Une ans le blog

Hy Housers!

Én már el sem hiszem, hogy egy éves a blog. Elég hihetetlen, hogy telik az idő. Nem vagyok rá büszke, de ezalatt az év alatt összesen tizenöt részt sikerült hoznom, ami nagyon kevés, de megnyugodhattok, újra visszalendültem, sikerült rendeznem a dolgaimat, beilleszkedtem az új sulimba, szóval velem minden rendben.

Sokat gondolkoztam azon, mivel is kellene megünnepelnem, vagy mit kellene mutatnom Nektek... Az az igazság, hogy nagyon mutatnám már a kedvenc jeleneteimet, de azokat a végén akarom... A történetnek körülbelül a fele van még hátra, és utána következik a folytatás, Mert megfogadtam címmel. Igen, van sztori, és minden, amit akartok, és sokkal inkább orvosi krimi hangulata lesz, mint ennek. Kertész Kinga adta az ötletet, hogy jöjjön egy spin-off novella, amelynek témájának megszavazására Titeket kérlek meg! Rakok ki egy szavazást az oldalsávba lehetséges esetekkel, azonban ha Ti akármit szeretnétek, nyugodtan kommenteljetek ez alá a bejegyzés alá az ötletekkel. :)

Nagyon szeretlek Titeket, és köszönök mindent! <3

xXx. Alice.

15. Chapitre

Hy Housers!
Egyszerűen visszatért belém az ihlet... A hétvégén Kertész Kingás buli volt, négy napos, szóval sok írói inspirációval töltődtem, valamint megtörtént velem a világ legromantikusabb dolga, egy olyan metaforaháború, amihez képest a Csillagainkban a hiba... Sokan mondták, hogy a matematika mindenre jó, de arra, hogy másfél óráig totálisan szerelmet valljon egymásnak két ember, arra sosem gondoltam volna... Ezek után gondolhatjátok, hogyan szaladtam, hogy írjak, és bár a saját sztorimat is nagyon szívesen megosztottam volna, az az igazság, hogy nem szeretném kiadni így... Na, de ne kanyarodjunk el.
Remélem tetszeni fog Nektek az új rész! Ma egy éves és hat napos a blog, ami számomra nagyon durva, elhűlve vettem észre, és így szeretném Nektek megköszönni ezt az egy évet! Csodálatosak vagytok, imádlak Titeket! <3
Jó olvasást a következő 2800 szóhoz!
xXx. Alice

^.^

"Az irracionalitás elfogadása minden kapcsolat alapja."

Azt hiszem, a legracionálisabb döntés az lett volna, ha visszafordulok. És, hát, állítólag én racionális vagyok. Mégsem fordultam vissza. Tudom, teljesen logikátlan volt a döntés, akár a horrorfilmek agyatlan szőke statisztái is meghozhatták volna, de én is így tettem.
Utólag visszagondolva nem kellett volna, azonban én mégis visszamentem. Azon az úton, ahol ezelőtt, átpattanva az ablakpárkányon, be a dohos könyvtárba, majd fel a lépcsőn a harmadikra. Hallgatóztam, és a lehető legnagyobb csendben lépkedtem, ahogyan egyre feljebb értem, éreztem, hogy beszűkül körülöttem a levegő, éreztem a másik jelenlétét, tudtam, hogy közel van hozzám, de ez nem tántorított el. Az adrenalinszintem folyamatosan nőtt, egyre inkább megszokásból mozogtam, a figyelmem pedig a sötétségre összpontosítottam. Tudtam, hogy a lámpával lebuktatnám magam, és azzal is tisztában voltam, hogy a másiknál van. Egyenesen következik ebből, hogy ő ijedtségében felkapcsolhatja, így leleplezi a helyzetét.
Beléptem Heidi szobájába. Azt hiszem, nem kellett volna hátat fordítanom az ajtónak, mert akkor hamarabb is reagálhattam volna, a hang hallatán, ami egy apró reccsenés volt mögöttem.
Olyan hamar fordultam meg, amilyen hamar csak tudtam, de ez sem segített. A zseblámpa fénye egyenesen a szemembe világított, nem láttam a másik arcát. Közelebb jött, és egyre inkább nem láttam, ám amikor hozzám ért, már be tudtam határolni, hol van. A zseblámpa a földre esett, a falnak világított, miközben a férfi hátulról átkarolt és a földre próbált nyomni. Alacsonyabb volt nálam, így simán lehetett volna testi előnyöm, ha nem lett volna nagyon erős a keze. Halál pontosan szorította el a karhajlatom vénáit, amitől szabályosan kezdtem rosszul lenni.
A bal kezemen a felkaromon szorított, miközben rúgtam, kapálóztam, és próbáltam a lehető legnagyobb hangzavart csapni. Nem szólalt meg. Ez volt a legijesztőbb az egészben.
Éreztem, hogy valami átáztatja a felsőmet. Lassan került belőle a karomra is, a lámpa fényében megláttam. Vér volt.
Hirtelen egy tűt éreztem a karomban, ahol az előbb elszorította a keringésem. Kisvártatva elengedte, és szinte éreztem, hogy a fecskendő tartalma szétárad az ereimben, és a testem minden zugába eljut. A földre zuhantam, a gyógyszerek szétszóródtak körülöttem, csak annyi láttam a lámpa csekély fényében, hogy a férfi felveszi a zacskót a földről, és pár szemet belekanalaz.
Próbáltam gondolkozni azon, mi lehet bennem, de tompa voltam, mindenre képtelen. Minden erőmmel próbáltan nyitva tartani a szemem, de nem sikerült. Lefelé húzódtak a pilláim, a karomat is egyre nehezebben mozgattam, és néhány utolsó keserves kapálózás után egyszer csak megszűnt minden.

