. Nem kell, ha nem akarod. Megvédeni sem kell, sosem vártam el. Eléggé félreismertél, ha azt hiszed, ezekhez kötöm a kapcsolatunkat. Nem kell ilyeneket gondolnod, hogy így esetleg kevésbé lennél férfias a szememben.
- Jó. De nem érdekel, akkor sem fogom engedni. Nekem fáj, amit csinálsz magaddal, pedig tisztellek. Tudod, szeretlek. Rád nézek és látom a határozottságot, hogy sosem esel össze, hogy mindig a helyzet magaslatán vagy, hogy tudod, mit kell tenned. Megismertelek és rájöttem, hogy a szocialitásod és az emocionalitásod hiányát is próbálod kompenzálni az intelligenciáddal. Imádom benned, hogy természetes vagy, és ezért sem furcsa számomra a stílusod, mert nagyon természetesen csinálsz mindent. Imádom, hogy nem vagy befolyásolható és igazi nőként tekintek rád. Másabb vagy, mint azok, akik ezt magukról gondolják. Sokat jelentesz nekem, és nincs kedvem téged elveszíteni. Te vagy az ekvipotenciális pontom.
Köpni-nyelni nem tudtam, főleg a metafora miatt.
- Oké, ez most egy próbálkozás lesz arra, hogy emocionális legyek. - jelentettem ki. - Gondolom megbántottalak azzal, hogy azt mondtam, nekem nem tűntél fel az egyetem első éveiben, de ez így volt, kár is tagadni. De most nagyon sokat jelentesz nekem. Elhiheted, zavarba ejtenek a naponta felém irányuló szerelemi vallomásaid, de nagyon jól esnek. Nem igazán tudom, hogyan kellene egy kapcsolatban élnem, mennyi idő után mi a normális, pedig elhiheted, szeretném jól csinálni. Sok bennem a kétely, de nem kettőnkkel kapcsolatban, hanem azzal, hogy is maradhatnék melletted, hiszen ezt szeretném. Szeretném, ha lecsengene ez az egész, és nyugodtan is tölthetnénk napokat egymás mellett.
- Oké. Ez már viszonylag hosszú volt. - közölte mosolyogva. - Akkor vegyük úgy, hogy nem akarod megöletni magad.
- Veheted úgy is.
- Ebben az esetben idd meg még ezt a fél litert, hogy minél hamarabb kijöjjön belőled az a szar.
- Ez nagyon romantikus volt, de megfogadom.
- Helyes. Aztán csinálok ebédet, hogy kaja is legyen benned.
- Kérhetek? - csillant fel a szemem.
- Jó, mondj valamit.
- Milániói makaróni.
- Azt hittem, valami bonyolultabbal teszel próbára.
- De nekem ez a kedvencem.
- Oké, akkor ez máris nagyobb kihívás így. Addig viszont hívd fel a kórházat és kérdezd meg, hogy van Heidi meg a másik. Elmegyek a boltba.
Martin az ebédet készítette, miközben én felmásztam mellé a konyhapultra és mesélni kezdtem.
- Heidi jól van, elvileg felépül. A másik nővel, Lucia Marnci-val ugyanaz történik, mint Heidivel ezért mindenki nyugodtabb, mondván úgyis vele is ez lesz.
- Madsonnal beszéltél?
- Isten ments. Az ügyeletes nővérrel.
- Szóval miatta nem kell különösebben aggódni.
- Nem. És kezdek jobban lenni. - egyre inkább visszaállt a hangulatom, és kezdek eltűnni a szélsőségek belőle.
- Délután kiviszlek a levegőre. - közölte. - Jó lenne neked valami séta, mert ártani fog, h csak fekszel.
- Hát, ha te mondod.
- Igen, ezt jobban tudom, mert én élő emberekkel akarok foglalkozni.
- Oltani akartál?
- Aha, de látom nem jött össze.
- Nem, de gyakorolhatod, mert ez a törődős oltás aranyos.
- Na, kösz. Ezzel most te oltottál le engem.
- Van az úgy. - nevettem ki, de látszott rajta, hogy nem sértődött meg. - Anyád tényleg nem bír? - váltottam témát.
- Meglehet.
- Az enyém imádna. Galériája van. Apám is. Viszont mivel nem tervezek ennek az egésznek holnap véget vetni, jó lenne megkedveltetnem magam anyáddal.
- Egy vacsora négyen a szüleimmel? - kérdezte.
