Une ans le blog

Hy Housers!

Én már el sem hiszem, hogy egy éves a blog. Elég hihetetlen, hogy telik az idő. Nem vagyok rá büszke, de ezalatt az év alatt összesen tizenöt részt sikerült hoznom, ami nagyon kevés, de megnyugodhattok, újra visszalendültem, sikerült rendeznem a dolgaimat, beilleszkedtem az új sulimba, szóval velem minden rendben.

Sokat gondolkoztam azon, mivel is kellene megünnepelnem, vagy mit kellene mutatnom Nektek... Az az igazság, hogy nagyon mutatnám már a kedvenc jeleneteimet, de azokat a végén akarom... A történetnek körülbelül a fele van még hátra, és utána következik a folytatás, Mert megfogadtam címmel. Igen, van sztori, és minden, amit akartok, és sokkal inkább orvosi krimi hangulata lesz, mint ennek. Kertész Kinga adta az ötletet, hogy jöjjön egy spin-off novella, amelynek témájának megszavazására Titeket kérlek meg! Rakok ki egy szavazást az oldalsávba lehetséges esetekkel, azonban ha Ti akármit szeretnétek, nyugodtan kommenteljetek ez alá a bejegyzés alá az ötletekkel. :)

Nagyon szeretlek Titeket, és köszönök mindent! <3

xXx. Alice.

15. Chapitre

Hy Housers!
Egyszerűen visszatért belém az ihlet... A hétvégén Kertész Kingás buli volt, négy napos, szóval sok írói inspirációval töltődtem, valamint megtörtént velem a világ legromantikusabb dolga, egy olyan metaforaháború, amihez képest a Csillagainkban a hiba... Sokan mondták, hogy a matematika mindenre jó, de arra, hogy másfél óráig totálisan szerelmet valljon egymásnak két ember, arra sosem gondoltam volna... Ezek után gondolhatjátok, hogyan szaladtam, hogy írjak, és bár a saját sztorimat is nagyon szívesen megosztottam volna, az az igazság, hogy nem szeretném kiadni így... Na, de ne kanyarodjunk el.
Remélem tetszeni fog Nektek az új rész! Ma egy éves és hat napos a blog, ami számomra nagyon durva, elhűlve vettem észre, és így szeretném Nektek megköszönni ezt az egy évet! Csodálatosak vagytok, imádlak Titeket! <3
Jó olvasást a következő 2800 szóhoz!
xXx. Alice

^.^

"Az irracionalitás elfogadása minden kapcsolat alapja."

Azt hiszem, a legracionálisabb döntés az lett volna, ha visszafordulok. És, hát, állítólag én racionális vagyok. Mégsem fordultam vissza. Tudom, teljesen logikátlan volt a döntés, akár a horrorfilmek agyatlan szőke statisztái is meghozhatták volna, de én is így tettem.
Utólag visszagondolva nem kellett volna, azonban én mégis visszamentem. Azon az úton, ahol ezelőtt, átpattanva az ablakpárkányon, be a dohos könyvtárba, majd fel a lépcsőn a harmadikra. Hallgatóztam, és a lehető legnagyobb csendben lépkedtem, ahogyan egyre feljebb értem, éreztem, hogy beszűkül körülöttem a levegő, éreztem a másik jelenlétét, tudtam, hogy közel van hozzám, de ez nem tántorított el. Az adrenalinszintem folyamatosan nőtt, egyre inkább megszokásból mozogtam, a figyelmem pedig a sötétségre összpontosítottam. Tudtam, hogy a lámpával lebuktatnám magam, és azzal is tisztában voltam, hogy a másiknál van. Egyenesen következik ebből, hogy ő ijedtségében felkapcsolhatja, így leleplezi a helyzetét.
Beléptem Heidi szobájába. Azt hiszem, nem kellett volna hátat fordítanom az ajtónak, mert akkor hamarabb is reagálhattam volna, a hang hallatán, ami egy apró reccsenés volt mögöttem.
Olyan hamar fordultam meg, amilyen hamar csak tudtam, de ez sem segített. A zseblámpa fénye egyenesen a szemembe világított, nem láttam a másik arcát. Közelebb jött, és egyre inkább nem láttam, ám amikor hozzám ért, már be tudtam határolni, hol van. A zseblámpa a földre esett, a falnak világított, miközben a férfi hátulról átkarolt és a földre próbált nyomni. Alacsonyabb volt nálam, így simán lehetett volna testi előnyöm, ha nem lett volna nagyon erős a keze. Halál pontosan szorította el a karhajlatom vénáit, amitől szabályosan kezdtem rosszul lenni.
A bal kezemen a felkaromon szorított, miközben rúgtam, kapálóztam, és próbáltam a lehető legnagyobb hangzavart csapni. Nem szólalt meg. Ez volt a legijesztőbb az egészben.
Éreztem, hogy valami átáztatja a felsőmet. Lassan került belőle a karomra is, a lámpa fényében megláttam. Vér volt.
Hirtelen egy tűt éreztem a karomban, ahol az előbb elszorította a keringésem. Kisvártatva elengedte, és szinte éreztem, hogy a fecskendő tartalma szétárad az ereimben, és a testem minden zugába eljut. A földre zuhantam, a gyógyszerek szétszóródtak körülöttem, csak annyi láttam a lámpa csekély fényében, hogy a férfi felveszi a zacskót a földről, és pár szemet belekanalaz.
Próbáltam gondolkozni azon, mi lehet bennem, de tompa voltam, mindenre képtelen. Minden erőmmel próbáltan nyitva tartani a szemem, de nem sikerült. Lefelé húzódtak a pilláim, a karomat is egyre nehezebben mozgattam, és néhány utolsó keserves kapálózás után egyszer csak megszűnt minden.

- Nova! - hallottam a nevem. - Kelj fel! - ütést éreztem az arcomon. Megrándultam a hatására, és automatikusan ütöttem az irányba.
- Nova, hahó, mi vagyunk! - ismerősek voltak a hangok. Több, mint ismerősek.
- Hé, lélegezz! - Tierneyét ismertem fel először. Mély volt, mint mindig, öblös, és tekintélyt parancsoló.
Kinyitottam a szemem, bár nehezemre esett. Azonnal leesett, hol vagyok: a Land Rover platóján feküdtem egy pléden, felettem pedig Martin, Ella és Tierney álltak.
- Ne ülj fel. Csak feküdj. - közölte Tierney. Úgy tettem, ahogy mondta. Meg akartam kérdezni, hogy hogyan kerültem ki, mi történt, de nem tudtam, hogyan fogja neki. - Kell tőled vér. - folytatta.
- Biztos, hogy meghűltél, ez a szar meg durván kiüthetett. - csatlakozott Ella is.
- De mégis mi? - kérdeztem vissza. - Hol a fecskendő?
- Nos. Az a helyzet, hogy nem fogsz örülni annak, amit látsz. - tolta az orrom elé Martin a zacskóba rakott fecskendőt. Az alkaromra támaszkodtam, úgy ültem fel a figyelmeztetés ellenére, és néztem meg a fecskendő címkéjét.
A McGill Egyetem Gyakorlókórháza
- Mi a fasz?

Martin a lakásba vitt, miután Tierney és Ella elvitték a kórházba a fecskendőt. Nem akartam így a koleszba visszamenni, Martin pedig értelemszerűen nem állíthatott így haza, úgyhogy a köztes megoldást választottuk.
Egész úton szótlanok voltunk, mint akik nem tudják, mit kéne egymásnak mondani ezek után. Beszélgetni akartam vele, de ötletem sem volt, mivel kezdhetném. Zavaros volt a szituáció, annyi mindent mondtam volna, de közben szédültem is, valószínűleg attól, ami a fecskendőben volt. Nyugtató.
A lakásba felérve azonnal a fürdőszobába mentem. Pár dolog volt bent, például tusfürdő, került fel pár ruhám is, meg törölközők, kissé belaktuk a helyet.
Mindent eldobtam magamról, és úgy álltam be a zuhany alá. Martin követett, és segített járni, mert kissé bizonytalan voltam. A meleg víz még inkább hatott, elgyengültek a lábaim. Martin átkarolt és megfogott, hogy ne essek el. Nem volt ebben semmi izgató, képtelen voltam akárcsak gondolni is ilyenre. Testileg lenyugtatózva éreztem magam.
Mire végeztünk, alig álltam a lábamon. Martin vitt ki a matracra, ami romantikusan nézett volna ki, ha nem éreztem volna magam bedrogozva.
Akkor jöttem rá, hogy szükségem van rá. Hogy nem tudnék nélküle ellenni. Hogy más nem tenné meg ezt értem.
- Szeretlek. - közöltem vele, amikor leguggolt mellém.
- Hé. Jól vagy?
- Ilyen fura, hogy ezt kimondom? - kérdeztem vissza.
- Nem, ezt arra értettem, hogy valamiből elég sokat kaptál. - leült mellém, én pedig az ölébe hajtottam a fejem.
- Akarunk róla beszélni? - simította meg az arcom.
- Nem. - válaszoltam egyszerűen.
- Tudod, én akarok. Meg voltam ijedve. Ott feküdnél, a ritka pulzussal, és egyszerűen bennem volt, hogy nem búcsúztunk el, veszekedtünk előtte, amiket mondtam…
Becsuktam a szemem.
- Ilyenkor jön rá az ember, hogy egy másik mennyit jelent neki. Tudom, ez nem a legjobb időpont erre, de én veled együtt akarok élni. Lepergett előttem, mennyire akarom, amikor megláttalak. Ezen a helyen, minden nap látni, ahogy felébredsz, látni gyűrötten és nyúzottan. Szeretném neked megmutatni, milyen az amikor nagyon szeretnek. Nyálas, tudom, de ez van. Én ilyen nyálas fiú vagyok.
- Nézd… Ezt ne most, oké? Nem visszautasítani akarlak, csak egyszerűen nem bírok ébren maradni. Egyszerűen érzem, hogy húz valami.
- Én mondtam Tierneynek, hogy ott kellett volna maradnod a kórházban, de nem engedte. Oké, igaza van, de féltelek.
- Igaza is van.
- Oké. Aludj. Majd reggel beszélünk. - adott egy puszit a homlokomra, és ledőlt mellém.
Őszintén örültem neki, hogy befogta.

