03. Chapitre

Hy Housers!

Megkaptam az első két kommentet a blogra *.* Igen, ez most boldogság nekem.

Tegnap akartam hozni ezt a részt, de színházban voltam, a busz meg lerobbant, és a tervezettnél később értem haza. Ma az álomsulimban, a Zrínyiben voltam nyílt napon, és továbbra is ez a favorit, a The One. Nemrég értem haza, néztem pár videót, meg megkíséreltem elindítani a Futótűz-t, de nem jött össze. Holnap pedig egész nap pályaválasztási kiállításon leszek, így most, hogy volt időm a nagy felvételi lázban, kimásoltam a Wordből a következő, nevezetesen harmadik fejezetet! Ez kicsit töltelékrész, de én úgy gondolom, kell ilyen is, majd ha a továbbérünk a sztoriban, és láthatjátok a lezárt blog utáni második "részt" akkor gondolom mindenkinek véglegesen leesik majd, hogy ez tulajdonképpen egy bevezetés, és Nova története. Így gondoltam, egypár ilyen segítségével jobban megismerhetitek őt.

(2900 szóból áll)

Jó olvasást!

xXx. Alice

^.^

„A fájdalom együtt jár a törődéssel. Nem lehet úgy szeretni valakit, hogy ne legyél nyitott valamennyire a gondjaira, félelmeire.”

Az orvosi egyetem az, ahol az ember elkezdi s DNS-t dezoxiribonukleinsavnak nevezni. Az orvostanoncok ugyanis utálják a nyelvtörőket, márpedig egy kórházban minden eszköz neve egy komplett nyelvtörő, még a legegyszerűbben rövidíthető, mindenki számára érthető dolgot is rövidítsük?

Ezzel csak egy baj volt, hogy a professzorok utálták. Ők maguk inkább túl okosnak tettették magukat a túlzottan művelt beszédükkel illetve a rövidítések teljes mellőzésével. És ezt mindenki mástól el is várják. Pedig nem tartom túlzottan betegbarátnak a dolgot, még ha nem is orvos, hanem patológus akarok lenni. Ha azt mondom, mondjuk Mr. Petersonnak, hogy a dezoxiribonukleinsavát kell levennem, akkor megijed, de ha azt mondom neki, hogy DNS-mintát akarok, akkor a CSI-ra visszagondolva csak nyújtja a nyelvét.

Reggel öltözködés közben éppen ezt próbáltam a fejembe vésni, miközben a szél tombolt odakint az utcákon, erősen taszítva a kollégium ablakát. Kemény tél volt Kanadában, már nem, mintha a többi nem lett volna az: eleve nagyon későn virradt, így nálunk különös hangulatban telt a reggeli nagyvizit: másoknál ilyenkor már világos volt, itt azonban sötét, így mindenki kicsit fáradtabban kezdett neki a dolgának. Ha jól csináltuk, virradatra végeztünk.

A sötéttel azonban együtt járt a még hidegebb időjárás, a nap nem melegítette fel a földet, így meg sem próbálkoztam azzal, hogy az utcán menjek. Mellőztem a hófedte park csodálatos sziluettjét és az ébredező város hangjait.

A kollégiumban még nem ébredeztek a többiek, persze hogy nem, mivel csakis a végzős orvosok mentek így reggel a nagyvizitre, a kórház többi nővére nem hallgató volt, dolgozni jött, a rezidensek és medikusok pedig sokszor más egyetemekről jöttek át, de nem is feltétlenül Kanada területéről: volt new yorki vagy bostoni kollégám is, akiknek csak itt maradt hely.

Az egyetemre átérve szintén semmit nyüzsgés nem fogadott, vasárnap lévén a professzorok nem készültek a reggeli óráikra, előadásaikra, csupán páran járkáltak, de azok is csendben, a falon lévő festményeket nézegették, vagy kiflivel és kakaóval a kezükben érkeztek meg a legközelebbi boltból.

A kórházba átérve még szintén csend honolt, a reggeli nagyvizit előtt egy órával még senki sem gondolt nagyban a feladatára, a betegek pedig aludtak. A traumatológiára felérve átöltöztem a keményített köpenybe és a nővérruhámba, a hajamat feltűztem, és a pulthoz ülve megnéztem a betegek és azok kezelőorvosainak listáját. Volt pár szabad ágy, nem voltunk teljesen tele, ugyanis az egyetemek gyakorlóklinikáira általában az utolsó lehetőségként mennek az emberek.