- Nova! - hallottam a nevem. - Kelj fel! - ütést éreztem az arcomon. Megrándultam a hatására, és automatikusan ütöttem az irányba.
- Nova, hahó, mi vagyunk! - ismerősek voltak a hangok. Több, mint ismerősek.
- Hé, lélegezz! - Tierneyét ismertem fel először. Mély volt, mint mindig, öblös, és tekintélyt parancsoló.
Kinyitottam a szemem, bár nehezemre esett. Azonnal leesett, hol vagyok: a Land Rover platóján feküdtem egy pléden, felettem pedig Martin, Ella és Tierney álltak.
- Ne ülj fel. Csak feküdj. - közölte Tierney. Úgy tettem, ahogy mondta. Meg akartam kérdezni, hogy hogyan kerültem ki, mi történt, de nem tudtam, hogyan fogja neki. - Kell tőled vér. - folytatta.
- Biztos, hogy meghűltél, ez a szar meg durván kiüthetett. - csatlakozott Ella is.
- De mégis mi? - kérdeztem vissza. - Hol a fecskendő?
- Nos. Az a helyzet, hogy nem fogsz örülni annak, amit látsz. - tolta az orrom elé Martin a zacskóba rakott fecskendőt. Az alkaromra támaszkodtam, úgy ültem fel a figyelmeztetés ellenére, és néztem meg a fecskendő címkéjét.
A McGill Egyetem Gyakorlókórháza
- Mi a fasz?

Martin a lakásba vitt, miután Tierney és Ella elvitték a kórházba a fecskendőt. Nem akartam így a koleszba visszamenni, Martin pedig értelemszerűen nem állíthatott így haza, úgyhogy a köztes megoldást választottuk.
Egész úton szótlanok voltunk, mint akik nem tudják, mit kéne egymásnak mondani ezek után. Beszélgetni akartam vele, de ötletem sem volt, mivel kezdhetném. Zavaros volt a szituáció, annyi mindent mondtam volna, de közben szédültem is, valószínűleg attól, ami a fecskendőben volt. Nyugtató.
A lakásba felérve azonnal a fürdőszobába mentem. Pár dolog volt bent, például tusfürdő, került fel pár ruhám is, meg törölközők, kissé belaktuk a helyet.
Mindent eldobtam magamról, és úgy álltam be a zuhany alá. Martin követett, és segített járni, mert kissé bizonytalan voltam. A meleg víz még inkább hatott, elgyengültek a lábaim. Martin átkarolt és megfogott, hogy ne essek el. Nem volt ebben semmi izgató, képtelen voltam akárcsak gondolni is ilyenre. Testileg lenyugtatózva éreztem magam.
Mire végeztünk, alig álltam a lábamon. Martin vitt ki a matracra, ami romantikusan nézett volna ki, ha nem éreztem volna magam bedrogozva.
Akkor jöttem rá, hogy szükségem van rá. Hogy nem tudnék nélküle ellenni. Hogy más nem tenné meg ezt értem.
- Szeretlek. - közöltem vele, amikor leguggolt mellém.
- Hé. Jól vagy?
- Ilyen fura, hogy ezt kimondom? - kérdeztem vissza.
- Nem, ezt arra értettem, hogy valamiből elég sokat kaptál. - leült mellém, én pedig az ölébe hajtottam a fejem.
- Akarunk róla beszélni? - simította meg az arcom.
- Nem. - válaszoltam egyszerűen.
- Tudod, én akarok. Meg voltam ijedve. Ott feküdnél, a ritka pulzussal, és egyszerűen bennem volt, hogy nem búcsúztunk el, veszekedtünk előtte, amiket mondtam…
Becsuktam a szemem.
- Ilyenkor jön rá az ember, hogy egy másik mennyit jelent neki. Tudom, ez nem a legjobb időpont erre, de én veled együtt akarok élni. Lepergett előttem, mennyire akarom, amikor megláttalak. Ezen a helyen, minden nap látni, ahogy felébredsz, látni gyűrötten és nyúzottan. Szeretném neked megmutatni, milyen az amikor nagyon szeretnek. Nyálas, tudom, de ez van. Én ilyen nyálas fiú vagyok.
- Nézd… Ezt ne most, oké? Nem visszautasítani akarlak, csak egyszerűen nem bírok ébren maradni. Egyszerűen érzem, hogy húz valami.
- Én mondtam Tierneynek, hogy ott kellett volna maradnod a kórházban, de nem engedte. Oké, igaza van, de féltelek.
- Igaza is van.
- Oké. Aludj. Majd reggel beszélünk. - adott egy puszit a homlokomra, és ledőlt mellém.
Őszintén örültem neki, hogy befogta.

