14. Chapitre

Hy Housers!

Elképesztő sok idő után megérkeztem a tizennegyedik fejezettel. A Firkászon nagyon ígértem, hogy hozom amint tudom, és hát igen... most tudtam. Közben millió változás következett be nálam, amik nagy része jó, és nagyon örülök nekik. Köszönöm, hogy vártatok erre a fejezetre, a két csodálatos kritikának is nagyon örültem, amiket kaptam *-*. Az őszi szünetben remélhetőleg több időm lesz írni, nagyon várom már, főleg a három napos KKK-s találkozót, és persze a beígért egy napomat Botonddal *-*.

Képzeljétek, két Martin nevű osztálytársam is van, ami rendszeresen megzavar. Tiszta vicces helyzetek szoktak ebből kikerekedni, rendszerint jókat röhögök magamon. 

A többihez képest egész rövid lett, csupán 2300 szó.

Remélem tetszeni fog ez a rész, jó olvasást hozzá!

xXx. Alice

^.^

"Nem akarlak megváltoztatni. Tudom, hogy elcseszett vagy. Tudom, hogy mindig is elcseszett maradsz. De te vagy a leghihetetlenebb ember, akit ismerek. És mindig is az maradsz nekem. A leghihetetlenebb ember, akit ismerek."

Másnap reggel arra ébredtem, hogy nem látok semmit. Tudtam, hogy megint a hajam a hibás, és már mozdultam is volna, ha. Ha nem feküdt volna valaki az egyik kezemen. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy zsibbad, amikor megpróbáltam felülni, de elsőre nem igazán ment. Oké, Martin nem volt túl izmos, de attól még egy két méter magas, ettől fogva pedig minimum kilencven kilós pasiról beszélünk, úgyhogy csak másodszorra sikerült a dolog. Akkor viszont lecsúszott rólam a takaró, és hát, hidegek a montréali téli reggelek, főleg, ha egy fűtetlen lakásban ébredsz. Martin hátrányára takargattam be magam az anyaggal, miközben a padlón a ledobott nadrágomhoz kúsztam. A zsebéből kihalászva a telefonomat, egyértelmű volt, hogy borzasztó késésben vagyok, hiszen az idő kilencre járt, nekem pedig fél tizenegykor volt előadásom. Nem is lett volna ezzel baj, ha otthon lettem volna, nem fenn a hegyen, kocsi nélkül, előző napi ruhában.

Amilyen gyorsan csak tudtam, öltöztem fel, és rángattam elő a kulcsot a ruhák alól. Utoljára még visszanéztem, és Martinra dobtam a paplant, aztán kiviharzottan a lakásból.

Az utcára kilépve teljesen tanácstalan voltam, és durván látszott rajtam, hogy reggel nem nagyon volt időm készülődni. Szerencsére találtam egy villamosmegállót, ahonnan elég gyorsan sikerült eljutni a metró közlekedési központjához. Onnan gyerekjáték volt a közlekedés, csak azt kellett megszoknom, hogy az emberek minimum úgy néztek rám, mint egy másnapos kurvára.

A koleszba beérve azonnal bevetettem magam a zuhany alá. Becca már nem volt ott, és ennek nagyon örültem. Miután végeztem, magamra húztam a egy kötött anyagú fekete miniruhát, alá egy harisnyát, rávettem a sötétzöld kötött kardigánomat, ami kissé oversized volt, hozzá pedig felvettem a lapos bokacsizmámat, mivel a magassarkúval sikerült pocsolyába lépnem, így elég koszos lett, lemosni meg nem volt időm. Még gyorsan a fejembe nyomtam a kalapom és a vállamra vetettem a táskám.

Éppen időben értem az előadóterembe. Mindenki befelé sietett, az emberek közt Martint kutattam. Nem tudtam, ő is jár-e erre az előadásra, és reggel el is felejtettem megkérdezni tőle.

Elég hamar megtaláltam a helyem, de továbbra is állva maradtam, hátha megpillanthatom, ami végül sikerült is, éppen időben. Rámnézett, de nem sokat tudtam kiolvasni a tekintetéből. A prof már megjelent a színen, így elmosolyodtam, amire láthatólag megnyugodott.