Másnap reggel amikor felébredtem, viszonylag nyugodt voltam. Ahogy feküdtem úgy éreztem, a szervezetem ellenállt annak, amit kaptam, mivel nem tapasztaltam magamon szédülést, vagy nehéz levegővételt.
A szobában nem észleltem mozgást ahogy körbefordultam, így próbáltam Martin nyomát kutatni. A cipője világosan kivehetően hevert a padlón, a kabátja a szék hátán, úgyhogy a lakásban kellett lennie. Visszadőltem a hátamra, becsuktam a szemem, és úgy voltam vele, hogy majd előkerül.
Hamarosan lépteket hallottam meg magam körül. Óvatosan kinyitottam a szemem, és Martint pillantottam meg, amint a konyharészbe lép. Elővette a teafőzőt és a gázra tette, közben pedig kenyeret vágott. Elnéztem a mozdulatait, de aztán becsuktam a szemem. Éreztem a fáradtságot, rámtelepedett, és lehúzta a szemhéjamat. Éreztem, hogy ez nem lehet normális, hogy hirtelen jött az ébredés és a fáradtság érzése is.
Nem sokkal később meghallottam magam mellett a lépteket. Martin guggolt a matrac mellé.
- Nova. - szólított meg, mire felé fordultam és körülbelül kinyitottam a szemem. - Jól vagy?
- Nem. - nem akartam ezt a szót használni a fizikális állapotomra, de orvosilag tényleg nem lehettem rendben.
- Nem tudjuk, mi ez a szar, Tierney egy óra múlvára ígérte az elemzést.
- Kéne kávé. - döntöttem el. - Attól felébredek.
- Persze, majd koffeint adok egy tök ismeretlen szerre. Se kávé, se zöld vagy fekete tea.
- Naaa. Én csak ezeket iszom.
- Mondom, hogy nem. Itt kettőnk közül te vagy a zseni, szóval adj igazad, és igyál erdei gyümölcsöset, mert csak ilyet találtam.
- Nincs erőm felkelni. - jelentettem ki.
- Hé, muszáj. Folyadékot pótlunk. Egyél kenyeret, az remélhetőleg felszívja ezt a szart, ami benned van. - letette a matrac mellé a földre a három szelet fehérkenyeret és a bögre teát. - Melletted gyerekorvosnak érzem magam.
- Lehet, hogy hánynom kéne. Akkor a legtöbb dolog kijönne.
- Nem tudom, érdemes-e hánytatnod magad. - gondolkozott el. - Csak akkor engedem meg, ha bírsz enni és inni, mert akkor felesleges tápanyagokat veszítened, ha nem tudod pótolni.
- Oké, akkor megpróbálom valahogy.
Martinra egy szavam sem lehetett. Párnákat polcolt fel a hátam mögé, a kezembe adta a bögrét, amikor kértem, szóval tényleg foglalkozott velem. Attól függetlenül, hogy rendesen megvolt a mosott szar érzésem, tényleg elvoltunk, nem éreztem túl soknak, túl nyálasnak őt, ami elég ritkának számított az utóbbi időben.
Az egész romantikus kis közjátékunknak a csengetés vetett véget. Jól tippeltem, hiszen Tierney és Ella léptek be a lakásba. Tierney előtt nem szégyelltem volna a kinézetem, de Ella makulátlan külseje méregre gerjesztett. A hiperaktivitásom és az aluszékonyságom ötpercenként váltották egymást.
- Ez két gyógyszer volt, amelyek egymással reakcióba lépve felborítják a szervezetet.
- Nem mondod? - kérdeztem vissza cinikusan.
- De a legjobb, hogy kiürül a szervezetből, a leggyorsabban vizelettel. Szóval vettem neked két karton ásványvizet, kezdheted. - tolt mellém Tierney egy nagy barna zacskót, amiben valóban víz volt.
- A lényeg, ami elég egyértelmű, hogy ennek nagyon sok köze van az egyetemi kórházhoz.
- Oké, találgassunk. Dolgozik ott, lopta vagy mi?
- Nem éri meg találgatni. - szóltam közbe.
- Akkor mit akarsz csinálni? - kérdezte Tierney.
- Eredeti menetrend szerint menni. A fecskendőt is vissza kell vinni és úgx ráhívni egy ellenőrzést.
- Azzal a kórházat sodorjuk bajba. - ingatta a fejét Martin.
- Vagy eldugjuk úgy, hogy csak a kihívott SQ-sok találják meg.
- Én nem megyek be oda még egyszer, se éjszaka, se nappal. - közölte Martin.
- Pedig nektek, gyerekeknek kell megoldanotok, én lassú vagyok.
- Ella? - kérdeztem.
- Én nem ismerem azt a helyet.
- Novát nem engedem be. - közölte Martin.
- Ó, dehogynem. - reagáltam le. - Statisztikailag semmi esélye, hogy ez még egyszer megtörténjen.
- De csak akkor, ha valaki bemegy vele. - kötötte Martin az ebet a karóhoz.
- Ella?
- Ne már, hogy a nőkre akarjátok hárítani a piszkos munkát. - szólta le Ella Tierney ötletét.
- Pedig az lesz. Ezt azt hiszem, megbeszélték. - sóhajtottam.
Az egész kupaktanácsnak csak a fele maradt meg a folyamatos fáradtságom miatt, de azt hiszem, Ella nem is bánta a megjegyzéseim hiányát.
Miután Martin becsukta utánuk az ajtót, leült mellém a matracra, és aggódva nézett le rám.
- Jobban vagy?
- Nem tudom, mennyire volt tele a kémcső, így nem tudom kiszámolni, milyen gyorsan fog kiürülni. - közöltem, majd meghúztam az ásványvizes üveget.
- Nem ezt kérdeztem.
- Igen, jobban vagyok. És most kitalálom a kérdésedet. Nem kell lebeszélni őket erről, én simán bemegyek még egyszer. Nem követem el az előző alapvető hibákat.
- Figyelj, felnőtt vagy, a te döntésed, de lebeszélnélek róla. Tudom, hogy most az a reakciód, hogy nem vagy a tulajdonom, nem birtokollak, és ezért ne mondjam meg, mit tehetsz és mit nem, de féltelek, bár látom, hogy csak ez a megoldás létezik a szemetekben. Fontos lenne elgondolkodni egy másikon is, mert az nem ér, hogy az életedet veszélyeztetjük. Nem is tudom, miért olyan fontos nektek ez az egész, hiszen az a cél, hogy Heidi fel fog épülni. Te orvos vagy, ahogy Tierney is.
- Mivel nem akarom, hogy újra megtörténjen.
- Oké. Elfogadom. Téged nehéz, de oké. Csak ne sodord magad veszélybe.
- A saját fizikális állapotod is érdekelhetne.
- Nova, elegem van abból, hogy bizonyítanom kell neked. Folyamatosan rohanok utánad, hogy megmutassam, nem szarok be, de talán megértheted, hogy ez megtörtént. Féltelek, én magam is félek, mert sosem vágytam ilyen életre.
- Nem kell nekem bizonyítanod. Nem azért szeretlek, mert rohansz utánam. Nem kell, ha nem akarod. Megvédeni sem kell, sosem vártam el. Eléggé félreismertél, ha azt hiszed, ezekhez kötöm a kapcsolatunkat. Nem kell ilyeneket gondolnod, hogy így esetleg kevésbé lennél férfias a szememben.
- Jó. De nem érdekel, akkor sem fogom engedni. Nekem fáj, amit csinálsz magaddal, pedig tisztellek. Tudod, szeretlek. Rád nézek és látom a határozottságot, hogy sosem esel össze, hogy mindig a helyzet magaslatán vagy, hogy tudod, mit kell tenned. Megismertelek és rájöttem, hogy a szocialitásod és az emocionalitásod hiányát is próbálod kompenzálni az intelligenciáddal. Imádom benned, hogy természetes vagy, és ezért sem furcsa számomra a stílusod, mert nagyon természetesen csinálsz mindent. Imádom, hogy nem vagy befolyásolható és igazi nőként tekintek rád. Másabb vagy, mint azok, akik ezt magukról gondolják. Sokat jelentesz nekem, és nincs kedvem téged elveszíteni. Te vagy az ekvipotenciális pontom.
Köpni-nyelni nem tudtam, főleg a metafora miatt.
- Oké, ez most egy próbálkozás lesz arra, hogy emocionális legyek. - jelentettem ki. - Gondolom megbántottalak azzal, hogy azt mondtam, nekem nem tűntél fel az egyetem első éveiben, de ez így volt, kár is tagadni. De most nagyon sokat jelentesz nekem. Elhiheted, zavarba ejtenek a naponta felém irányuló szerelemi vallomásaid, de nagyon jól esnek. Nem igazán tudom, hogyan kellene egy kapcsolatban élnem, mennyi idő után mi a normális, pedig elhiheted, szeretném jól csinálni. Sok bennem a kétely, de nem kettőnkkel kapcsolatban, hanem azzal, hogy is maradhatnék melletted, hiszen ezt szeretném. Szeretném, ha lecsengene ez az egész, és nyugodtan is tölthetnénk napokat egymás mellett.
- Oké. Ez már viszonylag hosszú volt. - közölte mosolyogva. - Akkor vegyük úgy, hogy nem akarod megöletni magad.
- Veheted úgy is.
- Ebben az esetben idd meg még ezt a fél litert, hogy minél hamarabb kijöjjön belőled az a szar.
- Ez nagyon romantikus volt, de megfogadom.
- Helyes. Aztán csinálok ebédet, hogy kaja is legyen benned.
- Kérhetek? - csillant fel a szemem.
- Jó, mondj valamit.
- Milániói makaróni.
- Azt hittem, valami bonyolultabbal teszel próbára.
- De nekem ez a kedvencem.
- Oké, akkor ez máris nagyobb kihívás így. Addig viszont hívd fel a kórházat és kérdezd meg, hogy van Heidi meg a másik. Elmegyek a boltba.

Martin az ebédet készítette, miközben én felmásztam mellé a konyhapultra és mesélni kezdtem.
- Heidi jól van, elvileg felépül. A másik nővel, Lucia Marnci-val ugyanaz történik, mint Heidivel ezért mindenki nyugodtabb, mondván úgyis vele is ez lesz.
- Madsonnal beszéltél?
- Isten ments. Az ügyeletes nővérrel.
- Szóval miatta nem kell különösebben aggódni.
- Nem. És kezdek jobban lenni. - egyre inkább visszaállt a hangulatom, és kezdek eltűnni a szélsőségek belőle.
- Délután kiviszlek a levegőre. - közölte. - Jó lenne neked valami séta, mert ártani fog, h csak fekszel.
- Hát, ha te mondod.
- Igen, ezt jobban tudom, mert én élő emberekkel akarok foglalkozni.
- Oltani akartál?
- Aha, de látom nem jött össze.
- Nem, de gyakorolhatod, mert ez a törődős oltás aranyos.
- Na, kösz. Ezzel most te oltottál le engem.
- Van az úgy. - nevettem ki, de látszott rajta, hogy nem sértődött meg. - Anyád tényleg nem bír? - váltottam témát.
- Meglehet.
- Az enyém imádna. Galériája van. Apám is. Viszont mivel nem tervezek ennek az egésznek holnap véget vetni, jó lenne megkedveltetnem magam anyáddal.
- Egy vacsora négyen a szüleimmel? - kérdezte.
- Jó. Igyekszek normális lenni.
- Figyelj, nem fogok dönteni közötted meg a szüleim között, ha abba a helyzetbe kerülnék, az mind a két fél hibája lenne. Beszélni fogok anyámmal, hogy ne ítéljen elsőre.
- Helyes. Én meg majd kérek valami terápiás segítséget.
- Ellától, mi? - röhögött fel.
- Gonosz vagy, még mit nem.
- Amúgy, leülhetnétek beszélgetni egyszer. Hidd el, hatásos lehet.
- Nem, inkább hagyom. Nem akarok tőle semmit, és utálom is. Meggyőzhetetlen, utálatos.
- Ezek mind nem igazak rá. Aggódott érted tegnap.
- Engem ő nem érdekel.
- Egyre inkább nincsenek ellene érveid. Makacs vagy, de meg fogsz törni.
- Szép reményeket.
- Kettőnk közül én értek jobban a pszichológiához.
- De én vagyok a szociális fél. Hiába a százhatvanas IQ édesem, ha nem tudod úgy előadni, hogy szimpatikus legyen. - bájolgott, miközben otthagyta a makaróni előkészületeit.
- Pedig azt állítják, egyes férfiak szerint az intelligencia szexi. - közöltem. Martin mellettem támaszkodott az egyik kezével, a másikkal a combomon kalandozott.
- Csak ha tudják használni. - mormolta, de már nem is igazán hallottam, mert megcsókolt. A lábaimat igyekeztem minél inkább eltávolítani egymástól, hogy Martin közelebb jöhessen. A felső konyhaszekrénynek döntött.
A hátát karmolgattam, miközben rátért a nyakamra, és szisztematikusan kezdte leszedni rólam  az ingét.
- Oké, bevallom, attól függetlenül, hogy nem tudod használni, szexi vagy.