Másnap reggel amikor felébredtem, viszonylag nyugodt voltam. Ahogy feküdtem úgy éreztem, a szervezetem ellenállt annak, amit kaptam, mivel nem tapasztaltam magamon szédülést, vagy nehéz levegővételt.
A szobában nem észleltem mozgást ahogy körbefordultam, így próbáltam Martin nyomát kutatni. A cipője világosan kivehetően hevert a padlón, a kabátja a szék hátán, úgyhogy a lakásban kellett lennie. Visszadőltem a hátamra, becsuktam a szemem, és úgy voltam vele, hogy majd előkerül.
Hamarosan lépteket hallottam meg magam körül. Óvatosan kinyitottam a szemem, és Martint pillantottam meg, amint a konyharészbe lép. Elővette a teafőzőt és a gázra tette, közben pedig kenyeret vágott. Elnéztem a mozdulatait, de aztán becsuktam a szemem. Éreztem a fáradtságot, rámtelepedett, és lehúzta a szemhéjamat. Éreztem, hogy ez nem lehet normális, hogy hirtelen jött az ébredés és a fáradtság érzése is.
Nem sokkal később meghallottam magam mellett a lépteket. Martin guggolt a matrac mellé.
- Nova. - szólított meg, mire felé fordultam és körülbelül kinyitottam a szemem. - Jól vagy?
- Nem. - nem akartam ezt a szót használni a fizikális állapotomra, de orvosilag tényleg nem lehettem rendben.
- Nem tudjuk, mi ez a szar, Tierney egy óra múlvára ígérte az elemzést.
- Kéne kávé. - döntöttem el. - Attól felébredek.
- Persze, majd koffeint adok egy tök ismeretlen szerre. Se kávé, se zöld vagy fekete tea.
- Naaa. Én csak ezeket iszom.
- Mondom, hogy nem. Itt kettőnk közül te vagy a zseni, szóval adj igazad, és igyál erdei gyümölcsöset, mert csak ilyet találtam.
- Nincs erőm felkelni. - jelentettem ki.
- Hé, muszáj. Folyadékot pótlunk. Egyél kenyeret, az remélhetőleg felszívja ezt a szart, ami benned van. - letette a matrac mellé a földre a három szelet fehérkenyeret és a bögre teát. - Melletted gyerekorvosnak érzem magam.
- Lehet, hogy hánynom kéne. Akkor a legtöbb dolog kijönne.
- Nem tudom, érdemes-e hánytatnod magad. - gondolkozott el. - Csak akkor engedem meg, ha bírsz enni és inni, mert akkor felesleges tápanyagokat veszítened, ha nem tudod pótolni.
- Oké, akkor megpróbálom valahogy.
Martinra egy szavam sem lehetett. Párnákat polcolt fel a hátam mögé, a kezembe adta a bögrét, amikor kértem, szóval tényleg foglalkozott velem. Attól függetlenül, hogy rendesen megvolt a mosott szar érzésem, tényleg elvoltunk, nem éreztem túl soknak, túl nyálasnak őt, ami elég ritkának számított az utóbbi időben.
Az egész romantikus kis közjátékunknak a csengetés vetett véget. Jól tippeltem, hiszen Tierney és Ella léptek be a lakásba. Tierney előtt nem szégyelltem volna a kinézetem, de Ella makulátlan külseje méregre gerjesztett. A hiperaktivitásom és az aluszékonyságom ötpercenként váltották egymást.
- Ez két gyógyszer volt, amelyek egymással reakcióba lépve felborítják a szervezetet.
- Nem mondod? - kérdeztem vissza cinikusan.
- De a legjobb, hogy kiürül a szervezetből, a leggyorsabban vizelettel. Szóval vettem neked két karton ásványvizet, kezdheted. - tolt mellém Tierney egy nagy barna zacskót, amiben valóban víz volt.
- A lényeg, ami elég egyértelmű, hogy ennek nagyon sok köze van az egyetemi kórházhoz.
- Oké, találgassunk. Dolgozik ott, lopta vagy mi?
- Nem éri meg találgatni. - szóltam közbe.
- Akkor mit akarsz csinálni? - kérdezte Tierney.
- Eredeti menetrend szerint menni. A fecskendőt is vissza kell vinni és úgx ráhívni egy ellenőrzést.
- Azzal a kórházat sodorjuk bajba. - ingatta a fejét Martin.
- Vagy eldugjuk úgy, hogy csak a kihívott SQ-sok találják meg.
- Én nem megyek be oda még egyszer, se éjszaka, se nappal. - közölte Martin.
- Pedig nektek, gyerekeknek kell megoldanotok, én lassú vagyok.
- Ella? - kérdeztem.
- Én nem ismerem azt a helyet.
- Novát nem engedem be. - közölte Martin.
- Ó, dehogynem. - reagáltam le. - Statisztikailag semmi esélye, hogy ez még egyszer megtörténjen.
- De csak akkor, ha valaki bemegy vele. - kötötte Martin az ebet a karóhoz.
- Ella?
- Ne már, hogy a nőkre akarjátok hárítani a piszkos munkát. - szólta le Ella Tierney ötletét.
- Pedig az lesz. Ezt azt hiszem, megbeszélték. - sóhajtottam.
Az egész kupaktanácsnak csak a fele maradt meg a folyamatos fáradtságom miatt, de azt hiszem, Ella nem is bánta a megjegyzéseim hiányát.
Miután Martin becsukta utánuk az ajtót, leült mellém a matracra, és aggódva nézett le rám.
- Jobban vagy?
- Nem tudom, mennyire volt tele a kémcső, így nem tudom kiszámolni, milyen gyorsan fog kiürülni. - közöltem, majd meghúztam az ásványvizes üveget.
- Nem ezt kérdeztem.
- Igen, jobban vagyok. És most kitalálom a kérdésedet. Nem kell lebeszélni őket erről, én simán bemegyek még egyszer. Nem követem el az előző alapvető hibákat.
- Figyelj, felnőtt vagy, a te döntésed, de lebeszélnélek róla. Tudom, hogy most az a reakciód, hogy nem vagy a tulajdonom, nem birtokollak, és ezért ne mondjam meg, mit tehetsz és mit nem, de féltelek, bár látom, hogy csak ez a megoldás létezik a szemetekben. Fontos lenne elgondolkodni egy másikon is, mert az nem ér, hogy az életedet veszélyeztetjük. Nem is tudom, miért olyan fontos nektek ez az egész, hiszen az a cél, hogy Heidi fel fog épülni. Te orvos vagy, ahogy Tierney is.
- Mivel nem akarom, hogy újra megtörténjen.
- Oké. Elfogadom. Téged nehéz, de oké. Csak ne sodord magad veszélybe.
- A saját fizikális állapotod is érdekelhetne.
- Nova, elegem van abból, hogy bizonyítanom kell neked. Folyamatosan rohanok utánad, hogy megmutassam, nem szarok be, de talán megértheted, hogy ez megtörtént. Féltelek, én magam is félek, mert sosem vágytam ilyen életre.
- Nem kell nekem bizonyítanod. Nem azért szeretlek, mert rohansz utánam. Nem kell, ha nem akarod. Megvédeni sem kell, sosem vártam el. Eléggé félreismertél, ha azt hiszed, ezekhez kötöm a kapcsolatunkat. Nem kell ilyeneket gondolnod, hogy így esetleg kevésbé lennél férfias a szememben.
- Jó. De nem érdekel, akkor sem fogom engedni. Nekem fáj, amit csinálsz magaddal, pedig tisztellek. Tudod, szeretlek. Rád nézek és látom a határozottságot, hogy sosem esel össze, hogy mindig a helyzet magaslatán vagy, hogy tudod, mit kell tenned. Megismertelek és rájöttem, hogy a szocialitásod és az emocionalitásod hiányát is próbálod kompenzálni az intelligenciáddal. Imádom benned, hogy természetes vagy, és ezért sem furcsa számomra a stílusod, mert nagyon természetesen csinálsz mindent. Imádom, hogy nem vagy befolyásolható és igazi nőként tekintek rád. Másabb vagy, mint azok, akik ezt magukról gondolják. Sokat jelentesz nekem, és nincs kedvem téged elveszíteni. Te vagy az ekvipotenciális pontom.
Köpni-nyelni nem tudtam, főleg a metafora miatt.
- Oké, ez most egy próbálkozás lesz arra, hogy emocionális legyek. - jelentettem ki. - Gondolom megbántottalak azzal, hogy azt mondtam, nekem nem tűntél fel az egyetem első éveiben, de ez így volt, kár is tagadni. De most nagyon sokat jelentesz nekem. Elhiheted, zavarba ejtenek a naponta felém irányuló szerelemi vallomásaid, de nagyon jól esnek. Nem igazán tudom, hogyan kellene egy kapcsolatban élnem, mennyi idő után mi a normális, pedig elhiheted, szeretném jól csinálni. Sok bennem a kétely, de nem kettőnkkel kapcsolatban, hanem azzal, hogy is maradhatnék melletted, hiszen ezt szeretném. Szeretném, ha lecsengene ez az egész, és nyugodtan is tölthetnénk napokat egymás mellett.
- Oké. Ez már viszonylag hosszú volt. - közölte mosolyogva. - Akkor vegyük úgy, hogy nem akarod megöletni magad.
- Veheted úgy is.
- Ebben az esetben idd meg még ezt a fél litert, hogy minél hamarabb kijöjjön belőled az a szar.
- Ez nagyon romantikus volt, de megfogadom.
- Helyes. Aztán csinálok ebédet, hogy kaja is legyen benned.
- Kérhetek? - csillant fel a szemem.
- Jó, mondj valamit.
- Milániói makaróni.
- Azt hittem, valami bonyolultabbal teszel próbára.
- De nekem ez a kedvencem.
- Oké, akkor ez máris nagyobb kihívás így. Addig viszont hívd fel a kórházat és kérdezd meg, hogy van Heidi meg a másik. Elmegyek a boltba.