Így ültünk végig egy másfél órás előadást. Eddig sosem kalandozott el a figyelmem, most azonban folyamatosan az irányába pillantgattam, alig jegyzeteltem.

Amint vége lett az egésznek, a prof közölte, hogy szeretne velem beszélni. Csalódottan lépdeltem le a pulpitusához, miközben hátranéztem Martinra. Egy lapot tartott a kezében, amire a következő volt írva „Kettőkor, a hegyen”. Elmosolyodtam, és intettem neki, úgy sétáltam tovább.

A prof igazából azt akarta tudni, hogy haladok a szakdolgozattal.

- Már ellenőrzésen van. - büszkélkedtem.

Kettőig ebédeltem és olvasgattam egy kicsit a témában, amit előadtak aznap, hogy azért képben legyek. Egy fele elkészültem, és úgy döntöttem, benézek a kórházba. Heidi állapota semmit sem változott, ugyanúgy bent volt neki a cső. Megfogadtam, hogy az éjszakai műszakom alatt utánanézek a dolognak.

A nagyvárosi tömegközlekedésben bőven akadtak buktatók, de nem igazán érdekelt. A villamos felkapaszkodott a hegyre, én pedig kiszálltam, nem sokkal a ház előtt.

Magára vette ugyan a nadrágját, de az inge rajtam volt. A hátát a paplannal takarta be.

- Észrevetted, hogy akárhányszor beszélgetni akarunk, egymásnak esünk? - kérdeztem, és nekidőltem a falnak. Mellettem az üvegablakon túl Montréal tárulkozott ki.

- Hát ne haragudj, megláttalak az előadáson abban a szoknyában, és kész. De szerintem mások is így gondolták. - telepedett le mellém.

- Jó, nekem is volt indokom, de ez így nincs rendben. Beszélgessünk. - közöltem.

- Jó. Miről akarsz beszélgetni?

- Valami aktuálisról.

- Hát, esetleg a válság eléggé az?

- Olyan hülye vagy. - ütöttem vállba. - Adj nekem is takarót.

Bebújtam mellé.

- Nézd, Nova, nem beszéltünk meg ezzel az egésszel kapcsolatban semmit, az egy dolog. Én viszont csinálni akarom, és remélem te is így vagy vele.

- Igen. Így. Nem tudom, mennyire szorul mindez megbeszélésre, de azt se, mennyire vagyunk jó pár, ha egyszerűen ezt nem tudjuk megbeszélni.

- Hát nem megy ez olyan könnyen, az igaz, de mi szükség rá? Itt vagyunk. Kétséged van? Nincs. - válaszolta meg helyettem a saját kérdését. - Nekem se. Ennyi.

- Ezt jó gyorsan elitézted.

- Igen, mert már annyira izgat a válság témája. - közölte cinikusan, mire felröhögtem.

Esti műszakom volt a kórházban. Igazából millió más dolgom is lett volna, például összepakolhattam volna a régi szakkönyveimet, amire már egy ideje nem tudtam rávetemedni, de végül is nem sajnáltam. Heidivel kellett törődnöm.

Éppen végigjártam a termeket, és a legtöbb dolgot rendben találtam. Heidi torkában még mindig benne volt a cső, nem tudtam vele beszélni, de aludt, amikor bementem. Ezután természetesen felvezettem a változásokat, és ilyesmiket, majd leültem, és szó szerint bámultam a semmibe. Időnként hallottam egypár hangot, de nem sokat, ugyanis eleve fáradt is voltam, meg mindenki más is az volt.

Ezért ütött fejbe a mentőautó hangja. Egy pillanatra megmerevedtem, de mivel a zaj csak egyre erősödött, beláttam, hogy ide kanyarodik a mentő, ha pedig ebbe a kórházba jön be, az ötven százalékban azt jelenti, hogy a beteg a traumatológián köt ki, ahol meg én üldögéltem.

Gyorsan cselekedtem: a műtőbe belépve villanyokat kapcsoltam, helyrerángattam a dolgokat, a folyosókon is világosságot csináltam, és mire megérkeztek a mentősök, már teljes harci díszbe varázsoltam az osztályt. Mellettük közeledett Madson akinek jelenete nem igazán dobta fel az estémet, de a mellette sétáló két másik medikust elnézve az övükét sem.