Ebéd után én lefeküdtem egy kicsit pihenni, de éreztem, hogy a gyógyszer kiürül a szervezetemből, és képes vagyok több mint egy órát folyamatosan aktívan eltölteni, és nem álmosodok el ötpercenként. Martin beváltotta az ígéretét, úgyhogy elindultunk sétálni. A terv az volt, hogy majd kikötünk valahol.
A hegyről lefelé sétálva igyekeztem minél több friss levegőt magamba szippantani. Nagyon jól esett, mivel kissé hideg volt, de egyáltalán nem nyirkos. Martin fogta a kezem, amit a legromantikusabb gesztusnak nyilvánítottam, ugyanis nem volt indokolt az evolúcióban, csupán egy kialakult szokásnak számított a folyamatos testi kapcsolatra. Mikor ezt elmondtam  Martinnak, kiröhögött, és azt mondta, ő nem a tudományban keresi a romantikát, mert kiábrándító.
- Gondolj bele. A matematika legromantikusabb fogalma a barátságos számoké. Elég ironikus. Az adott számnál kisebb osztóik összege a másikat adja ki. Ez metaforikusan az, hogy az egyik ember részei kiadják a másikét.
- Szép gondolatmenet. Sosem jutott ez eszembe.
- Én se sokszor, nem rég jutott eszembe. - vonta meg a vállát. - Érdekes, hogy a matematikában ilyenek alapján is kategorizálnak számokat.
- Ha belegondolsz még logikus is.
- Igen, az. Amúgy arra gondoltam, hogy mondok valami iszonyat romantikus metaforát, de nem tudtam, hogy félre fogod-e érteni, hogy ezek barátságos számok.
- Most már bármikor elsütheted, nem fogom.
Az egész délután megadott nekem egy új életérzést. Nevettem, boldog voltam, és végig úgy éreztem, hogy az életben van helyem és társam. Olyan volt ez, mint a vihar előtti csend, amikor az ember nagyon boldog, de már gyanús, hogy hamarosan történni fog valami.

01. Ti milyennek tartjátok Martin és Nova kapcsolatát? Erősnek, gyengébbnek?
02. Ti hogyan gondoljátok, van olyan szereplő, aki sokat változott az elejétől, akár a karakter szempontjából, akár a ti szemetekben?
03. Mit gondoltok, mi volt ez a közjáték a zárdában?
04. Van tippetek, esetleg honnan és milyen indokkal jöhetett a gyilkos? Esetleg teóriák?
05. Miért jött a tű a kórházból?
06. Nova és Martin szülei kijönnek valaha?

14. Chapitre

Hy Housers!

Elképesztő sok idő után megérkeztem a tizennegyedik fejezettel. A Firkászon nagyon ígértem, hogy hozom amint tudom, és hát igen... most tudtam. Közben millió változás következett be nálam, amik nagy része jó, és nagyon örülök nekik. Köszönöm, hogy vártatok erre a fejezetre, a két csodálatos kritikának is nagyon örültem, amiket kaptam *-*. Az őszi szünetben remélhetőleg több időm lesz írni, nagyon várom már, főleg a három napos KKK-s találkozót, és persze a beígért egy napomat Botonddal *-*.

Képzeljétek, két Martin nevű osztálytársam is van, ami rendszeresen megzavar. Tiszta vicces helyzetek szoktak ebből kikerekedni, rendszerint jókat röhögök magamon. 

A többihez képest egész rövid lett, csupán 2300 szó.

Remélem tetszeni fog ez a rész, jó olvasást hozzá!

xXx. Alice

^.^

"Nem akarlak megváltoztatni. Tudom, hogy elcseszett vagy. Tudom, hogy mindig is elcseszett maradsz. De te vagy a leghihetetlenebb ember, akit ismerek. És mindig is az maradsz nekem. A leghihetetlenebb ember, akit ismerek."

Másnap reggel arra ébredtem, hogy nem látok semmit. Tudtam, hogy megint a hajam a hibás, és már mozdultam is volna, ha. Ha nem feküdt volna valaki az egyik kezemen. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy zsibbad, amikor megpróbáltam felülni, de elsőre nem igazán ment. Oké, Martin nem volt túl izmos, de attól még egy két méter magas, ettől fogva pedig minimum kilencven kilós pasiról beszélünk, úgyhogy csak másodszorra sikerült a dolog. Akkor viszont lecsúszott rólam a takaró, és hát, hidegek a montréali téli reggelek, főleg, ha egy fűtetlen lakásban ébredsz. Martin hátrányára takargattam be magam az anyaggal, miközben a padlón a ledobott nadrágomhoz kúsztam. A zsebéből kihalászva a telefonomat, egyértelmű volt, hogy borzasztó késésben vagyok, hiszen az idő kilencre járt, nekem pedig fél tizenegykor volt előadásom. Nem is lett volna ezzel baj, ha otthon lettem volna, nem fenn a hegyen, kocsi nélkül, előző napi ruhában.

Amilyen gyorsan csak tudtam, öltöztem fel, és rángattam elő a kulcsot a ruhák alól. Utoljára még visszanéztem, és Martinra dobtam a paplant, aztán kiviharzottan a lakásból.

Az utcára kilépve teljesen tanácstalan voltam, és durván látszott rajtam, hogy reggel nem nagyon volt időm készülődni. Szerencsére találtam egy villamosmegállót, ahonnan elég gyorsan sikerült eljutni a metró közlekedési központjához. Onnan gyerekjáték volt a közlekedés, csak azt kellett megszoknom, hogy az emberek minimum úgy néztek rám, mint egy másnapos kurvára.

A koleszba beérve azonnal bevetettem magam a zuhany alá. Becca már nem volt ott, és ennek nagyon örültem. Miután végeztem, magamra húztam a egy kötött anyagú fekete miniruhát, alá egy harisnyát, rávettem a sötétzöld kötött kardigánomat, ami kissé oversized volt, hozzá pedig felvettem a lapos bokacsizmámat, mivel a magassarkúval sikerült pocsolyába lépnem, így elég koszos lett, lemosni meg nem volt időm. Még gyorsan a fejembe nyomtam a kalapom és a vállamra vetettem a táskám.

Éppen időben értem az előadóterembe. Mindenki befelé sietett, az emberek közt Martint kutattam. Nem tudtam, ő is jár-e erre az előadásra, és reggel el is felejtettem megkérdezni tőle.

Elég hamar megtaláltam a helyem, de továbbra is állva maradtam, hátha megpillanthatom, ami végül sikerült is, éppen időben. Rámnézett, de nem sokat tudtam kiolvasni a tekintetéből. A prof már megjelent a színen, így elmosolyodtam, amire láthatólag megnyugodott.

Így ültünk végig egy másfél órás előadást. Eddig sosem kalandozott el a figyelmem, most azonban folyamatosan az irányába pillantgattam, alig jegyzeteltem.

Amint vége lett az egésznek, a prof közölte, hogy szeretne velem beszélni. Csalódottan lépdeltem le a pulpitusához, miközben hátranéztem Martinra. Egy lapot tartott a kezében, amire a következő volt írva „Kettőkor, a hegyen”. Elmosolyodtam, és intettem neki, úgy sétáltam tovább.

A prof igazából azt akarta tudni, hogy haladok a szakdolgozattal.

- Már ellenőrzésen van. - büszkélkedtem.

Kettőig ebédeltem és olvasgattam egy kicsit a témában, amit előadtak aznap, hogy azért képben legyek. Egy fele elkészültem, és úgy döntöttem, benézek a kórházba. Heidi állapota semmit sem változott, ugyanúgy bent volt neki a cső. Megfogadtam, hogy az éjszakai műszakom alatt utánanézek a dolognak.

A nagyvárosi tömegközlekedésben bőven akadtak buktatók, de nem igazán érdekelt. A villamos felkapaszkodott a hegyre, én pedig kiszálltam, nem sokkal a ház előtt.

Magára vette ugyan a nadrágját, de az inge rajtam volt. A hátát a paplannal takarta be.

- Észrevetted, hogy akárhányszor beszélgetni akarunk, egymásnak esünk? - kérdeztem, és nekidőltem a falnak. Mellettem az üvegablakon túl Montréal tárulkozott ki.

- Hát ne haragudj, megláttalak az előadáson abban a szoknyában, és kész. De szerintem mások is így gondolták. - telepedett le mellém.

- Jó, nekem is volt indokom, de ez így nincs rendben. Beszélgessünk. - közöltem.

- Jó. Miről akarsz beszélgetni?

- Valami aktuálisról.

- Hát, esetleg a válság eléggé az?

- Olyan hülye vagy. - ütöttem vállba. - Adj nekem is takarót.

Bebújtam mellé.

- Nézd, Nova, nem beszéltünk meg ezzel az egésszel kapcsolatban semmit, az egy dolog. Én viszont csinálni akarom, és remélem te is így vagy vele.

- Igen. Így. Nem tudom, mennyire szorul mindez megbeszélésre, de azt se, mennyire vagyunk jó pár, ha egyszerűen ezt nem tudjuk megbeszélni.

- Hát nem megy ez olyan könnyen, az igaz, de mi szükség rá? Itt vagyunk. Kétséged van? Nincs. - válaszolta meg helyettem a saját kérdését. - Nekem se. Ennyi.

- Ezt jó gyorsan elitézted.

- Igen, mert már annyira izgat a válság témája. - közölte cinikusan, mire felröhögtem.

Esti műszakom volt a kórházban. Igazából millió más dolgom is lett volna, például összepakolhattam volna a régi szakkönyveimet, amire már egy ideje nem tudtam rávetemedni, de végül is nem sajnáltam. Heidivel kellett törődnöm.

Éppen végigjártam a termeket, és a legtöbb dolgot rendben találtam. Heidi torkában még mindig benne volt a cső, nem tudtam vele beszélni, de aludt, amikor bementem. Ezután természetesen felvezettem a változásokat, és ilyesmiket, majd leültem, és szó szerint bámultam a semmibe. Időnként hallottam egypár hangot, de nem sokat, ugyanis eleve fáradt is voltam, meg mindenki más is az volt.

Ezért ütött fejbe a mentőautó hangja. Egy pillanatra megmerevedtem, de mivel a zaj csak egyre erősödött, beláttam, hogy ide kanyarodik a mentő, ha pedig ebbe a kórházba jön be, az ötven százalékban azt jelenti, hogy a beteg a traumatológián köt ki, ahol meg én üldögéltem.

Gyorsan cselekedtem: a műtőbe belépve villanyokat kapcsoltam, helyrerángattam a dolgokat, a folyosókon is világosságot csináltam, és mire megérkeztek a mentősök, már teljes harci díszbe varázsoltam az osztályt. Mellettük közeledett Madson akinek jelenete nem igazán dobta fel az estémet, de a mellette sétáló két másik medikust elnézve az övükét sem.

- Mi történt? - harsogtam túl a feszült ordibálást, miközben a mentősök behelyezték a beteget a műtőbe.

- Nem tudjuk! - ordította vissza Madson. Hát, nem a legtájékozottabb pasas, az biztos.

A műtőben minden nagyon gyorsan történt. Amint teljes egészében megláttam a beteget, elborzadtam. Akár Heidi.

Amint csak tudtam, léptem a lábához, varrni a forradást, Madson a nyakával küzdött, a két medikus meg próbálkozott tenni valamit annak érdekében, hogy lássunk is a vértől. Egyre idegesebb lettem, a homlokomról folyt az izzadság, időnként le is cseppent a műtőasztalra. Ahogyan felemeltem a cérnát, láttam, hogy remeg a kezem, és egyre inkább reménykedtem benne, hogy ezt senki sem fogja észrevenni. Ritmust kerestem magamhoz a varrás miatt, de nem találtam. A ritmus volt a kapaszkodóm, ha remegtem, akkor azzal sikerült magamat visszahoznom. Egyszerűen éreztem, hogy ez kapcsolódik, éreztem, hogy ez más.

Legnagyobb szerencsémre Madson mindebből semmit sem vett észre, ami azért logikus, hiszen ő egy nyaki részt csinált, nem a lábat.