Martin az ebédet készítette, miközben én felmásztam mellé a konyhapultra és mesélni kezdtem.
- Heidi jól van, elvileg felépül. A másik nővel, Lucia Marnci-val ugyanaz történik, mint Heidivel ezért mindenki nyugodtabb, mondván úgyis vele is ez lesz.
- Madsonnal beszéltél?
- Isten ments. Az ügyeletes nővérrel.
- Szóval miatta nem kell különösebben aggódni.
- Nem. És kezdek jobban lenni. - egyre inkább visszaállt a hangulatom, és kezdek eltűnni a szélsőségek belőle.
- Délután kiviszlek a levegőre. - közölte. - Jó lenne neked valami séta, mert ártani fog, h csak fekszel.
- Hát, ha te mondod.
- Igen, ezt jobban tudom, mert én élő emberekkel akarok foglalkozni.
- Oltani akartál?
- Aha, de látom nem jött össze.
- Nem, de gyakorolhatod, mert ez a törődős oltás aranyos.
- Na, kösz. Ezzel most te oltottál le engem.
- Van az úgy. - nevettem ki, de látszott rajta, hogy nem sértődött meg. - Anyád tényleg nem bír? - váltottam témát.
- Meglehet.
- Az enyém imádna. Galériája van. Apám is. Viszont mivel nem tervezek ennek az egésznek holnap véget vetni, jó lenne megkedveltetnem magam anyáddal.
- Egy vacsora négyen a szüleimmel? - kérdezte.
- Jó. Igyekszek normális lenni.
- Figyelj, nem fogok dönteni közötted meg a szüleim között, ha abba a helyzetbe kerülnék, az mind a két fél hibája lenne. Beszélni fogok anyámmal, hogy ne ítéljen elsőre.
- Helyes. Én meg majd kérek valami terápiás segítséget.
- Ellától, mi? - röhögött fel.
- Gonosz vagy, még mit nem.
- Amúgy, leülhetnétek beszélgetni egyszer. Hidd el, hatásos lehet.
- Nem, inkább hagyom. Nem akarok tőle semmit, és utálom is. Meggyőzhetetlen, utálatos.
- Ezek mind nem igazak rá. Aggódott érted tegnap.
- Engem ő nem érdekel.
- Egyre inkább nincsenek ellene érveid. Makacs vagy, de meg fogsz törni.
- Szép reményeket.
- Kettőnk közül én értek jobban a pszichológiához.
- De én vagyok a szociális fél. Hiába a százhatvanas IQ édesem, ha nem tudod úgy előadni, hogy szimpatikus legyen. - bájolgott, miközben otthagyta a makaróni előkészületeit.
- Pedig azt állítják, egyes férfiak szerint az intelligencia szexi. - közöltem. Martin mellettem támaszkodott az egyik kezével, a másikkal a combomon kalandozott.
- Csak ha tudják használni. - mormolta, de már nem is igazán hallottam, mert megcsókolt. A lábaimat igyekeztem minél inkább eltávolítani egymástól, hogy Martin közelebb jöhessen. A felső konyhaszekrénynek döntött.
A hátát karmolgattam, miközben rátért a nyakamra, és szisztematikusan kezdte leszedni rólam  az ingét.
- Oké, bevallom, attól függetlenül, hogy nem tudod használni, szexi vagy.