Miután végeztem a listával, már fél nyolc is elmúlt, a gyakornokok rohangálni kezdtek. Én aznap reggel nem gyakornokként, hanem nővérként voltam ott, mint dolgozó, viszont a gyakornokok tudták, hogy velük egy képzésen veszek részt, így kedvesen néha behívtak a műtőbe, az asszisztálásomat kérték, így volt, hogy a nap végére elfelejtettem, miért is vagyok itt. Mindenesetre okosabbnak bizonyultam náluk, hiszen pont annyira ismertem az orvosok munkáját, mint ők, de a nővéri, és alap kórházi ismereteim messze meghaladták az övükét.

Aztán pontban nyolckor mindenki felállt a néma csendből, és a kórházat egyszerre, egy ritmusban töltötte be a nyüzsgés. Még sötét volt, így a lámpák felkapcsolódtak, egyesek reggelivel a kis kocsikon jelentek meg, mások vérvételi eszközöket fogtak meg, én meg úgy jártam, hogy csöveket cserélni osztottak be. Abból elég sok volt, ugyanis minden műtött sebébe dréncsövet vezettek, hogy azon kijöhessen a váladék, ezzel megakadályozva a fertőzésveszélyt. Megegyezés szerint a vérvevősök és a csövesek – találó név, köszönjük kedves McGill – a kórtermek végénél kezdtek, a kajások az elején, hogy a betegeknek el ne menjen a kedvük az étkezéstől, meglátva, ahogy kihúzzák belőlük a csöveket. Az első csövesek meg úgyis gyorsan elfelejtik a történteket.

A megfigyelt szobában kezdtem, ahol Heidi Claudel is feküdt. Neki négy drént is beraktunk, mindegyik lábába egyet, egyet-egyet pedig a nyakába és a hasába. Mivel eszméletlen volt, vele nem kellett vigyáznom, nem kellett arra figyelnem, hogy ne fájjon neki, csak kihúztam, levágtam a megfelelő mennyiséget, és visszadugtam. Ennek az eljárásnak köszönhetően a seb belülről kifelé tisztul. Heidi ugyan még messze volt attól, hogy felépüljön, sőt, én úgy gondoltam, erre nincs sok esélye, de azért végre kellett hajtani nála a hadműveletet. Miután végeztem, egy pillantást vetettem a karján fityegő cetlire, és egy tollat kerítve a többi információ mellé azt is ráírtam, hogy penicillin-érzékeny, nehogy valaki azt merjen beadni neki.

A tömény – és mérgező – jódszagban a következő beteghez sétáltam, és vele ugyanezt ismételtem meg. Katatón állapotban volt a nő, ha kiszedik a csövet, pszichiátriára kerül, ezt mindenki tudta. Volt, hogy ritmusosan rángani kezdett, vagy megpróbálta magából kitépni a csöveket, ezért került a megfigyelőbe, de három függönnyel zárták el a szobatársaitól, mert nem tudtuk, hogyan reagálna más betegek látványára. A legtöbb nővér nem is mert felé közelíteni, maradt nekem a nő.

A megfigyelt szoba után következtek a kórtermek. Ott már sokkal pozitívabb dolgokkal lehetett szembesülni, például azzal, hogy amikor Monsier Maison sebéből kihúztam a csövet, meglepve tapasztaltam, hogy elfogyott, végleg kivehetem. Egy utolsó tisztítást végeztem rajta, mert közöltem vele, hogy hozok egy fájdalomcsillapítót, és összevarrom.

A szertárból visszaérve az alhasi sebe mellé szúrtam a tűt, majd elkezdtem összevarrni a sebet, amikor végeztem, akkor pedig feljegyeztem a kórlapjára, alá is írtam, majd a következő beteghez léptem. Ő is jól állt, úgy gondoltam, hogy kedden neki is kiveheti valaki a csövet.

A menetem végére hat beteg csövét távolítottam el, ami jó aránynak számított, úgyhogy meg voltam elégedve magammal. Ennek a hat embernek már csak arra kell várnia, hogy pár nap múlva kiszedhessék a varratokat, megkapják a zárójelentéseiket, és akkor már útjára is bocsátja őket a közjó, mehetnek, amerre látnak.

A körutam végére már világosodott, így a legtöbb kórteremben lekapcsoltam a villanyt, és a nővérpulthoz ülve elkezdtem átnézni a betegek állapotát. A kartonokba minden új változást fel kellett vezetni, minden nagyvizit után, így az elvégezendő feladatok szó szerint kartonokban csoportosultak mellettem. Azokkal kezdtem, akikkel csak egyszerű dolgok történtek, például kivehettem a drént, vagy húztam rajta, a nehezebbek, frissen műtött komplikációs betegek maradtak a végére. Főleg Heidi Claudel aktája érdekelt, valamint az, hogy Madson írt-e bele valamit, volt-e megjegyzése hozzá. Azért csak a végére hagytam, hogy ne vegye el az időt a többi aktától, amit ki kellett töltenem.