Fél órába tellett. Fél óra alatt viszont végeztünk. Az egész testem merő vér volt, csorgott a kezemről, így egy elég szép nyomot hagytam magam után a folyosón, ami addigra megtelt emberekkel: rendőrök hada nyüzsgött össze-vissza. Kerestem a tekintetemmel Ellát, de nem találtam, így inkább hagytam, gondoltam mindegy, hogy ott van-e vagy nem.

A személyzeti öltözőbe érve lemosakodtam, átvettem a nővérruhát, és újra kiléptem a folyosóra. A hajam már szétjött, így kihúztam belőle a gumit, és úgy fordultam a műtős csapat felé, akik szintén ziláltan festettek.

- Mégis mi a szar volt ez? - szegeztem Madsonnak a kérdést.

- Lent voltam a portán, amikor behozták. - vonta meg a vállát, jelezve, hogy csak ennyit tud. Értékeltem volna, ha ad még információt, de ha nem, hát nem.

Oldalra fordulva a folyosó végén Martint pillantottam meg. Látszott rajta, hogy felkeltették. Zilált volt, alig volt rajta a félregombolt ingje, be se kötötte a cipőfűzőjét.

- Jöttem, ahogy tudtam. - közölte, miközben össze-vissza kapkodta a tekintetét közöttünk. Látszott rajta, hogy érteni akarja a szituációt, de nem igazán tud kiigazodni rajtunk. Végül egy másik rezidens magyarázta el a helyzetet, bár időnként közbevágtam, ahogy Madson is, akin érezni lehetett, hogy a helyzet magaslatán akar lenni.

- Szóval hasonló, mint Heidi. - állapította meg.

- Ugyanaz. - vágtam rá.

- Ne jussunk elhamarkodott következtetésekre. - állított le minket Madson. Szúrós szemmel néztem rá. - Ne felejtsük el, hogy orvosok vagyunk.

- Okosabb orvosok, mint a rendőrök. - jegyeztem meg halkan.

Lassan beesett Tierney is. Tudtam, hogy ha ő hullaszagot, vagy hullalehetőség szagot érez, akkor ott terem, ahol az adott tetem, vagy haldokló van, így vártam is, hogy felbukkan.

- Nova, beszélnünk kellene majd, ha el tudsz innen szakadni. - közölte. Azonnal leesett, hogy a gyógyszerekről akar beszélni.

- Jó. Most is mehetünk akár. Martin? - néztem rá, mire bólintott.

Madsont különösebben nem zavarta, hogy elmentünk, ő éppen a rendőröknek számolt be az esetről, vagyis, inkább fényezte magát. Ahogy kivettem, rólam és a két medikusról szó sem esett, ami Madson esetében nem volt ritka, így nem rázott meg.

- Abban a zárdában üthették ki Heidit. Volt ott minden, amivel elkábíthatták a nőt. Valaki, gyógyszerészeti hajlamok? - nézett ránk.

- Kösz, nem. - legyintett Martin.

- Nova?

- Inkább te mondd.

Már éppen elvitatkoztunk volna azon, hogy nem érdekel a gyógyszerészet, amikor Ella lépett be az ajtón. Nem tudtam, hogy kerül ide, de tökéletes festett, mint mindig, a kései (vagy inkább korai) idő ellenére. Szoknyát és inget viselt, amelyen egy szem gyűrődés sem látszott, a haja pedig mintha a fodrásztól érkezett volna, úgy állt.

- Hol tartunk? - kérdezte, miközben beállt mellénk.

- Lehet, hogy nektek még nem mondtam – kezdett bele Tierney – de Ella segítségét kértem a kutatásunkban, ugyanis mi nem tudjuk az ő szemével nézni sem a zárdát, sem az indítékokat.

- A pszichológuskisasszony nem úgy gondolta eddig, hogy a feltevés nem helytálló? - kérdeztem közbe. Nem érdekelt Ella utálatos tekintete.

- Nézd, Nova, nem éppen vagy meggyőző. Dr. Tierney felvázolta nekem a helyzetet, mutatott észérveket, amit te nem tettél meg. Így hajlandó vagyok segíteni.

- Szóval most már tud a rendőrség mindenről? - Martin tette fel az első értelmes kérdést, ami felmerült Ellával kapcsolatban.

- Nem. Erről nem szóltam nekik.

- Az első helyes döntésed, mióta ismerlek. - sóhajtottam fel. Martin szúrós szemekkel nézett le rám.

- Én azt javasoltam, hogy egy orvostani intézetet kéne megkeresnünk a helyzettel. Ezek után lehetne értesíteni a rendőrséget. De egy orvostani intézet elutasítana pár piti emberölési kísérlet vádját.

- A rendőrség pedig Nova törvénytelenül szerzett bizonyítékait.

- Ki is akartam térni rá. Nova, veszélyes vagy. Nem kellett volna egyedül odamenned, akármi lehetett volna a levegőben, ha kidőlsz, nem ment meg semmi.

- Itt vagyok, az a lényeg, ugorjunk. Tierney, van valami fenyegethető barátod az SQ-nál?

- Olyan van, aki segítene, szerintem nem kellene fenyegetőznünk. Nova visszavisz minden mintát a zárdába. Halál komolyan, az összeset, és elrakod őket oda, ahol voltak. Kesztyűvel. Utána én adok egy fülest, hogy oda ki kéne szállni, mert gyanús alakokat láttunk bent mozogni, amikor arra jártunk. A gyógyszerek vényre kaphatóak, elég érősek, és mivel az SQ-nak van hozzá adatbázisa, őket fogják kihívni a rendőrök. Innen bekapcsolódhatunk. Előtte nem. Muszáj ezeket legalizálni. - mutatta fel a gyógyszereket.

- Jó. Holnap visszaviszem Novát. - jelentette ki Martin.

- Még ma éjszaka. - kontráztam.

- Támogatom Nova ötletét. - jelentette ki Tierney. - Amint az SQ-sokkal mi is bemehetünk oda, jössz te is, Ella, és megnézed a helyet. Egy-kettő, nyomás, Nova téged Madson észre se fog venni, hogy eltűntél, vagy ha igen, kimagyarázlak.

A Land Roverben ülve folyamatosan kattogott az agyam. Pörgettem magam előtt a nap eseményeit, amelyek hihetetlen gyorsasággal változtak. A második nőnek még csak a nevét sem tudtam, már hajtottunk a zárda felé, hogy visszategyük a gyógyszereket.

- Bunkó vagy Ellával. - szólt Martin.

- Mert nem vallja be, hogy igazam volt. - jelentettem ki.

- Makacs vagy. Ella segít nekünk, meg lehetett győzni. Ha kedvesebb lennél vele, ő is így reagálna.

- Nem fogok. - kötöttem az ebet a karóhoz.

- Félsz tőle. - mosolyodott el. - Tudom, hogy félsz tőle. Tudod, hogy a fejedbe lát, hiszen pszichológus. Tudom én, hogy nem szoktad te csak úgy mutogatni az érzéseidet, de mi lenne, ha kedvesebb lennél vele?

- Nem félek tőle. Nincs rá okom.

- Dehogynincs. Ismer téged.

- Te is ismersz, mégsem félek tőled.

- Hát ez az, Nova. Hogy nem ismerlek eléggé. Ella jobban ismer nálam. Sokkal jobban. Akármennyire is nem hiszed, ért ahhoz, amit tanul.

- Szóval akkor mit akarsz? Mondjak magamról dolgokat?

- Rengeteg dolog van, amit nem tudok kikövetkeztetni veled kapcsolatban. De nem ezt kell most megbeszélnünk. Tudom, hogy azért utálod Ellát, mert eddig te voltál a férfiak világában helytálló erős személyiségű nő, aki sokat tud, és intelligens, és most itt van ő, és érzed, hogy ő is ilyen.

- Ez nem igaz.

- Ó, dehogynem. Ezt ki tudom következtetni veled kapcsolatban.

- Na és mi az, amit nem?

- Nem tudom, milyen vagy a családoddal, a közeliekkel, a távoliakkal. Nem tudom, milyen vagy amikor éppen nagyon örülsz valaminek. Sosem látni ilyen jeleket az arcodon. Szeretném látni, ellágyul-e, ha anyádra vagy apádra nézel. Szeretném tudni, van-e olyan ember, akinek soha nem jön össze semmi, de te nem leszólod, hanem támogatod. Szeretnék belőled többet látni. Kezdetben is ezért mentem bele ebbe az egészbe. Mert szerettelek volna máshogy látni, nem csak előadáson, meg a kórházban.

Szótlanul ültem.

- Nem tudom, miért gondolom azt, hogy összetetten fogsz válaszolni erre. Tudom, hogy nem fogsz. És igen, kissé zavar, mert nem tudom kikövetkeztetni, mit gondolsz. Jó lenne, de erre sosem leszek képes, akárhogy is próbálom.

- Tényleg nem tudok erre semmit sem mondani. Nem tudom, milyennek ismernek az emberek, de te mindenképpen jobban ismersz náluk. Igen, akárhogyan is hiszed, ismersz. És fogsz többet is látni. Én nem direkt vagyok ilyen. Mindig is ilyen voltam.

- Öt éve ismerlek. Emlékszel még a kezdetekre? Amikor csak köszöntünk egymásnak?

- Persze. Meglepően jó memóriám tud lenni.

- Azóta érdekelsz. De ezt már elmondtam.

- Szeretném azt mondani, hogy engem is azóta érdekelsz. De tudod, hogy nem szeretek hazudni.

Csend telepedett az autóra.

A zárdánál még mindig csendben ültünk egymás mellett. Se szó, se beszéd szálltam ki Martin mellől a zacskókkal. Ő sem hívott vissza búcsúzkodni.

Sötét volt, fújt a szél, majdnem el is sodort, ami a magas termet következménye. Imbolyogva közeledtem a zárda felé, miközben éreztem, hogy a köd elnyeli az alakomat.

Martinra gondoltam. Elképzeltem, ahogy a sziluettemet nézi, ahogy eltűnök az éjszakai ködben. Reméltem, hogy félt. Nem akartam, hogy megszűnjenek az irántam táplált érzései, mivel Pia Grazdanival ellentétben értem nem bomoltak a férfiak. És vele ellentétben én rendelkeztem érzésekkel.

Utoljára visszanéztem az autóra, és a zárda felé fordultam. A sötétbe burkolózott ablakok közül az egyikben hirtelen zseblámpa fénye villant. Megfagyott a vér az ereimben.

És akkor kérdések:

01. Mit gondolsz, igaza van Martinnak Ellával és Novával kapcsolatban?

02. Mit gondolsz, Ella és Nova kijönnek még valaha?

03. Mit gondoltok a függővégről? :D

13. Chapitre

Hy Housers!

Igen, visszatértem. Sajnálom, de egyszerűen nem volt ihletem. Az a baj, hogy ehhez a sztorihoz néha nagyon kell, és általában megkapom, ha az onkológián járok, de ez kéthetente van, néha akkor se... Ma azonban belenéztem a tükörbe, és büszkén jelenthetem, most eléggé Nova vagyok (vörös ugye a hajam, bár ez csak színező, nem rendes festék, szóval egy hónap múlva már nem lesz így) és az a tipikus Nova-szerelés volt rajtam, ami bár még nem volt leírva a történetben, de hamarosan le lesz és egyszerűen jött az ihlet. Köszönöm, hogy kitartotok a történet mellett, és nem iratkoztok le, pedig megérteném...

Hihetetlenül boldog vagyok, hiszen sikerült két órát egy török reptéren töltenem és spotterkednem, valamint megérkeztek a sulimhoz a dolgok, matrózblúzt, nyakkendő... Szóval sínen az életem. Nem szeretnék sokat hadoválni, úgyse kíváncsi rám a kutya se, szóval jó olvasást, ehhez a körülbelül 2300 szóhoz!