Ebéd után én lefeküdtem egy kicsit pihenni, de éreztem, hogy a gyógyszer kiürül a szervezetemből, és képes vagyok több mint egy órát folyamatosan aktívan eltölteni, és nem álmosodok el ötpercenként. Martin beváltotta az ígéretét, úgyhogy elindultunk sétálni. A terv az volt, hogy majd kikötünk valahol.
A hegyről lefelé sétálva igyekeztem minél több friss levegőt magamba szippantani. Nagyon jól esett, mivel kissé hideg volt, de egyáltalán nem nyirkos. Martin fogta a kezem, amit a legromantikusabb gesztusnak nyilvánítottam, ugyanis nem volt indokolt az evolúcióban, csupán egy kialakult szokásnak számított a folyamatos testi kapcsolatra. Mikor ezt elmondtam  Martinnak, kiröhögött, és azt mondta, ő nem a tudományban keresi a romantikát, mert kiábrándító.
- Gondolj bele. A matematika legromantikusabb fogalma a barátságos számoké. Elég ironikus. Az adott számnál kisebb osztóik összege a másikat adja ki. Ez metaforikusan az, hogy az egyik ember részei kiadják a másikét.
- Szép gondolatmenet. Sosem jutott ez eszembe.
- Én se sokszor, nem rég jutott eszembe. - vonta meg a vállát. - Érdekes, hogy a matematikában ilyenek alapján is kategorizálnak számokat.
- Ha belegondolsz még logikus is.
- Igen, az. Amúgy arra gondoltam, hogy mondok valami iszonyat romantikus metaforát, de nem tudtam, hogy félre fogod-e érteni, hogy ezek barátságos számok.
- Most már bármikor elsütheted, nem fogom.
Az egész délután megadott nekem egy új életérzést. Nevettem, boldog voltam, és végig úgy éreztem, hogy az életben van helyem és társam. Olyan volt ez, mint a vihar előtti csend, amikor az ember nagyon boldog, de már gyanús, hogy hamarosan történni fog valami.

01. Ti milyennek tartjátok Martin és Nova kapcsolatát? Erősnek, gyengébbnek?
02. Ti hogyan gondoljátok, van olyan szereplő, aki sokat változott az elejétől, akár a karakter szempontjából, akár a ti szemetekben?
03. Mit gondoltok, mi volt ez a közjáték a zárdában?
04. Van tippetek, esetleg honnan és milyen indokkal jöhetett a gyilkos? Esetleg teóriák?
05. Miért jött a tű a kórházból?
06. Nova és Martin szülei kijönnek valaha?

14. Chapitre

Hy Housers!

Elképesztő sok idő után megérkeztem a tizennegyedik fejezettel. A Firkászon nagyon ígértem, hogy hozom amint tudom, és hát igen... most tudtam. Közben millió változás következett be nálam, amik nagy része jó, és nagyon örülök nekik. Köszönöm, hogy vártatok erre a fejezetre, a két csodálatos kritikának is nagyon örültem, amiket kaptam *-*. Az őszi szünetben remélhetőleg több időm lesz írni, nagyon várom már, főleg a három napos KKK-s találkozót, és persze a beígért egy napomat Botonddal *-*.

Képzeljétek, két Martin nevű osztálytársam is van, ami rendszeresen megzavar. Tiszta vicces helyzetek szoktak ebből kikerekedni, rendszerint jókat röhögök magamon. 

A többihez képest egész rövid lett, csupán 2300 szó.

Remélem tetszeni fog ez a rész, jó olvasást hozzá!

xXx. Alice

^.^

"Nem akarlak megváltoztatni. Tudom, hogy elcseszett vagy. Tudom, hogy mindig is elcseszett maradsz. De te vagy a leghihetetlenebb ember, akit ismerek. És mindig is az maradsz nekem. A leghihetetlenebb ember, akit ismerek."

Másnap reggel arra ébredtem, hogy nem látok semmit. Tudtam, hogy megint a hajam a hibás, és már mozdultam is volna, ha. Ha nem feküdt volna valaki az egyik kezemen. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy zsibbad, amikor megpróbáltam felülni, de elsőre nem igazán ment. Oké, Martin nem volt túl izmos, de attól még egy két méter magas, ettől fogva pedig minimum kilencven kilós pasiról beszélünk, úgyhogy csak másodszorra sikerült a dolog. Akkor viszont lecsúszott rólam a takaró, és hát, hidegek a montréali téli reggelek, főleg, ha egy fűtetlen lakásban ébredsz. Martin hátrányára takargattam be magam az anyaggal, miközben a padlón a ledobott nadrágomhoz kúsztam. A zsebéből kihalászva a telefonomat, egyértelmű volt, hogy borzasztó késésben vagyok, hiszen az idő kilencre járt, nekem pedig fél tizenegykor volt előadásom. Nem is lett volna ezzel baj, ha otthon lettem volna, nem fenn a hegyen, kocsi nélkül, előző napi ruhában.

Amilyen gyorsan csak tudtam, öltöztem fel, és rángattam elő a kulcsot a ruhák alól. Utoljára még visszanéztem, és Martinra dobtam a paplant, aztán kiviharzottan a lakásból.

Az utcára kilépve teljesen tanácstalan voltam, és durván látszott rajtam, hogy reggel nem nagyon volt időm készülődni. Szerencsére találtam egy villamosmegállót, ahonnan elég gyorsan sikerült eljutni a metró közlekedési központjához. Onnan gyerekjáték volt a közlekedés, csak azt kellett megszoknom, hogy az emberek minimum úgy néztek rám, mint egy másnapos kurvára.