- Mi történt? - harsogtam túl a feszült ordibálást, miközben a mentősök behelyezték a beteget a műtőbe.

- Nem tudjuk! - ordította vissza Madson. Hát, nem a legtájékozottabb pasas, az biztos.

A műtőben minden nagyon gyorsan történt. Amint teljes egészében megláttam a beteget, elborzadtam. Akár Heidi.

Amint csak tudtam, léptem a lábához, varrni a forradást, Madson a nyakával küzdött, a két medikus meg próbálkozott tenni valamit annak érdekében, hogy lássunk is a vértől. Egyre idegesebb lettem, a homlokomról folyt az izzadság, időnként le is cseppent a műtőasztalra. Ahogyan felemeltem a cérnát, láttam, hogy remeg a kezem, és egyre inkább reménykedtem benne, hogy ezt senki sem fogja észrevenni. Ritmust kerestem magamhoz a varrás miatt, de nem találtam. A ritmus volt a kapaszkodóm, ha remegtem, akkor azzal sikerült magamat visszahoznom. Egyszerűen éreztem, hogy ez kapcsolódik, éreztem, hogy ez más.

Legnagyobb szerencsémre Madson mindebből semmit sem vett észre, ami azért logikus, hiszen ő egy nyaki részt csinált, nem a lábat.

Fél órába tellett. Fél óra alatt viszont végeztünk. Az egész testem merő vér volt, csorgott a kezemről, így egy elég szép nyomot hagytam magam után a folyosón, ami addigra megtelt emberekkel: rendőrök hada nyüzsgött össze-vissza. Kerestem a tekintetemmel Ellát, de nem találtam, így inkább hagytam, gondoltam mindegy, hogy ott van-e vagy nem.

A személyzeti öltözőbe érve lemosakodtam, átvettem a nővérruhát, és újra kiléptem a folyosóra. A hajam már szétjött, így kihúztam belőle a gumit, és úgy fordultam a műtős csapat felé, akik szintén ziláltan festettek.

- Mégis mi a szar volt ez? - szegeztem Madsonnak a kérdést.

- Lent voltam a portán, amikor behozták. - vonta meg a vállát, jelezve, hogy csak ennyit tud. Értékeltem volna, ha ad még információt, de ha nem, hát nem.

Oldalra fordulva a folyosó végén Martint pillantottam meg. Látszott rajta, hogy felkeltették. Zilált volt, alig volt rajta a félregombolt ingje, be se kötötte a cipőfűzőjét.

- Jöttem, ahogy tudtam. - közölte, miközben össze-vissza kapkodta a tekintetét közöttünk. Látszott rajta, hogy érteni akarja a szituációt, de nem igazán tud kiigazodni rajtunk. Végül egy másik rezidens magyarázta el a helyzetet, bár időnként közbevágtam, ahogy Madson is, akin érezni lehetett, hogy a helyzet magaslatán akar lenni.

- Szóval hasonló, mint Heidi. - állapította meg.

- Ugyanaz. - vágtam rá.

- Ne jussunk elhamarkodott következtetésekre. - állított le minket Madson. Szúrós szemmel néztem rá. - Ne felejtsük el, hogy orvosok vagyunk.

- Okosabb orvosok, mint a rendőrök. - jegyeztem meg halkan.

Lassan beesett Tierney is. Tudtam, hogy ha ő hullaszagot, vagy hullalehetőség szagot érez, akkor ott terem, ahol az adott tetem, vagy haldokló van, így vártam is, hogy felbukkan.

- Nova, beszélnünk kellene majd, ha el tudsz innen szakadni. - közölte. Azonnal leesett, hogy a gyógyszerekről akar beszélni.

- Jó. Most is mehetünk akár. Martin? - néztem rá, mire bólintott.

Madsont különösebben nem zavarta, hogy elmentünk, ő éppen a rendőröknek számolt be az esetről, vagyis, inkább fényezte magát. Ahogy kivettem, rólam és a két medikusról szó sem esett, ami Madson esetében nem volt ritka, így nem rázott meg.