(A kép annyira Martin. Lehet már ma rájöttök miért. De lehet majd a következő részben. De rá fogtok jönni :D)

Csókollak Titeket, imádat van! ♥

xXx. Alice

^.^

"14 évet húztál le a bolygón. A zömét szenvedésben. Meghalsz anélkül, hogy autót vezetnél, levennéd egy csaj melltartóját vagy söröznél. Hidd el, sok minden kimaradt neked. Sok tuti dolog (...), és ez épp elég ahhoz, hogy ne higgy Istenben, korrektségben, magasztos célokban. De az életednek lehet még értelme."

Visszatérve a koleszba, őrült sebességgel rohantam be a fürdőbe és dobtam le magamról a ruhákat. Becca természetesen jött utánam, és folyamatosan kérdezgetett, míg végül magában is összerakta a sztorit. Én közben hajat mostam, majd utána a tükörben a hajtöveimet vizsgálva azon imádkoztam, hogy ne most vegyem észre a lenövést a hajamban. Szerencsére nem találtam, így egy törölközőben állva idegbeteg módon szárítottam a fejem, miközben Becca örömködött a híren, és kivágottabbnál kivágottabb cuccokat vett ki nekem a szekrényből, hiába magyaráztam neki, hogy ott lesz a család, nem kurvulni megyek, őt nem érdekelte.

Becca, kérlek, jó benyomást akarok kelteni, nem eltiltatni magam. – kérleltem, miközben éppen végeztem a hajam egyik oldalával, és a másikat kezdtem szárítani, ezzel párhuzamosan pedig ügyesen előbányásztam a hajvasalót, mert a frizurám alja befelé göndörödött, így pedig ritka furcsán néztem ki, amit nem engedhettem meg magamnak.

Szóval akkor meséld csak el pontosan, hogy mi történt! – kérte Becca az ajtófélfának dőlve.

Magánügy. – közöltem, mivel nem volt kedvem megosztani vele.

Jajj, Nova, ne legyél már ilyen! – kiáltott fel kissé sértődötten, de éreztem, hogy tudja, nem fogom elmondani, és nem is számított rá.

Fogalmam sem volt, mennyire kiöltözős esemény Martin anyjának születésnapja, de végül egy hosszú fekete nadrág és egy világoskék selyeming mellett döntöttem, amelyhez felhúztam a magassarkú bokacsizmámat, és a sötétkék ballonkabátomat. 

Igazából elégég izgultam a dolog miatt, mert minden hirtelen történt. Nekem kissé hirtelen volt ez a gyors szülői bemutatás, bár őszintén nem volt benne tapasztalatom, hogy az ilyesmit mikor szokták, így inkább hallgattam.

Még volt egy kis időm mielőtt Martin eljött volna értem, így átsétáltam a kórház épületébe. Egyesen a traumatológiára mentem, ahol Heidi szobájába tartva csak oda kellett egyet köszönnöm az ügyeletes nővérnek, máris beengedett. Nem szándékoztam éppen akkor beszélni vele, csupán tudni akartam, hogy van. 

Ébren volt, a szeme nyitva, azonban beszélni nem tudott, mivel a tüdejébe csövet dugtak. Rögtön a kórlapjához sétáltam, mire éktelen hadonászásban tört ki. Hirtelen nem tudtam, mit tegyek, de aztán végül letettem a lapot és odaléptem hozzá, megfogtam a vállát, és halkan nyugtatgatni kezdtem. Sejthető, miért nem bízik valaki a gyilkossági kísérlete után idegenekben.

- Heidi. - szólítottam meg. - Nova Thompson vagyok. A kórházban dolgozom, én műtöttem. - a kórházi passkártyám látványára megnyugodott. - Csak szeretném megnézni, hogy van. Látom a csövet. Gondolom légzési zavarai támadtak. Ez nem kimondottan normális, de nem gondolom, hogy akármi gond lenne. - igyekeztem mosolyogni rá, de közben azon gondolkoztam, ki a fene adott csövet ennek a nőnek a szájába, amikor a felébredésekor magától lélegzett?

A kórlapján semmit sem találtam, ami igazolta volna azt, hogy kell neki, de mivel nem tudtam, a felébredés után kit kapott ki orvosának, nem ítélkeztem.

- Én most elmegyek. Az éjszaka folyamán visszajövök még. - felálltam és kisétáltam a szobából. Az osztályt hamar elhagytam, nehogy valaki munkába akarjon fogni, és egyenesen a kollégium elé sétáltam. Hideg volt és sötét, de a Land Rover ott világított a sarkon. Boldogan pattantam be Martin mellé, aki adott egy puszit a homlokomra, majd sebességbe tette az autót.

- Biztosan nem fogok zavarni? - kérdeztem századszorra is.

- Anyu már nagyon vár.

- Szép szülinapi ajándék lesz, ha nem kedvel meg. - hümmögtem.

- Bírni fog. Ebben biztos vagyok.

- Hát én annyira nem, de legyen neked igazad.

Továbbá csendben autóztunk.

A lakást ezúttal is lentről közelítettük meg. Martin előreengedett az ajtóban, ami kevésbé volt szerencsés, tekintve, hogy így először engem láttak meg a rokonok: testvérek, unokatestvérek., apuka, anyuka.

Martin anyja természetesen nagyon gyorsan kiszúrt, és felállt a fotelból, ahol eddig ült. Végül kezet fogtunk.

- Sara McCord. - mutatkozott be.

- Nova Thompson. - tettem én is hasonlóképpen.

Martin letudta az „anya ő itt Nova, Nova ő itt anya”-témát, és közölte, hogy hoz nekem valamit inni. Értékeltem volna, ha én magam választhatok magamnak valamit, de egyértelműen az volt a cél, hogy egyedül hagyjon az anyjával.

Nem igazán tudtam, mit kérdezzek, így a legolcsóbb trükkhöz folyamodtam. 

- Gyönyörű a lakás.

- Igen, szerintem is. Sok munka volt benne, hogy így nézzen ki. Bár szerintem Martin művei dobják fel leginkább.

- Igen, nekem főleg az tetszik. - mutattam az ajtó mellett lógóra, amelyen egy utcarészlet látszott fekete-fehérben, csak az egyik ház volt piros rajta.

Annyira nem volt vele közös témám, hogy az elképzelhetetlen. De az egész családdal is így voltam. Annyira furcsa volt köztük lenni, teljesen mások voltak mint én. Nem igazán szóltak hozzám, nem akartak velem beszélgetni. Tudtam, hogy igazam van Martinnal szemben, csak egy hívatlan vendég vagyok az anyja születésnapján, és úgy döntöttem, hogy amint lehet, el is fogom mondani neki.

Pár perc csend után úgy döntöttem, hogy nem várom meg Martint, és elnézést kérve mentem távolabb. Végül a konyhában ragadtam meg, ahol nem láttam Martint. Gondoltam, elbújt, hogy beszélgessek az anyjával, de hát ez nehezen jött össze. Sóhajtva támaszkodtam neki a konyhapultnak, és öntöttem vizet egy pohárba. 

Úgy negyed óráig lehettem így egyedül, amikor egy lány belépett a konyhába. Alacsony volt, rózsaszín szoknyában és mentaszínű felsőben, iszonyatosan magas platform menta-cipőcsodával. Ránéztem a lábára, és elfogott a vigyorgás. Ő is körülbelül olyan otthonosan mozgott a millió centis sarkakkal, akárcsak én.

Már éppen köszöntem volna, amikor valaki bekiáltott az ajtón.

- Candice! - a lány hátrafordult és szembenézett Martin valamelyik akárhányad unokatestvérével – Mikor tudjuk megcsinálni azt az ostyafotót?

- Amikor akarod. - felelte Candice. - Most is lemehetnénk, de hát ünneplünk. Holnap reggel?

- Jó, idejövök. Köszi. - felelte a másik nő, majd eltűnt.

Candice visszafordult, és a kezét nyújtotta:

- Candice McCord.

- „I was there to witness / Candice's inner business” - mosolyogtam rá. - Amúgy Nova Thompson.

- És jó kiejtéssel idéz Robbie Williams-szt. Megjegyzendő. És a cipősarkak is stimmelnek. - nézett le a lábamra.

- A platformosok tartsanak össze. - viszonoztam a lelkesedését.

- Mondjuk, neked nem lenne rá szükséged. Hány centi vagy, száznyolcvan, százkilencven?

- Száznyolcvanöt.

- Nekem viszont szükségem van rá. Hallod, százötvenötnél megálltam.

- „Hey, ho, here she goes / Either a little too high or a little too low.” - idéztem.

- Amúgy igen. - nevetett fel. - Sokan hívnak miatta Candy-nek, de mivel minden szinte minden ismerősömnek Martin mutatott be, az emberek nagy részének Candice vagyok.

- Ő tényleg nem becéz senkit? - kérdeztem rá, mert tényleg foglalkoztatott.

- Nem. Senkit. Gondolom téged se, bár téged nem is lehet.

- Hát, a Novát tényleg nehéz, bár egyesek megoldják.

- Se „kicsim”, vagy „drágán”…

- Kicsi nem vagyok. Csak drága, ha azt nézzük, mennyi lett költve az oktatásomra, és mennyit érnek a ruháim. De ha ezek alapján becézne akkor már nem élne.

- Jó meglátás. Anyósproblémák? - mellémhelyezkedett, így mindketten az ajtót néztük.

- Nem megy közöttünk a kémia. - közöltem.

- Ne is idegeskedj miatta. Martin a pici fia. Egy barátnője se volt eddig szimpatikus neki.

- Én se leszek. - vontam meg a vállam.

- Hát, az az igazság, hogy tudom, miért nem leszel az. - tetszett, hogy nem köntörfalaz. - Én se vagyok. Mi más világ vagyunk. Én egyetemet végeztem, elindítottam a saját vállalkozásom, sikeres vagyok, azaz érvényesülök nőként. Kinézek valahogy, satöbbi. A család többi nőtagjáról ez nem mondható el. Te is ilyen vagy. Érvényesülsz, okos vagy, jól nézel ki, neki meg nem tetszik, mert mások vagyunk. Szerintem nem érdemes törődnöd vele.

- Mennyire lehet hatással Martinra? - kérdeztem.

- Amint végeztek, elköltözik innen, szóval egyre inkább eltörpül neki a véleménye. Az apja viszont szerintem bír. Ő szereti a dekoratív nőket a fia mellett. - nevetett fel. - Szóval felejtős. Beszéltetek már arról, mi lesz a diploma után?

- Dehogy. Semmit. Azt tudja, hogy minden nyaramat Kaliforniában töltöm, besegítek a szüleimnek a vendégházban. Utána pedig dolgozni akarok, ahogy ő is, gondolom. Bár nem igazán néz ki olyannak, akiből egyszer orvos lesz, hogy őszinte legyek. Olyan ez, mint egy alibiszakma.

- Hát, főleg, hogy ezelőtt vendéglátást tanult… Biztosan nem lesz orvos. - rázta a fejét Candice.

- Sosem értettem ezt. Kiskorom óta akarok orvos lenni. Mindig ezt tanultam.

- Én mindig úgy voltam vele, hogy a saját magam főnöke leszek. A cukrászat tízévesen jött, aztán összeraktam a kettőt. - vonta meg a vállát. - Martin meg Martin… Majd kitalál valamit. Te pedig, amiket hallottam rólad, feltalálsz egy ebola-védőoltást.

- Jézusom, milyen előítéletek lehetnek rólam. - reagáltam le a dolgot, és az eszembe véstem, hogy sürgősen ki kell kérdeznem Martint arról, hogy mégis miket mondott rólam a hozzátartozóinak.

Hamarosan az említett is megérkezett.

- Aha, hozol inni.

- Azt hittem tudtok beszélgetni, sajnálom. - közölte, majd kaptam tőle egy puszit a homlokomra. Sosem értettem, hogy lehet ilyen magas, nálam is magasabb, hiszen ha én százkilencvenöt vagyok, akkor neki minimum két méternek kellett lennie.