A koleszba beérve azonnal bevetettem magam a zuhany alá. Becca már nem volt ott, és ennek nagyon örültem. Miután végeztem, magamra húztam a egy kötött anyagú fekete miniruhát, alá egy harisnyát, rávettem a sötétzöld kötött kardigánomat, ami kissé oversized volt, hozzá pedig felvettem a lapos bokacsizmámat, mivel a magassarkúval sikerült pocsolyába lépnem, így elég koszos lett, lemosni meg nem volt időm. Még gyorsan a fejembe nyomtam a kalapom és a vállamra vetettem a táskám.

Éppen időben értem az előadóterembe. Mindenki befelé sietett, az emberek közt Martint kutattam. Nem tudtam, ő is jár-e erre az előadásra, és reggel el is felejtettem megkérdezni tőle.

Elég hamar megtaláltam a helyem, de továbbra is állva maradtam, hátha megpillanthatom, ami végül sikerült is, éppen időben. Rámnézett, de nem sokat tudtam kiolvasni a tekintetéből. A prof már megjelent a színen, így elmosolyodtam, amire láthatólag megnyugodott.

Így ültünk végig egy másfél órás előadást. Eddig sosem kalandozott el a figyelmem, most azonban folyamatosan az irányába pillantgattam, alig jegyzeteltem.

Amint vége lett az egésznek, a prof közölte, hogy szeretne velem beszélni. Csalódottan lépdeltem le a pulpitusához, miközben hátranéztem Martinra. Egy lapot tartott a kezében, amire a következő volt írva „Kettőkor, a hegyen”. Elmosolyodtam, és intettem neki, úgy sétáltam tovább.

A prof igazából azt akarta tudni, hogy haladok a szakdolgozattal.

- Már ellenőrzésen van. - büszkélkedtem.

Kettőig ebédeltem és olvasgattam egy kicsit a témában, amit előadtak aznap, hogy azért képben legyek. Egy fele elkészültem, és úgy döntöttem, benézek a kórházba. Heidi állapota semmit sem változott, ugyanúgy bent volt neki a cső. Megfogadtam, hogy az éjszakai műszakom alatt utánanézek a dolognak.

A nagyvárosi tömegközlekedésben bőven akadtak buktatók, de nem igazán érdekelt. A villamos felkapaszkodott a hegyre, én pedig kiszálltam, nem sokkal a ház előtt.

Magára vette ugyan a nadrágját, de az inge rajtam volt. A hátát a paplannal takarta be.

- Észrevetted, hogy akárhányszor beszélgetni akarunk, egymásnak esünk? - kérdeztem, és nekidőltem a falnak. Mellettem az üvegablakon túl Montréal tárulkozott ki.

- Hát ne haragudj, megláttalak az előadáson abban a szoknyában, és kész. De szerintem mások is így gondolták. - telepedett le mellém.

- Jó, nekem is volt indokom, de ez így nincs rendben. Beszélgessünk. - közöltem.

- Jó. Miről akarsz beszélgetni?

- Valami aktuálisról.

- Hát, esetleg a válság eléggé az?

- Olyan hülye vagy. - ütöttem vállba. - Adj nekem is takarót.

Bebújtam mellé.

- Nézd, Nova, nem beszéltünk meg ezzel az egésszel kapcsolatban semmit, az egy dolog. Én viszont csinálni akarom, és remélem te is így vagy vele.

- Igen. Így. Nem tudom, mennyire szorul mindez megbeszélésre, de azt se, mennyire vagyunk jó pár, ha egyszerűen ezt nem tudjuk megbeszélni.

- Hát nem megy ez olyan könnyen, az igaz, de mi szükség rá? Itt vagyunk. Kétséged van? Nincs. - válaszolta meg helyettem a saját kérdését. - Nekem se. Ennyi.

- Ezt jó gyorsan elitézted.

- Igen, mert már annyira izgat a válság témája. - közölte cinikusan, mire felröhögtem.

Esti műszakom volt a kórházban. Igazából millió más dolgom is lett volna, például összepakolhattam volna a régi szakkönyveimet, amire már egy ideje nem tudtam rávetemedni, de végül is nem sajnáltam. Heidivel kellett törődnöm.

Éppen végigjártam a termeket, és a legtöbb dolgot rendben találtam. Heidi torkában még mindig benne volt a cső, nem tudtam vele beszélni, de aludt, amikor bementem. Ezután természetesen felvezettem a változásokat, és ilyesmiket, majd leültem, és szó szerint bámultam a semmibe. Időnként hallottam egypár hangot, de nem sokat, ugyanis eleve fáradt is voltam, meg mindenki más is az volt.

Ezért ütött fejbe a mentőautó hangja. Egy pillanatra megmerevedtem, de mivel a zaj csak egyre erősödött, beláttam, hogy ide kanyarodik a mentő, ha pedig ebbe a kórházba jön be, az ötven százalékban azt jelenti, hogy a beteg a traumatológián köt ki, ahol meg én üldögéltem.

Gyorsan cselekedtem: a műtőbe belépve villanyokat kapcsoltam, helyrerángattam a dolgokat, a folyosókon is világosságot csináltam, és mire megérkeztek a mentősök, már teljes harci díszbe varázsoltam az osztályt. Mellettük közeledett Madson akinek jelenete nem igazán dobta fel az estémet, de a mellette sétáló két másik medikust elnézve az övükét sem.

- Mi történt? - harsogtam túl a feszült ordibálást, miközben a mentősök behelyezték a beteget a műtőbe.

- Nem tudjuk! - ordította vissza Madson. Hát, nem a legtájékozottabb pasas, az biztos.

A műtőben minden nagyon gyorsan történt. Amint teljes egészében megláttam a beteget, elborzadtam. Akár Heidi.