Az egészben a hivatalos formalitáson kívül semmi sem szerepelt. Már megszoktam a medikusok munkahozzáállását, akik annyira jók akartak lenni, hogy mindent lejegyzeteltek, még ami nem is számított fontosnak, vagy nem volt pioritása, azt is. Ebben a kartonban azonban csak a hivatalos dolgok, illetve a műtét alatti kapirgálás volt fellelhető, más az égvilágon semmi. Azal világéletemben tisztában voltam, hogy Madson nem sok mindennel törődik, és hogy vélhetőleg csak a pénz miatt lett orvos, de hogy valaki ennyire elhanyagoljon egy beteget, az már kizártnak számított.

A kartonokba általában fel szokták vezetni a kórtörténeti előzményeket, ha nem többen, akkor néhány mondatban, majd esetszámot szúrnak melléje, hogy a kezelőorvos akármikor megkereshesse. Itt semmi kórtörténetre való utalást nem találtam, így úgy döntöttem, az adatbázisban nézem meg.

Heidi Claudelből jó sok volt, azonban ahogy mögé írtam a születési dátumát, máris csökkent a kör, és megtaláltam az én emberemet. Első ránézésre az aktája valóban nem volt egy nagy szám, ötévesen eltörte a lábát, mert biciklizés közben elesett, majd egyszer össze kellett varrni egy sebet a homlokán, szintén hasonló kísérlet miatt.

Azonban, ahogy továbbmentem, egyszeriben fejbe csapott a megérzésem, hogy itt lesz valami. Ahogyan pörgettem, kaptam egy kórházi ellátásról szóló bejegyzést, miszerint bűncselekmény áldozata lett, és a Montreali Közkórházban kezelték. A dokumentum nem volt titkosítva, ahogy rákattintottam, meg is jelent a képernyőn. Rendőrségi jelentés és zárójelentés volt egybekapcsolva, nemi erőszakról árulkodtak. Gyanakodva nyitottam meg a képgalériát.

Rémes, mennyire nem tartják tiszteletben az emberek magánügyeit a hatóságok. Például én, egyszerű műtősnővér, gyakornok belenézhettem egy bűntény képeibe, aminek kiadatása szinte gyalázás afelé, akiről készültek.

Heidi az első negatívokon kiterítve hever az ágyon, meztelen, apró zsírpárnái rétegződnek a hasán, lábán, kezein, a szeme csukva, oldalán zúzódások éktelenkedtek, akárcsak Yvonne testén. Szeméremszőrzete sötét pamacsként díszeleg, mellette véres részek hevernek. Az egész nő olyan kétségbeesettnek, megalázottnak tűnt, pedig – csukott szeme miatt – a tekintetét sem láttam.

Sóhajtva bezártam az ablakot, mert úgy éreztem, a többi képhez nekem semmi közöm. Az ő magánügye, így is megnézhetik ezren, nem kell nekem ott alkalmatlankodnom, hiszen én sem erre vágynék a helyében.

Felálltam, megropogtattam a hátam, és elindultam a megfigyelt terem felé. Madsont bent találtam, látszólag Heidivel törődött, mellette pedig egy gyakornok állt, neki magyarázott valamit, az meg helyeslően bólogatott.

-          Hé, Madson! – kiáltottam. Nem nagyon foglalkoztam a formalitásokkal, magázás és kedvesség, ő egyszerűen nem érdemelte ki. – Mit gondol, túléli?

-          Nem gondolom, Nova. Az a helyzet, hogy ha nem javul, egy idő után a család hozzájárulásával le kell kapcsolnunk, nem maradhat itt örökre.

-          Jó, azzal én is egyetértek, hogy jobbat tennénk ezzel neki is, hiszen így csak káposzta, de egy bűntény áldozata, mondhatna egyet, s mást a dologról. Különben is, hogy állunk a vérveszteséggel, meddig lesz kómában?

-          Pár napra saccolom. Ha nem, akkor megpróbáljuk felébreszteni, de ehhez nem fűzök sok reményt. A rendőrség nagy hatást próbál gyakorolni ránk, ma már kétszer hívtak.