- A barátnőd határozottan partner a kibeszélésedben, ez tetszik. - vigyorgott Candice.

- Jajj, akkor megszakítottam a rólam szóló pletykáitokat. Menjek, hogy tudjátok folytatni?

- Mennyire vonzod ide a rokonságod? Nekik nem vagyok szimpi. - kérdeztem.

- Majd elbújok. Csak nem tudnak hova tenni.

- Ezért kellettek volna az értékelhetőbb körülmények. - jegyeztem meg.

- Ugyan, hat óra van, én már egy ideje itt vagyok, azért nem kell végig maradni. Utána mutatok valamit, örülni fogsz neki. - kacsintott.

Hitetlenkedve fordultam Candice felé:

- Mennyire vágja a Magic Mike-ot?

Az unokatestvér röhögőgörcsben tört ki, Martin meg egy kissé érdekesen nézett rám, miközben én is vigyorogtam.

- Jó, lányok, nem akarom érteni. Nem, tényleg nem akarom. Candice, megnéznéd anyámat leitatták-e már?

- Persze, távolíts el diszkréten, hogy a csajoddal lehess. - röhögött fel. - Arra készüljetek, hogy öt perc múlva jövök, szóval ne itt fektesd meg.

- A fenébe, mindig kitalálod a gondolataimat. - kontrázott rá Martin, én pedig vigyorogva állapítottam meg, hogy milyen jó páros ők ketten.

Miután kilépett, Martin diszkréten a derekamra tette a kezeit.

- Mi van, nem hallgatsz rá? - súgtam a fülébe.

- Tudod, mindig az van, hogy meg akarsz tenni valamit, de diszkréten rávilágítanak arra, hogy ehhez nem a jó helyen vagy. - súgta vissza.

Lassan csókolt meg, de éreztem, hogy ez az a „hátha benyit valaki”-csók, nem az igazi. Azért beértem vele, de hamar szétrebbentünk, amikor hallottunk valahol egy ajtónyitódást. Szerencsére nem a konyháé volt az, de attól még nem igazán tudtuk, mit kezdjünk a másikkal.

- Igaza van Candice-nek, nem jó a hely. - dőltem neki a konyhapultnak.

- Hát nem. - ő is hasonlóan tett, így egymás mellett álltunk. Kívülről nézve elég komikus lehetett a jelenet. Ezt Martin is levágta, mivel elkezdett nevetni. Ez az a nagyon hangos, nagyon mélyről jövő nevetés volt, úgyhogy én se bírtam sokáig pókerarccal, csatlakoztam hozzá.

Hihetetlenül örültem Candice-nek, hiszen Martint nem akartam folyamatosan kiszakítani a családi körből, és legalább tudtam kivel eltölteni az időt, amíg ott voltunk. Amúgy is jó arc lány volt, kis pici magassarkúban, hatalmas humorral, és értelmetlenül nagy önbizalommal, de olyannal, hogy jó volt hallgatni, ahogy az életről beszélt.

Kilenc után indultunk el Martinnal. Annyira örültem, hogy végre bevágódhatok a Land Roverbe, ami az elmúlt időben majdnemhogy az otthonom lett. Már minden ismerős volt benne, a huzata, a tapintás, és az is, hogy Martin baromira megbecsülte, tisztán tartotta, fényeztette. Valóban igaz, hogy a pasiknak fontos a kocsi.

- Hova megyünk? - kérdeztem, mikor a kollégiumtól ellenkező utcában kanyarodtunk el.

- Mint mondtam, szeretnék mutatni neked valamit. Nem lesz messze.

A hegynek kanyarodott. Gyönyörű volt a táj, havas, kivilágított, hideg, jégszépség. Egy elegáns lakóparkos negyedben haladtunk, villákkal kerítve. Nem értettem, mit keresünk itt.

Martin egy nagy fehér ház parkolójában állt meg. Ha nem lettem volna pszichopata, biztos lettem volna abban, hogy ki fog végezni, de elvetettem az ötletet.

A – szintén fehér – előcsarnokba besétálva értük el a panorámaliftet, aminek kezelőjén Martin a tizenharmadik emelet gombját nyomta meg. 

Nem vágtam, mi miatt vagyunk itt, de a panoráma elvarázsolt, és kevésbé foglalkoztam a dologgal. Egész Montréal-ra ráláttam, megbabonázott, alig tudtam tőle elszakadni, amikor kiléptünk a felvonóból. 

- Oké, tudom, hogy nem érted mi van, de el fogom magyarázni. - közölte, miközben elővett a zsebéből egy kulcsot, és kinyitotta az egyik bejárati ajtót, ami mellett a fa névtáblán még nem szerepelt név.

Belépve egy minimum százhúsz négyzetméteres apartman tárult elém. Kissé félve léptem beljebb. Berendezési tárgyak híján nem tudtam mire letelepedni, vagy mire figyelni, így körbejártattam a szemem a lakásban. Tágas volt és gyönyörű. Egyre beljebb lépkedtem, és amikor visszafordultam a bejárati ajtó irányába, akkor láttam csak meg az előszobával párhuzamos helyiséget: egy nappalit, amelynek padlótól-plafonig érő ablakai voltak.

- Aztakurva. - nem volt értelmesebb reakcióm.

- Na, akkor most elmondom, mi ez. - lépett ő is beljebb és bezárta mögöttünk az ajtót. - Nova, elsősként kinéztelek. Szerintem ez nem újdonság, nem csak én vagyok így vele, csak nekem szerencsém volt. Nos, néztelek és megállapítottam, hogy te egy kissé sznob vagy. - itt önkétlenül felröhögtem – Elég sokat álmodoztam arról, hogy egyszer az ágyamban kötsz ki, aztán már nem csak arról, hanem kevésbé testinek képzeltem el a kapcsolatot. Aztán egyszer elmondtad, mennyire imádod a panorámát és ezt a várost. Talán tavaly, azt hiszem egy pasiban turkáltunk. Nem sokkal utána vettem meg ezt a helyet. Összeget nem illik mondani, nem is fogok. Reméltem, hogy egyszer felhozhatlak ide, és megmutathatom.

Ott álltam előtte, életem első szerelmi vallomásával, és nem tudtam mit kinyögni rá, így úgy döntöttem, végigpörgetem magamban a dolgot, hátha találok valamit, amire lehet reagálni.

- Na várj. Te úgy vettél lakást, hogy majd egy olyan csajjal fogsz benne élni, aki akkor maximum kétszer beszélt veled?

- Szokásosan fennakadtál a lényegen. De igen.

- Te pszichopata vagy. - reagáltam le. - Nézd, erre nem tudok mit mondani. Tényleg nem. Most kéne beszélni erről a kapcsolatról? - kérdeztem.

- Igazad van. - mosolyodott el. - A beszélgetés ráér.

- És már nem anyádék konyhájában vagyunk. - kacsintottam rá.

- Mindig tudtam, hogy zseniális vagy. - közeledett felém.

Megfogta a derekam és megcsókolt, miközben finoman balra kezdett tolni. Nem ismertem a lakás alaprajzát, így kénytelen voltam bízni benne. Belökött egy ajtón, én pedig bíztam benne annyira, hogy ne nézzek hátra. Egy pillanattal később meglökött, mire hátrafelé kezdtem zuhanni, a kézfejeimet azonban elkapta. Annyira abszurd volt, hogy nevetni kezdtem. A testem a boldogság járta át, miközben elengedtem az egyik kezét, és leszedtem magamról a magassarkúkat. Az ablak felé gurultak, ami éppen így plafontól-padlóig volt, akárcsak a nappaliban. Annyira nevettem, hogy a mellkasába fúrtam a fejem, ezúttal tizenöt centivel alacsonyabban és továbbra is nevettem. Martin a fülem mögött csókolgatott, én pedig lassan eltávolodtam tőle, hogy kigombolhassam az ingét. Nem, őszintén nem vártam, hogy ki lesz gyúrva, és nem is ezt kaptam, de nem panaszkodhattam. Egyszerűen szexi volt így, hétköznapian, sosem kellett valami bodybuilder.

Ő is lassan elkezdett megszabadítani mindattól, amit viseltem. A kabát még mindig rajtam volt, de azt én dobtam le magamról, amilyen gyorsan csak tudtam. A magassarkúk mellett landolt, így Martin is zavartalanul nekikezdhetett az én ingemnek. Nem mondom, hogy sietett, de nem is tétovázott, amikor le kellett hámozni rólam. A nadrágja egyszer csak eltűnt róla, amit különösebben nem nehezményeztem, ő azonban megszenvedett az enyémekkel. Miután már percek óta szenvedett a gombokkal, hangot adott a dolognak.

- Baszd meg, Nova!

Felnevettem, majd én nyúltam utánuk, és gyakorlottan húztam le magamról, és hajítottam félre. Amint végeztem, felé néztem, és megcsókoltam. Egymáshoz simultunk, és hirtelen eltűnt a sietség, csak ketten maradtunk, idő nélkül. Nem tudtam, hány felé járhat, de nem is volt fontos. Azt se tudtam, hogyan állunk, hiszen nem beszéltünk erről az egészről semmit, de abban a pillanatban nem éreztem fontosnak. Mind a ketten ugyanazt akartuk.

Martin egyszer csak távolabb lépett és végignézett rajtam. Oldalra döntöttem a fejem, a hajam a vállam elé furakodott. Kíváncsi voltam, fog-e valamit mondani.

- Mindig tudtam, hogy te az a fekete fehérneműs lány vagy.

Újból kirobbant belőlem a nevetés. Abszurd volt a mondat a szituációhoz, annyira röhögtem, hogy le is guggoltam közben. Meg akartam támaszkodni, amikor megéreztem egy matracot mögöttem. Hátravetettem magam, miközben továbbra is fuldokoltam.

Megjelent felettem, csillogott a szeme, és ő is nevetni kezdett. Átölelt miközben egymás mellett feküdtünk, a mellkasára hajtottam a fejem, és nem szűnt meg a görcs. Azonban ennél jobban még sosem éreztem magam. És, hát, ami utána jött...

És akkor kérdések:

01. Ti mit sejtetek, mit jelent a kép a történetre nézve?

02. Ti hogyan képzelitek el Martin szüleinek és Novának kapcsolatát?

03. Mi a véleményetek Candice-ről?

04. Mennyire ugrott be a Candy? :D (én végig azt hallgattam)

05. Mi a véleményetek Martinról ezek után? És Nováról?

06. Az is érdekelne, hogy mint párosról mit gondoltok róluk :D

07. Mire jutnak másnap, ha beszélnek a dolgokról?

Septième Prix

Hy Housers!
Sajnálom, hogy nem voltam sokáig, és nem kaptatok új részt. Eldöntöttem, hogy ezen a héten befejeztem a regenerálódásomat, amit a kitűnő bizonyítványomra fogtam rá, beiratkoztam az új sulimba (van nyakkendőm és matrózblúzom és egy igazi kémia DOKTOR az osztályfőnököm :O) és hivatalosan is kitűztem egy nyár végi, vagy ősz eleji időpontot az angol középfokú nyelvvizsgám letételére. Az új sulimban második nyelvnek úgy néz ki, németet kell majd tanulnom, és ennek nagyon nem örülök, mert utálom a német nyelvet, és a céljaimat nézve semmi szükségem nem lesz rá. A franciát is folytathatom fakultációban ár szeptembertől, így a német képességeim miatt nincs semmiféle elvárásom: csak legyen meg a kettes, valahogy így állok hozzá. Ha már így ebbe belekezdtem, elmondom, hogy határozott céljaim vannak, idén középfok angol, két év múlva középfok francia és felsőfok angol, aztán tizenegyedikben felsőfok francia. Utána szeretnék egy skandináv nyelvet tanulnia (dán, norvég, svéd, finn... nehéz választani). Most, hogy így teljesen jól elkanyarodtam a témától, szeretném megköszönni a díjat Sarinának, a R.E.P.E.A.T. blog írójának!