- Jó. Igyekszek normális lenni.
- Figyelj, nem fogok dönteni közötted meg a szüleim között, ha abba a helyzetbe kerülnék, az mind a két fél hibája lenne. Beszélni fogok anyámmal, hogy ne ítéljen elsőre.
- Helyes. Én meg majd kérek valami terápiás segítséget.
- Ellától, mi? - röhögött fel.
- Gonosz vagy, még mit nem.
- Amúgy, leülhetnétek beszélgetni egyszer. Hidd el, hatásos lehet.
- Nem, inkább hagyom. Nem akarok tőle semmit, és utálom is. Meggyőzhetetlen, utálatos.
- Ezek mind nem igazak rá. Aggódott érted tegnap.
- Engem ő nem érdekel.
- Egyre inkább nincsenek ellene érveid. Makacs vagy, de meg fogsz törni.
- Szép reményeket.
- Kettőnk közül én értek jobban a pszichológiához.
- De én vagyok a szociális fél. Hiába a százhatvanas IQ édesem, ha nem tudod úgy előadni, hogy szimpatikus legyen. - bájolgott, miközben otthagyta a makaróni előkészületeit.
- Pedig azt állítják, egyes férfiak szerint az intelligencia szexi. - közöltem. Martin mellettem támaszkodott az egyik kezével, a másikkal a combomon kalandozott.
- Csak ha tudják használni. - mormolta, de már nem is igazán hallottam, mert megcsókolt. A lábaimat igyekeztem minél inkább eltávolítani egymástól, hogy Martin közelebb jöhessen. A felső konyhaszekrénynek döntött.
A hátát karmolgattam, miközben rátért a nyakamra, és szisztematikusan kezdte leszedni rólam az ingét.
- Oké, bevallom, attól függetlenül, hogy nem tudod használni, szexi vagy.
Ebéd után én lefeküdtem egy kicsit pihenni, de éreztem, hogy a gyógyszer kiürül a szervezetemből, és képes vagyok több mint egy órát folyamatosan aktívan eltölteni, és nem álmosodok el ötpercenként. Martin beváltotta az ígéretét, úgyhogy elindultunk sétálni. A terv az volt, hogy majd kikötünk valahol.
A hegyről lefelé sétálva igyekeztem minél több friss levegőt magamba szippantani. Nagyon jól esett, mivel kissé hideg volt, de egyáltalán nem nyirkos. Martin fogta a kezem, amit a legromantikusabb gesztusnak nyilvánítottam, ugyanis nem volt indokolt az evolúcióban, csupán egy kialakult szokásnak számított a folyamatos testi kapcsolatra. Mikor ezt elmondtam Martinnak, kiröhögött, és azt mondta, ő nem a tudományban keresi a romantikát, mert kiábrándító.
- Gondolj bele. A matematika legromantikusabb fogalma a barátságos számoké. Elég ironikus. Az adott számnál kisebb osztóik összege a másikat adja ki. Ez metaforikusan az, hogy az egyik ember részei kiadják a másikét.
- Szép gondolatmenet. Sosem jutott ez eszembe.
- Én se sokszor, nem rég jutott eszembe. - vonta meg a vállát. - Érdekes, hogy a matematikában ilyenek alapján is kategorizálnak számokat.
- Ha belegondolsz még logikus is.
- Igen, az. Amúgy arra gondoltam, hogy mondok valami iszonyat romantikus metaforát, de nem tudtam, hogy félre fogod-e érteni, hogy ezek barátságos számok.
- Most már bármikor elsütheted, nem fogom.
Az egész délután megadott nekem egy új életérzést. Nevettem, boldog voltam, és végig úgy éreztem, hogy az életben van helyem és társam. Olyan volt ez, mint a vihar előtti csend, amikor az ember nagyon boldog, de már gyanús, hogy hamarosan történni fog valami.
01. Ti milyennek tartjátok Martin és Nova kapcsolatát? Erősnek, gyengébbnek?
02. Ti hogyan gondoljátok, van olyan szereplő, aki sokat változott az elejétől, akár a karakter szempontjából, akár a ti szemetekben?
03. Mit gondoltok, mi volt ez a közjáték a zárdában?
04. Van tippetek, esetleg honnan és milyen indokkal jöhetett a gyilkos? Esetleg teóriák?
05. Miért jött a tű a kórházból?
06. Nova és Martin szülei kijönnek valaha?
Hy Housers!