Amint csak tudtam, léptem a lábához, varrni a forradást, Madson a nyakával küzdött, a két medikus meg próbálkozott tenni valamit annak érdekében, hogy lássunk is a vértől. Egyre idegesebb lettem, a homlokomról folyt az izzadság, időnként le is cseppent a műtőasztalra. Ahogyan felemeltem a cérnát, láttam, hogy remeg a kezem, és egyre inkább reménykedtem benne, hogy ezt senki sem fogja észrevenni. Ritmust kerestem magamhoz a varrás miatt, de nem találtam. A ritmus volt a kapaszkodóm, ha remegtem, akkor azzal sikerült magamat visszahoznom. Egyszerűen éreztem, hogy ez kapcsolódik, éreztem, hogy ez más.

Legnagyobb szerencsémre Madson mindebből semmit sem vett észre, ami azért logikus, hiszen ő egy nyaki részt csinált, nem a lábat.

Fél órába tellett. Fél óra alatt viszont végeztünk. Az egész testem merő vér volt, csorgott a kezemről, így egy elég szép nyomot hagytam magam után a folyosón, ami addigra megtelt emberekkel: rendőrök hada nyüzsgött össze-vissza. Kerestem a tekintetemmel Ellát, de nem találtam, így inkább hagytam, gondoltam mindegy, hogy ott van-e vagy nem.

A személyzeti öltözőbe érve lemosakodtam, átvettem a nővérruhát, és újra kiléptem a folyosóra. A hajam már szétjött, így kihúztam belőle a gumit, és úgy fordultam a műtős csapat felé, akik szintén ziláltan festettek.

- Mégis mi a szar volt ez? - szegeztem Madsonnak a kérdést.

- Lent voltam a portán, amikor behozták. - vonta meg a vállát, jelezve, hogy csak ennyit tud. Értékeltem volna, ha ad még információt, de ha nem, hát nem.

Oldalra fordulva a folyosó végén Martint pillantottam meg. Látszott rajta, hogy felkeltették. Zilált volt, alig volt rajta a félregombolt ingje, be se kötötte a cipőfűzőjét.

- Jöttem, ahogy tudtam. - közölte, miközben össze-vissza kapkodta a tekintetét közöttünk. Látszott rajta, hogy érteni akarja a szituációt, de nem igazán tud kiigazodni rajtunk. Végül egy másik rezidens magyarázta el a helyzetet, bár időnként közbevágtam, ahogy Madson is, akin érezni lehetett, hogy a helyzet magaslatán akar lenni.

- Szóval hasonló, mint Heidi. - állapította meg.

- Ugyanaz. - vágtam rá.

- Ne jussunk elhamarkodott következtetésekre. - állított le minket Madson. Szúrós szemmel néztem rá. - Ne felejtsük el, hogy orvosok vagyunk.

- Okosabb orvosok, mint a rendőrök. - jegyeztem meg halkan.

Lassan beesett Tierney is. Tudtam, hogy ha ő hullaszagot, vagy hullalehetőség szagot érez, akkor ott terem, ahol az adott tetem, vagy haldokló van, így vártam is, hogy felbukkan.

- Nova, beszélnünk kellene majd, ha el tudsz innen szakadni. - közölte. Azonnal leesett, hogy a gyógyszerekről akar beszélni.

- Jó. Most is mehetünk akár. Martin? - néztem rá, mire bólintott.

Madsont különösebben nem zavarta, hogy elmentünk, ő éppen a rendőröknek számolt be az esetről, vagyis, inkább fényezte magát. Ahogy kivettem, rólam és a két medikusról szó sem esett, ami Madson esetében nem volt ritka, így nem rázott meg.

- Abban a zárdában üthették ki Heidit. Volt ott minden, amivel elkábíthatták a nőt. Valaki, gyógyszerészeti hajlamok? - nézett ránk.

- Kösz, nem. - legyintett Martin.

- Nova?

- Inkább te mondd.

Már éppen elvitatkoztunk volna azon, hogy nem érdekel a gyógyszerészet, amikor Ella lépett be az ajtón. Nem tudtam, hogy kerül ide, de tökéletes festett, mint mindig, a kései (vagy inkább korai) idő ellenére. Szoknyát és inget viselt, amelyen egy szem gyűrődés sem látszott, a haja pedig mintha a fodrásztól érkezett volna, úgy állt.

- Hol tartunk? - kérdezte, miközben beállt mellénk.

- Lehet, hogy nektek még nem mondtam – kezdett bele Tierney – de Ella segítségét kértem a kutatásunkban, ugyanis mi nem tudjuk az ő szemével nézni sem a zárdát, sem az indítékokat.

- A pszichológuskisasszony nem úgy gondolta eddig, hogy a feltevés nem helytálló? - kérdeztem közbe. Nem érdekelt Ella utálatos tekintete.

- Nézd, Nova, nem éppen vagy meggyőző. Dr. Tierney felvázolta nekem a helyzetet, mutatott észérveket, amit te nem tettél meg. Így hajlandó vagyok segíteni.

- Szóval most már tud a rendőrség mindenről? - Martin tette fel az első értelmes kérdést, ami felmerült Ellával kapcsolatban.

- Nem. Erről nem szóltam nekik.

- Az első helyes döntésed, mióta ismerlek. - sóhajtottam fel. Martin szúrós szemekkel nézett le rám.

- Én azt javasoltam, hogy egy orvostani intézetet kéne megkeresnünk a helyzettel. Ezek után lehetne értesíteni a rendőrséget. De egy orvostani intézet elutasítana pár piti emberölési kísérlet vádját.

- A rendőrség pedig Nova törvénytelenül szerzett bizonyítékait.

- Ki is akartam térni rá. Nova, veszélyes vagy. Nem kellett volna egyedül odamenned, akármi lehetett volna a levegőben, ha kidőlsz, nem ment meg semmi.