^^ 10 dolog rólam ^^

01. Most tervezgetem a Fogadom folytatásának cselekményét, és ezzel kapcsolatban csak annyit árulok el, hogy vettem egy 2014.-es Richard Preston-könyvet, és most folyamatosan azt bújom, valamint egy Hibák az orvosi gyakorlatban címűt.
02. Nemrég fejeztem be Kathy Reichs Monday Mourning című könyvét, ami pont annyira hihetetlenül jó volt, mint az előző Reichs. *-* Ezért szerettem bele ennek a nőnek a könyveibe.
03. Mostanában családi okok miatt sok időt töltök a Zalaegerszegi Külső Kórház Onkológiai Osztályán, és hát eléggé lehangoló, mert az ember nem ilyen körülményeket képzel el.
04. Szeretnék eljutni egyszer Bejrútba vagy Bagdadba.
05. Nem hiszek abban, hogy a szerelmet be lehet vonzani az életünkbe, bár lehet azért, mert nekem aztán nem jön.
06. Fent vagyok a LookBookon, egy outfittel, amire kereken egy kommentem jött eddig, és van két fanom.
07. Talán érdekes, hogy a történeteimben megírt "pasik" közül egyik sem az ideálom. Martinnal például sose járnék, mert nagyon hasonlít rám. Konkrétan Nova és Martin keveréke vagyok.
08. Kiskoromban utáltam a nevem, mára azonban imádom, hogy ezt adták nekem a szüleim.
09. Érdekes, hogy akik a netről ismernek, azt hiszik, nagyon magas vagyok, pedig pont, hogy alacsony. Kemény 155 centi tömör erőszak (by Botond :DD <3)
10. Jelenleg két kupac könyv tornyosul az asztalomon, arra várva, hogy kiolvassam őket (ballagási ajándékok). Tömör mennyország.

^^ 10 válasz ^^

1. Ha választanod kellene egy bloggert, akivel szívesen írnál egy, vagy akár több sztorit, ki lenne az?
Soha, senkivel nem írnék közös sztorit, mert a történettel kapcsolatos gondolataimmal kapcsolatban baromi makacs vagyok.

2. Tisztában vagy azoknak a jelképeknek a jelentésével, amit használsz egy történetben, vagy nem tulajdonítasz nekik nagy jelentőséget?
Persze.

3. Számodra milyen az ideális női és férfi karakter egy történetben?
Nincs ideális, sokszínű karakterekkel való történeteket szeretek olvasni. Csak ne picsogjon a csaj, mint Reni az SzJG-ben, a srác pedig ne legyen Mr. Tökéletes.

4. Mennyire fontos számodra a helyesírás egy sztoriban?
Nagyon. Ha rossz a helyesírás, abbahagyom a sztorit.

5. Ha választanod kellene egy történetet, amiben te kerülnél a főszereplő helyzetébe, melyik mű lenne az?
Húha... Szívesen lennék Carrie a Homelandből (a bipolaritás se lenne új, hahaha :D). De most a saját életem történetét is nagyon bírom :3. Ritka pillanat.

6. A környezetedben hányan tudják, hogy blogot vezetsz, írsz?
Sokan, de kevesen követik. Amúgy nem szeretek az ismerőseimnek linket adni az írásaimról, mert nem értik, hogy a főszereplő nem én vagyok.

7. Szerinted az E/3 vagy az E/1 előnyösebb szemszög a történetek elmeséléséhez?
E/1. Sokkal jobban lehet vele játszani, de azt hiszem, ezt már egyszer kifejtettem. Én nem is írok másban, kivéve néha E/2-ben.

8. Mennyire vagy vizuális típus?
Nagyon. Évekig rajztagozatos suliba jártam, máig elképzelek, elálmodozok mindent.

9. A karaktereid stílusa mennyire tükrözi a te jellemedet?
Általában egy-két karakterből állok össze. Jelen sztoriban valahol Nova és Martin között vagyok.


10. Mikor szakítasz időt az írásra? Rendszeresen, mindennap egy kicsit, vagy ahogy jön?
Akkor és úgy írok, ahogy jön. Azt, amit jól esik. (Ezért nem bírom soha elküldeni a LCDLC-t az Aranymosásra... a vége megvan, az eleje nincs..., pedig klassz kis politikai thriller).

Ezt most nem adom... A következőt, viszont igen :3

Beígért Montréal-kép:

12. Chapitre

Hy Housers!

El sem hiszitek, mennyire boldog vagyok. Nem bírom magamban tartani, miszerint FELVETTEK A ZALAEGERSZEGI ZRÍNYI MIKLÓS GIMNÁZIUM EMELT ANGOL ÉS MATEMATIKA OSZTÁLYÁBA! Nem vagyok sírós típus, de amint megtudtam, bőgtem. Négy éve gürizek mindezért, és benne vagyok. Felvettek. El sem bírom hinni.

Azt hiszem, ez a löket kellett a fejezethez, amit végre megkaptok. Köszönöm a türelmet, köszönöm azokat a feliratkozókat, akik azokban a hetekben is követtek, amikor nem értem a géphez sem. Köszönöm, hogy elhittétek, hogy elszakadt a töltőm, hogy hajtok a felvételimre, köszönöm. Nekem ez mindennél többet jelent.
Ma én is tortát sütöttem. Nem nehéz kitalálni, kire hasonlítok jobban a két főszereplő közül :D

Jó olvasást! 

xXx. Alice

"Nincs jobb orvosság a boldogságnál. Maximum a nevetés."

-          Jó, akkor most mit adjak? – kérdeztem a cukrászda konyhájában állva. Martin mellettem adta az instrukciókat, bár fél órámba került, hogy rájöjjek, itt most nem értek semmihez, úgyhogy ő a főnök.

-          Szerintem ha a lisztet ideadod, akkor az megfelel. – közölte.

A kezébe nyomtam a dobozt, ami a felirat szerint lisztet tartalmazott, majd a pultnak támaszkodva figyeltem Martint. Világoskék nadrág volt rajta, fekete pólóval, bár azon már éktelenkedett pár folt.

Martin azzal a kéréssel hívott meg, hogy megtanít sütni, de valójában csak ő sütött: én őt néztem. Bár szerény véleményem szerint a „szexi” szó egyénfüggő és relatív (akárcsak minden más, de ez nem fontos), de őt annak jellemeztem volna. Valahogy megfogott: más volt, mint az évfolyamunk unalmas, közönséges orvostanhallgatói, vagy a KTKA eminens diákjai. Valahogy sokkal szabadabb volt, valaki olyan, aki sok mindenbe belekóstol, és sok minden érdekli. A vele töltött idő izgalmas volt, sosem támadt kedvem elaludni, és valahogy a stílusa is megragadott. Egyszeriben (jó, ez jól hangzik, meg minden, de igazából előző este) azon gondolkoztam, hogy én összejönnék vele. Jó, laikus emberek mondhatják, hogy jajj, hiányzik a szerelem, de én valahogy nem tudtam, milyen is lehet az valójában, így a könyvek leírásainál ragadtam le: Ha másik túlélési esélyei jobban izgatnak a sajátodnál, az a szerelem. Bár ez nem teljesen igaz. Ha ő éli túl, szomorú lesz, hogy én haltam meg, de ha ő hal meg, nekem lesz nehezebb, ergo huszonkettes csapdája. A szerelem a huszonkettes csapdája.

Miután ezt a remek filozófiai okfejtésem lejátszódott, közelebb léptem a pulthoz, és a mozdulatait néztem. A torta aljára készülő vékony tésztaréteget gyúrta, az erős kezei szántották a tésztát. Egyszerűen szexi volt, ahogy a tészta örvénylett az ujjai között. Feltűnően nagy tenyerei voltak, amik valahogy képesek voltak feltüzelni. Úgy döntöttem, bedobom magam, hátha észreveszi.

-          Megpróbálhatom? – kérdeztem rápislogva. A szemembe nézett, majd elmosolyodva utat engedett a tésztához. Direkt rögtön léptem, közben pedig a combommal az övéhez értem, természetesen nem véletlenül. Nem mozdult el rögtön, mintha várt volna egy pillanatot, hogy mellém lépjen. Felmosolyogtam rá, mire ő is.

-          Gyere, segítek. Nem tudom, mennyire erős ehhez a kezed. – A lisztes kezével legyintett egyet amolyan „az se baj, ha semennyire” címszóval a felsőtestem előtt, mire a fehér cucc egy része a fehér pólóm kötött ki. Egy pillanatra mintha megállt volna, rám nézett, mire elröhögtem magam.

-          Ugyan már, kijön. – közöltem lazán. Idegesített a tudat, hogy olyan volt, mintha félne tőlem, vagy a haragomtól, hogy összekoszol, vagy valami… Azt akartam, hogy ne parázzon tőle, hanem ő maga akarjon összekoszolni.

A tenyereit az enyéimre tette, és úgy próbálta megmutatni, hogy is kell ezt. Már az egy érzés volt, hogy átfogja a tenyereimet. Nagyon kicsi kézfejeim voltak, ezt sokan mondták már, apai ágon öröklődve, így teljesen át tudta őket fogni. Közben elkerülhetetlen volt, hogy kissé mögém kerüljön, és egyik kezével az egyik, másikkal a másik oldalamon karoljon át. Így már szinte hátulról ölelt át, bár egyelőre csak tésztagyúrás céljából.

Miután tökéletes lett a tészta, rövid szünet következett, míg a tepsi aljába nyomkodtuk. Ilyenkor sajnálom, hogy alapvetően magas vagyok: egy alacsony lány mellei közé könnyen benézhetett volna, de mivel közel az ő magasságára nőttem ez lehetetlennek tűnt.

-          Mi jön most? – kérdeztem a konyhapultnak dőlve, egy pillanatra megfeledkezve a szexilány szerepéről.

-          Most megcsináljuk addig a piskóta tésztáját, aztán jöhet a töltelék. – mondta. – Hozol tejet a hűtőből?

-          Persze. – kissé csalódott voltam, mert úgy tűnt, nem igazán válik be nála a dolog. Nem akartam szánalmasnak tűnni előtte, de idegesített.

Lelkesen kevertem a pudingot a tortához. Martin folyamatosan sztorikat mesélt és poénkodott, szóval nagyon jól éreztem magam. Az idő haladtával folyamatosan kerültek a sütőbe a piskóták így nekikezdtünk a tölteléknek. Többször kiestem a szerepből, de nem láttam rajta, hogy nagyon érezte volna, hogy próbálom levenni a lábáról.

Sosem voltam az a csaj, aki tetszeni akart valakinek, és azt hittem, hogy majd ha egyszer akarok, menni fog, mint a karikacsapás. De nem, nem jött össze, Martin továbbra sem látszott lenyűgözöttnek, úgyhogy felhagytam a dologgal, és kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy valószínűleg nem érdeklem igazán.

Maga a közeg is frusztrált, végül is egy kisebb cukrászüzemben álltunk: mindenfelé habcsókok, rózsaszínnél rózsaszínebb dolgok magasodtok mellettem, mellette pedig semmi kiírást nem értettem. Valahogy degradált, hogy cukrászkörökben igencsak nehezen mozogtam, ha Martin mondott valamit, hogy hozzam oda, néhányszor még azt se tudtam miről van szó, ami azért igencsak furcsa, kisebbségi komplexussal áldott meg, mondhatom.

-          Anyukád így szereti a rózsaszínt? – kérdeztem, hogy találjak valami témát.

-          Lelkesen rajong érte.

-          A lakásotok is olyan? – érdeklődtem fintorogva. Tekintve, hogy valamiért hivatalos voltam a Martinéknál rendezett születésnapi összejövetelre fontos kérdés volt, mennyit kell rózsaszín környezetben kibírnom.