-          Okuk azért van rá, elvégre ő mondhat valamit. Na, mindegy. – vontam meg a vállam. – Ezen az eseten éppen mit szeretnél tanítani? – kérdeztem cinikusan, elvégre sehogy sem tartozott a dolog az államilag támogatott törzsanyaghoz.

-          A kötözést mutatom, Connornak még van mit tanulnia. Szép, nem tudom, ki csináltam, a műtőben másra figyeltem, de tényleg nem rossz.

-          Kösz a bókot. – villantottam rá egy kétszáz wattos vigyort, és elegánsan kisétáltam a teremből.

Amint letelt ez a műszakom a traumatológián, mehettem is le a krónikus elfekvőbe, ahol már a gyakorlati helyem tölthettem be. Itt nem nővéreztek, hanem doktornőztek, a szemükben én már orvos voltam, ezért is szerettem a helyet. Valahogy nyugodt volt, még ha gyászos is, és ha másért nem, a haldoklók élettörténeteiért lehetett szeretni. Néhányuk hülyeségekkel tágította az agyam, mások azonban jókat meséltek, egypár történeten még nevettem is.

Lent felvettem a fehér köpenyem, és körbejártam az egy hatalmas termet, amiben rengeteg ágy állt a falnak háttal, elválasztó függönyökkel. Ez már nem volt olyan modern, mint a kórház többi része, elvégre ide az emberek meghalni jöttek, nem túlélni. Egy beteg fogalmazott úgy, hogy ez a hely arra való, hogy „túléljem a saját halálom”.

Tele voltunk rákosokkal. Korunk legmenőbb betegségének számított, azt hiszem, mindenki ebben akart meghalni, lehetőleg valami olyanban, amivel szenvedhet eleget, és ismeri a közönség, így lehet sajnáltatni magadat. A tüdőrákosok győzni látszottak, de nyomukban állt a leukémia, és az utóbbi időben sokszorosodtak a méhnyakrákosok is. Az áttéteseket külön csoportban versenyeztettük meg, őket sehova sem lehetett sorolni.

-          Hogy van? – kérdeztem az első beteghez érve, egy nagyon sovány, idős nőtől.

-          Köszönöm, drágám, kissé fáj itt – mutatott a gerincoszlopára – de nem annyira rossz.

-          Szeretne fájdalomcsillapítót? – már szedtem is elő az infúzióba kötendő anyagot a köpeny zsebéből, de megállított.

-          Tisztességgel szeretnék meghalni, így nem kérek.

-          Akkor is tisztességgel hal meg, ha beveszi. Megkönnyíti. Higgye el, a halál nem így fog fáj, hanem jobban, ez csak egy tünete, és a tüneteket szerintem nyugodtan kezelhetjük. – ajánlottam kedvesen. Nehogy aztán utána még panaszkodjon arra, hogy fáj, hiszen én mondtam!

-          Nem kedvesem, nem kell.

-          Valami másra esetleg szüksége? Egy pohár víz, akármi? – aznap reggel még friss voltam, nővérszerepből kilépve, úgyhogy gondoltam, tegyünk valamit a jó ajánló érdekében. Kicsit idegesített ugyan, hogy a nő nem magáz, nem doktornőz, de hát végül is, simán a dédunokája lehettem volna.

-          Nem, köszönöm.

-          Valakire, aki meghallgatja? – ezt a kérdést a legtöbb betegnek feltettem, ugyanis roppant szerettek mesélni, így indokuk volt életük legszebb vagy legrosszabb élményeinek felidézésére.

-          Ha nem rabolom az idejét… - mondta megnyújtva.

-          Itt van előttem az egész nap. – vontam meg a vállam, és kisszéket húzva az ágya mellé, leültem. – Nem zavarja, ha közben bekötöm a gyógyszereket?

-          Dehogyis. Tudja, én nagyon szerettem sportolni. Egész életemben, ha tehettem, sportoltam. Soha sem is voltam beteg, csak ez a fránya dolog… A rák fránya dolog, mert nem azokat támadja, akik megérdemelnék. Sosem dohányoztam, mégis engem kapott el a tüdőrák. Nem a bátyám, aki szívta, szívja és még szívni fogja, hanem engem, mert ott voltam mellette passzív dohányosként. Nagyon sokáig talajtornáztam, atlétikáztam. Az életem volt, sosem féltem a gerendán cigánykerekezni, vagy megcsinálni a nagymacskát. – eddig szép, meg jó volt, viszont éreztem, hogy lesz valami „de”, ami szépen elcsorbítja az egészet. – Aztán egyszer véletlenül hátul hagytam a kezem, és rám borult az egész szekrény. Hihetetlenül fájt, agyrázkódásom volt, és a kezem is eltört. A gyógyulásom után a gerendán próbálkoztam először, de cigánykerék közben megbicsaklott a rossz karom, és leszédültem róla, lefejeltem a gerendát, és a földön végeztem. Többet egyiket sem mertem kipróbálni. Az új iskolámban senki sem hitte el, hogy én meg tudtam csinálni, hogy képes vagyok rá, pedig nekem az életemet jelentette. Azóta sem csináltam, egyszerűen nem mertem, sok volt, a látványtól hányingerem lett, sajgott a karom. Ide jutottam. Pedig lett volna jövőm.