- Itt vagyok, az a lényeg, ugorjunk. Tierney, van valami fenyegethető barátod az SQ-nál?

- Olyan van, aki segítene, szerintem nem kellene fenyegetőznünk. Nova visszavisz minden mintát a zárdába. Halál komolyan, az összeset, és elrakod őket oda, ahol voltak. Kesztyűvel. Utána én adok egy fülest, hogy oda ki kéne szállni, mert gyanús alakokat láttunk bent mozogni, amikor arra jártunk. A gyógyszerek vényre kaphatóak, elég érősek, és mivel az SQ-nak van hozzá adatbázisa, őket fogják kihívni a rendőrök. Innen bekapcsolódhatunk. Előtte nem. Muszáj ezeket legalizálni. - mutatta fel a gyógyszereket.

- Jó. Holnap visszaviszem Novát. - jelentette ki Martin.

- Még ma éjszaka. - kontráztam.

- Támogatom Nova ötletét. - jelentette ki Tierney. - Amint az SQ-sokkal mi is bemehetünk oda, jössz te is, Ella, és megnézed a helyet. Egy-kettő, nyomás, Nova téged Madson észre se fog venni, hogy eltűntél, vagy ha igen, kimagyarázlak.

A Land Roverben ülve folyamatosan kattogott az agyam. Pörgettem magam előtt a nap eseményeit, amelyek hihetetlen gyorsasággal változtak. A második nőnek még csak a nevét sem tudtam, már hajtottunk a zárda felé, hogy visszategyük a gyógyszereket.

- Bunkó vagy Ellával. - szólt Martin.

- Mert nem vallja be, hogy igazam volt. - jelentettem ki.

- Makacs vagy. Ella segít nekünk, meg lehetett győzni. Ha kedvesebb lennél vele, ő is így reagálna.

- Nem fogok. - kötöttem az ebet a karóhoz.

- Félsz tőle. - mosolyodott el. - Tudom, hogy félsz tőle. Tudod, hogy a fejedbe lát, hiszen pszichológus. Tudom én, hogy nem szoktad te csak úgy mutogatni az érzéseidet, de mi lenne, ha kedvesebb lennél vele?

- Nem félek tőle. Nincs rá okom.

- Dehogynincs. Ismer téged.

- Te is ismersz, mégsem félek tőled.

- Hát ez az, Nova. Hogy nem ismerlek eléggé. Ella jobban ismer nálam. Sokkal jobban. Akármennyire is nem hiszed, ért ahhoz, amit tanul.

- Szóval akkor mit akarsz? Mondjak magamról dolgokat?

- Rengeteg dolog van, amit nem tudok kikövetkeztetni veled kapcsolatban. De nem ezt kell most megbeszélnünk. Tudom, hogy azért utálod Ellát, mert eddig te voltál a férfiak világában helytálló erős személyiségű nő, aki sokat tud, és intelligens, és most itt van ő, és érzed, hogy ő is ilyen.

- Ez nem igaz.

- Ó, dehogynem. Ezt ki tudom következtetni veled kapcsolatban.

- Na és mi az, amit nem?

- Nem tudom, milyen vagy a családoddal, a közeliekkel, a távoliakkal. Nem tudom, milyen vagy amikor éppen nagyon örülsz valaminek. Sosem látni ilyen jeleket az arcodon. Szeretném látni, ellágyul-e, ha anyádra vagy apádra nézel. Szeretném tudni, van-e olyan ember, akinek soha nem jön össze semmi, de te nem leszólod, hanem támogatod. Szeretnék belőled többet látni. Kezdetben is ezért mentem bele ebbe az egészbe. Mert szerettelek volna máshogy látni, nem csak előadáson, meg a kórházban.

Szótlanul ültem.

- Nem tudom, miért gondolom azt, hogy összetetten fogsz válaszolni erre. Tudom, hogy nem fogsz. És igen, kissé zavar, mert nem tudom kikövetkeztetni, mit gondolsz. Jó lenne, de erre sosem leszek képes, akárhogy is próbálom.

- Tényleg nem tudok erre semmit sem mondani. Nem tudom, milyennek ismernek az emberek, de te mindenképpen jobban ismersz náluk. Igen, akárhogyan is hiszed, ismersz. És fogsz többet is látni. Én nem direkt vagyok ilyen. Mindig is ilyen voltam.

- Öt éve ismerlek. Emlékszel még a kezdetekre? Amikor csak köszöntünk egymásnak?

- Persze. Meglepően jó memóriám tud lenni.

- Azóta érdekelsz. De ezt már elmondtam.

- Szeretném azt mondani, hogy engem is azóta érdekelsz. De tudod, hogy nem szeretek hazudni.

Csend telepedett az autóra.

A zárdánál még mindig csendben ültünk egymás mellett. Se szó, se beszéd szálltam ki Martin mellől a zacskókkal. Ő sem hívott vissza búcsúzkodni.

Sötét volt, fújt a szél, majdnem el is sodort, ami a magas termet következménye. Imbolyogva közeledtem a zárda felé, miközben éreztem, hogy a köd elnyeli az alakomat.

Martinra gondoltam. Elképzeltem, ahogy a sziluettemet nézi, ahogy eltűnök az éjszakai ködben. Reméltem, hogy félt. Nem akartam, hogy megszűnjenek az irántam táplált érzései, mivel Pia Grazdanival ellentétben értem nem bomoltak a férfiak. És vele ellentétben én rendelkeztem érzésekkel.

Utoljára visszanéztem az autóra, és a zárda felé fordultam. A sötétbe burkolózott ablakok közül az egyikben hirtelen zseblámpa fénye villant. Megfagyott a vér az ereimben.

És akkor kérdések:

01. Mit gondolsz, igaza van Martinnak Ellával és Novával kapcsolatban?

02. Mit gondolsz, Ella és Nova kijönnek még valaha?

03. Mit gondoltok a függővégről? :D