- Abban a zárdában üthették ki Heidit. Volt ott minden, amivel elkábíthatták a nőt. Valaki, gyógyszerészeti hajlamok? - nézett ránk.

- Kösz, nem. - legyintett Martin.

- Nova?

- Inkább te mondd.

Már éppen elvitatkoztunk volna azon, hogy nem érdekel a gyógyszerészet, amikor Ella lépett be az ajtón. Nem tudtam, hogy kerül ide, de tökéletes festett, mint mindig, a kései (vagy inkább korai) idő ellenére. Szoknyát és inget viselt, amelyen egy szem gyűrődés sem látszott, a haja pedig mintha a fodrásztól érkezett volna, úgy állt.

- Hol tartunk? - kérdezte, miközben beállt mellénk.

- Lehet, hogy nektek még nem mondtam – kezdett bele Tierney – de Ella segítségét kértem a kutatásunkban, ugyanis mi nem tudjuk az ő szemével nézni sem a zárdát, sem az indítékokat.

- A pszichológuskisasszony nem úgy gondolta eddig, hogy a feltevés nem helytálló? - kérdeztem közbe. Nem érdekelt Ella utálatos tekintete.

- Nézd, Nova, nem éppen vagy meggyőző. Dr. Tierney felvázolta nekem a helyzetet, mutatott észérveket, amit te nem tettél meg. Így hajlandó vagyok segíteni.

- Szóval most már tud a rendőrség mindenről? - Martin tette fel az első értelmes kérdést, ami felmerült Ellával kapcsolatban.

- Nem. Erről nem szóltam nekik.

- Az első helyes döntésed, mióta ismerlek. - sóhajtottam fel. Martin szúrós szemekkel nézett le rám.

- Én azt javasoltam, hogy egy orvostani intézetet kéne megkeresnünk a helyzettel. Ezek után lehetne értesíteni a rendőrséget. De egy orvostani intézet elutasítana pár piti emberölési kísérlet vádját.

- A rendőrség pedig Nova törvénytelenül szerzett bizonyítékait.

- Ki is akartam térni rá. Nova, veszélyes vagy. Nem kellett volna egyedül odamenned, akármi lehetett volna a levegőben, ha kidőlsz, nem ment meg semmi.

- Itt vagyok, az a lényeg, ugorjunk. Tierney, van valami fenyegethető barátod az SQ-nál?

- Olyan van, aki segítene, szerintem nem kellene fenyegetőznünk. Nova visszavisz minden mintát a zárdába. Halál komolyan, az összeset, és elrakod őket oda, ahol voltak. Kesztyűvel. Utána én adok egy fülest, hogy oda ki kéne szállni, mert gyanús alakokat láttunk bent mozogni, amikor arra jártunk. A gyógyszerek vényre kaphatóak, elég érősek, és mivel az SQ-nak van hozzá adatbázisa, őket fogják kihívni a rendőrök. Innen bekapcsolódhatunk. Előtte nem. Muszáj ezeket legalizálni. - mutatta fel a gyógyszereket.

- Jó. Holnap visszaviszem Novát. - jelentette ki Martin.

- Még ma éjszaka. - kontráztam.

- Támogatom Nova ötletét. - jelentette ki Tierney. - Amint az SQ-sokkal mi is bemehetünk oda, jössz te is, Ella, és megnézed a helyet. Egy-kettő, nyomás, Nova téged Madson észre se fog venni, hogy eltűntél, vagy ha igen, kimagyarázlak.

A Land Roverben ülve folyamatosan kattogott az agyam. Pörgettem magam előtt a nap eseményeit, amelyek hihetetlen gyorsasággal változtak. A második nőnek még csak a nevét sem tudtam, már hajtottunk a zárda felé, hogy visszategyük a gyógyszereket.

- Bunkó vagy Ellával. - szólt Martin.

- Mert nem vallja be, hogy igazam volt. - jelentettem ki.

- Makacs vagy. Ella segít nekünk, meg lehetett győzni. Ha kedvesebb lennél vele, ő is így reagálna.