-          Nem, nyugi, azért apám mentalitása hasonlít a tiédhez. – közölte.

Hamarosan sikerült összeraknunk a felső és az alsó tortát is. Martin leterítette fondanttal, nagyon szakszerű mozdulatokkal, majd a fejünk felett lévő polcról ecseteket, egy üvegtálat és porfestéket vett elő.

-          Szeretsz festeni? – a választ meg se várva nyomta a kezembe az ecsetet.

Csak figyeltem, ahogy kikeverte a sötét, szinte bíborszínt, és a babarózsaszínt, majd a sötétebbiket a kezembe adta. Ellátott még pát instrukcióval a festést illetően, majd elkezdtem mázolni az alsó tortát, míg ő a felsőt nagyon gyakorlott mozdulatokkal kente le a világosabb színnel. Elég sokáig elpepecseltem vele, mert szépen akartam csinálni, de a sors elég kevés művészi érzékkel áldott meg, sajnos. Martin közben vett a sötétebb festékből is, mivel elkezdte a világos tortára festeni a „Boldog születésnapot!” feliratot.

-          Egy dolgot nem értek. – szólalt meg Martin, mire felnéztem a nagy tortából.

-          Hogy miért bíztad rám a festést? – kérdeztem vissza az „igazán gyönyörűre mázolt” tortára sandítva.

-          Hogy mi miért nem járunk még.

Kevésszer állt még meg bennem az ütő, pedig az elmúlt huszonnégy évemben ilyen nem igazán történt. Felnéztem Martinra, és erősen szorongattam az ecsetet a két ujjam között, mintha csak abba kapaszkodnék az érzelmi kilengésem következtében. Nem volt egy jó válaszom se, bár a kérdés elgondolkodtatónak tűnt, úgyhogy közelebb léptem hozzá. Martin ezt talán jelnek vette, és azzal a mozdulattal kapta el a derekam, majd húzott magához. Őszintén bevallva kevés csókom volt még életemben, így tapasztalatlanul próbálkoztam, és fogalmam sem volt, Martin mennyire talál hülyének, hogy még csókolózni se tudok rendesen. Az összes idevágó tanács, például, hogy engedd el magad, egy se ért semmit, bár ezt azért gondolhattam volna.

Miután elengedett, valahogy nem tudtam nem a szemébe nézni. Csak bámultam a szürke szivárványhártyájába, miközben ő valahogy még mindig maga előtt tartott. Nem tudtam, mire gondolhatott, de arra sem emlékszem, én magam mit gondoltam: csak az érzés maradt meg, hogy az arcát nézem meredten.

-       Tévedtem. Te iszonytatóan kreatív vagy. – szólalt meg, amit tényleg nem tudtam hova tenni. Amúgy is borzasztóan összezavart, de éreztem, hogy erre a választ nem a szemében kell keresnem. Megfordultam tehát a karjaiban, és meredten bámultam a tortára, amit ő már lefestett: a világos rózsaszín közegen egy hosszú, bíbor vonal húzódott, a bűnös pedig a kezemben lengedezett még mindig.

-          Basszus. – szólaltam meg. Hirtelen elöntött az érzés, hogy a teteje most miattam kárba veszett, csinálhatjuk újra. Azt hittem, Martin szenvedélyes ember lévén ki fog akadni rám.

-          Nyugi, megoldom. – közölte, majd kikapta a kezemből az ecsetet. Ezúttal örültem, hogy kikerült a kezemből, mivel biztos voltam benne, hogy egyéb gondokat is okozhatnék vele. – Festünk egy virágszálat. – a derekamat továbbra is átfogta a jobb kezével, a ballal rajzolt. A vonalam tetejére rózsavirágzatot kanyarintott, mellé néhány levelet. Csak néztem a keze mozgását, és elbűvölt, ahogy a minták kanyarognak. Hamarosan már a felirat is ott díszelgett a rózsa mellett.

-          És most? – kérdeztem, miközben még mindig magammal próbáltam tisztázni a helyzetet.

-          Most megcsináljuk a virágokat. – közölte. Elengedte a derekam, és a már kinyújtott fondantból vágott egy kisebb darabot. Kettőt se pislogtam, már egy kis rózsa volt  kezében.

-          Ezt hogy a fenébe művelted? – kérdeztem hitetlenül.

-          Csak össze kell sodorni. Akarod festeni őket? – kérdezte nevetve.

-          Persze, add csak. Képes vagyok rá. – erősködtem.

Martin megcsinált vagy húszat, mindegyik aljába fogpiszkálót rakott, és a nagy darab fondantba szúrta őket, majd nekilátott az alsó tortán elvégzett ámokfutásom kijavításához. A nagy, szakszerű mozdulataival kente le újra a bevonatot, így már nem nézett ki olyan szörnyen, mint amikor én mentem át rajta.

-          Láttad már, hogy rakják össze a többemeletes tortákat? – kérdezte.

-          Nem. A fizika szerint be kéne rogynia. – közöltem.

-          A cukrászok nagyszerű fizikusok. Kitámasztják. – mondta mosolyogva.

-          Na, oszd meg velem a titkot. – nyaggattam, mert úgy tűnt, nagyon el akarja mondani.

-          Nézd meg. – nyúlt a kezem után, és odahúzott a pulthoz.

Csak néztem: egy kör alakra kivágott kartondarabot burkolt alufóliával. Miután ezt befejezte, egy kisebb fúrót vett elé, amit először nem értettem, de aztán leesett, hogy át fogja fúrni a kartont. Meg is tette, elegyengette a széleket, majd hurkapálcákat vett elő. Egy vonalzóval lemérte az alsó és a felső torta magasságát, majd egy bizonyos méretre vágta a hurkapálcákat. Az alsó torta tetején kijelölt a felső torta sütőformájával a kört, ahova az megy majd, és három különböző helyen (A kör egyharmadainak körülbelüli geometriai közepénél) beleszúrta a hurkapálcákat, arra pedig ráillesztette a kartont. Azután vigyázva, hogy fontos legyen, konkrétan beleszúrta a felső tortát.

-          Hát, én mindent gondoltam volna, csak ezt nem. – néztem fel. Martin közelsége csökkentette az aktív agysejtjeim számát.

-          Pedig ősrégi trükk. Egyszerű, és a legnagyobb tortákhoz is ezt használják. Még a nagyon profik is. A Ritzben is. A Hiltonban is.

-          Jó, felfogtam. Most?

-          A rózsákat berakjuk az összeillesztéshez. Nem akarom, hogy kicsit is látszódjon. Ez egy olyan feladat, amit te is meg tudsz csinálni. – közölte röhögve.

-          Jó. – fontam össze „durcásan” a karom. – És te?

-          Én előkészítem neki a helyet. – mondta, majd kinyitotta a hűtőt, és mindenféle tortákat kezdett kipakolni belőle. 

-          Jézus. Mennyit tartotok itt egyszerre? – kérdeztem elhűlve.

-          Van hogy húszat is. – vonta meg a vállát. – Ez új neked, mi?

-          A környezet is új, nem hogy a tortáid száma. – forgattam a szemem. – Kész. Jó így?

-          Milyen alapon csináltad? – kérdezte.

-          Raktam egyet-egyet tizenkettő, hat, három és kilenc óra irányába. Maradt tizenhat, azt pedig elosztottam a négy kialakult részre.

-          Nem csalódtam. – csóválta a fejét Martin.

Megforgattam a szemem, mire felnevetett, és teljesen hirtelen húzott magához. A csókja ugyanolyan jó érzés volt, mint az előző, bár az valahogy túl hirtelen, és mindenfajta bevezetés nélkül történt.

-          És ezzel most mit csinálunk? – kérdeztem.

-          Hát ugye, megy a hűtőbe, aztán feldíszítjük a lakást. Anyámék egy óra múlva jönnek meg körülbelül. – mondta. – Megmutatom a lakást. Nem röhögsz ki, amiért anyámékkal lakok. – jelentette ki.

-          Nem. – közöltem, bár furcsa volt, hogy egy felnőtt ember a szüleivel éljen, de Martin orvostanhallgató volt, ami eleve drága, így legalább a lakást nem fizeti. Rájöttem, hogy nem lehet mindenki tehetős, ahogy mi, és éppen ezért nem találtam ebben kivetnivalót.

Az üzlet hátuljából egy ajtó mögött lépcső vezetett felfelé. A lépcső három emelet magasra vitt, az elsőn volt egy ajtó, de nem azon mentünk be, hanem a harmadikon lévőn.

-          Az Candice lakása. – magyarázta Martin, miközben a kezemet fogva húzott maga után a meredek lépcsőn. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a mozdulatot, bár régivágású emberként azért hiányzott, hogy nem mondjuk ki, mi is van itt. – Itt a miénk.

Nem volt túl tágas a lakás, de rögtön láttam, hogy van benne két hálószoba, ugyanis a nappaliba léptünk be, ahonnan kissé elrejtve nyílott két ajtó. A konyha egy légtérben volt a nappalival, és rögtön láttam, hogy az nem túl nagy, szóval érthető volt, hogy Martin minek hordta le a cukrászati dolgait a nővére műhelyébe.

Ami egyből feltűnt, az a színek harmonizálása és a falakon lévő festmények voltak. Odamentem az egyikhez és leolvastam a nagyon is ismerős aláírást az aljáról.

-          Te csináltad? – kérdeztem, pedig tudtam a választ.

-          Igen. Gyere, megmutatom a szobámat. –húzott el a távolabb álló ajtó felé.

Mögöttem lépdelt, majd átnyúlt a derekam mellett, és kinyitotta az ajtót. Először azt hittem, tipikus férfias szoba lesz majd, kékkel, ehelyett kávészínű falak fogadtak, barna bútorok, és színes festmények a falakon. Az íróasztalon és a földön festékek voltak szétszórva, ecsetekkel vegyítve.

-          Valami ilyesmit képzeltem el. – jegyeztem meg.

-          Amint elköltözök anyáméktól, végre lesz helyem ezeknek. – vett elő a szekrény mögül egy halom olajfestményt.

-          Jézusom… Ezek alapján mi a fenét keresel te az orvosin? – akadtam ki.

-          Ez egy hosszú sztori. Ha lesz időm, elmesélem. De mivel mindjárt beállít az unokanővérem, ezért nem kezdek bele. Hoz girlandokat.

-          Martin, én nem maradok itt. Ez egy családi ünnep. Én nem vagyok családtag. – ráztam a fejem.

-          Ne idegesíts, persze hogy maradsz. Bemutatlak anyámnak.

-          A szülinapján? Biztos nagyon fog örülni.  – mondtam szarkasztikusan.

-          Hé, csak meg akarja ismerni a barátnőmet. – vágta rá, mire elmosolyodtam. Ezzel az egy megjegyzéssel tisztázódtak az elmúlt percek.

-          De ne most. Hazamegyek, és bemutatsz máskor. Én érezném kínosan magam.

-          Komolyan ezt akarod? – kérdezte kissé eltűnődve.

-          Miért, mit gondoltál? Nem fogok idekontárkodni.

-          Nova, itt lesz az unokanővérem élettársa, az unokabátyám barátnője is…

-          De őket már ismeri! Engem még nem, és nem kell, hogy most ismerjen meg. Úgy is nézek ki, mint egy hülye, összekentem magam mindenfélével.

Martin gondolkozott egy kicsit, majd lenézett rám.

-          Akkor ha hazaviszlek, hogy átöltözz, és jössz mondjuk fél hatra, amikor már megköszöntöttük, és csak beszélgetünk, és akkor bemutatlak neki?

-          Jó. De akkor most vigyél haza. Nem akarom, hogy a rokonaid így lássanak. – kötöttem ki, mire felröhögött.

-          Sok a gond veled, így az elején, mi lesz később?