- Nem fogok. - kötöttem az ebet a karóhoz.

- Félsz tőle. - mosolyodott el. - Tudom, hogy félsz tőle. Tudod, hogy a fejedbe lát, hiszen pszichológus. Tudom én, hogy nem szoktad te csak úgy mutogatni az érzéseidet, de mi lenne, ha kedvesebb lennél vele?

- Nem félek tőle. Nincs rá okom.

- Dehogynincs. Ismer téged.

- Te is ismersz, mégsem félek tőled.

- Hát ez az, Nova. Hogy nem ismerlek eléggé. Ella jobban ismer nálam. Sokkal jobban. Akármennyire is nem hiszed, ért ahhoz, amit tanul.

- Szóval akkor mit akarsz? Mondjak magamról dolgokat?

- Rengeteg dolog van, amit nem tudok kikövetkeztetni veled kapcsolatban. De nem ezt kell most megbeszélnünk. Tudom, hogy azért utálod Ellát, mert eddig te voltál a férfiak világában helytálló erős személyiségű nő, aki sokat tud, és intelligens, és most itt van ő, és érzed, hogy ő is ilyen.

- Ez nem igaz.

- Ó, dehogynem. Ezt ki tudom következtetni veled kapcsolatban.

- Na és mi az, amit nem?

- Nem tudom, milyen vagy a családoddal, a közeliekkel, a távoliakkal. Nem tudom, milyen vagy amikor éppen nagyon örülsz valaminek. Sosem látni ilyen jeleket az arcodon. Szeretném látni, ellágyul-e, ha anyádra vagy apádra nézel. Szeretném tudni, van-e olyan ember, akinek soha nem jön össze semmi, de te nem leszólod, hanem támogatod. Szeretnék belőled többet látni. Kezdetben is ezért mentem bele ebbe az egészbe. Mert szerettelek volna máshogy látni, nem csak előadáson, meg a kórházban.

Szótlanul ültem.

- Nem tudom, miért gondolom azt, hogy összetetten fogsz válaszolni erre. Tudom, hogy nem fogsz. És igen, kissé zavar, mert nem tudom kikövetkeztetni, mit gondolsz. Jó lenne, de erre sosem leszek képes, akárhogy is próbálom.

- Tényleg nem tudok erre semmit sem mondani. Nem tudom, milyennek ismernek az emberek, de te mindenképpen jobban ismersz náluk. Igen, akárhogyan is hiszed, ismersz. És fogsz többet is látni. Én nem direkt vagyok ilyen. Mindig is ilyen voltam.

- Öt éve ismerlek. Emlékszel még a kezdetekre? Amikor csak köszöntünk egymásnak?

- Persze. Meglepően jó memóriám tud lenni.

- Azóta érdekelsz. De ezt már elmondtam.

- Szeretném azt mondani, hogy engem is azóta érdekelsz. De tudod, hogy nem szeretek hazudni.

Csend telepedett az autóra.

A zárdánál még mindig csendben ültünk egymás mellett. Se szó, se beszéd szálltam ki Martin mellől a zacskókkal. Ő sem hívott vissza búcsúzkodni.

Sötét volt, fújt a szél, majdnem el is sodort, ami a magas termet következménye. Imbolyogva közeledtem a zárda felé, miközben éreztem, hogy a köd elnyeli az alakomat.

Martinra gondoltam. Elképzeltem, ahogy a sziluettemet nézi, ahogy eltűnök az éjszakai ködben. Reméltem, hogy félt. Nem akartam, hogy megszűnjenek az irántam táplált érzései, mivel Pia Grazdanival ellentétben értem nem bomoltak a férfiak. És vele ellentétben én rendelkeztem érzésekkel.

Utoljára visszanéztem az autóra, és a zárda felé fordultam. A sötétbe burkolózott ablakok közül az egyikben hirtelen zseblámpa fénye villant. Megfagyott a vér az ereimben.

És akkor kérdések:

01. Mit gondolsz, igaza van Martinnak Ellával és Novával kapcsolatban?

02. Mit gondolsz, Ella és Nova kijönnek még valaha?

03. Mit gondoltok a függővégről? :D