-          A sport képlékeny dolog. Ne higgye, hogy csodálatos élete lett volna, ha tovább csinálja. Megeshet, hogy a baleset évekkel később, igazolt játékosként következik be, és akkor többet veszít vele. Én is sportoltam, de nem akartam arra építeni. Keresztülhúzta volna a számításaim.

-          Mit sportolt?

-          Atlétika, futás… Szerettem, szerettem, de ha folytattam volna, nem lennék itt, úgyhogy nem bántam meg.

-          Itt van a foglalkozásom is… Korábban arra gondoltam, hogy ha nem kerülök be egy válogatott csapatba, akkor dolgozhatnék sportpszichológusként, de most már saját magamon szánakozom: ha én nem tudtam megemészteni, hogyan tudnék másoknak segíteni?

-          De valahol a sportban dolgozott? – érdeklődtem.

-          Tanár voltam, középiskolai röplabdaedző. Azt szerettem, de nekem más volt a szerelmem.

-          Nem mondom, hogy könnyű csak úgy megszeretni valami újat, valami kevesebbet, de hozzá lehet szokni, ha benne kell élni. Vannak dolgok az életben, amik úgy maradnak, ahogy. Mindenkinek könnyebb, ha az érintett elfogadja, megpróbál továbblépni. Nem kell rögtön, nem kell gyorsan, de kérdezze meg magától, melyik a jobb? Sírni, vagy nevetni?

Miután elárasztottam a nőt a csodálatos bölcsességeimmel, már mentem is tovább, ahol kicsit több tiszteletet adva már doktornőnek szólítottak a betegek, közben pedig arra készültem, hogy másnap délelőtt az ambulancián kell ügyelnem, ahova a legnagyobb hülyeségek miatt jönnek az emberek.

-          Doktornő, legyen szíves idejönni! – kiáltott valaki. A hang túl életerős volt egy haldoklóhoz, úgyhogy biztos voltam benne, hogy egy rokon hív. Igazam is lett, a tizenkettedik ágyon fekvő férfi mellől hívtak.

-          Igen? – odasétáltam, majd rutinosan a kezembe vettem a kórlapot.

-          Mennyi még?

-          Mi?

-          Mennyi idő… Míg… Míg meghal? – kérdezte nyögve.

-          Nem fog meghalni. – ráztam a fejem. – Itt nem. Itt most minden nap ugyanazt a gyógyszeradagot kapja, ugyanúgy, ugyanabban az állapotban. Nem fog változni semmi sem. Ha felébredne, meghalhatna, mert változnának a dolgok. De így csak szenvedni fog. Geraldban már nincs benne, ami Geralddá tette. Az agya… - kerestem a szavakat – nem az igazi.

-          És akkor mi fog történni?

-          Nézze, ha jót akarnak neki, akkor hozzájárulnak ahhoz, hogy lekapcsolják. Ő szenved, maguk is szenvednek, de ő már nem épülhet fel. Minél tovább tartjuk itt, maguk annál később dolgozzák fel. Én tudom, hogy nehéz a családból valakinek magára vállalnia, hogy ő írja alá, de valakinek meg kellene tennie. Nehéz elengedni, mert tudom, reménykednek, és a remény hal meg utoljára, de azért, mert ő a gyilkos.

-          Nem túl orvosi hozzáállás.

-          Ha viccelni szeretnék, azt mondanám, még nem tettem le az esküt, nekem mindent szabad, de nem mondom, mert egy, ez nem igaz, kettő, én ezt tartom helyesnek. És nem azért, mert sajnálom azt a két percet, amíg kiszolgálom, hanem azért, mert megpróbálom magam előtt tartani azt, mi jó másoknak. Néha nehéz azt nézni, hogy mi lenne a legjobb a családnak, és tényleg önző dolog életben tartani. Önző dolog, de miért is? Mert ő a beteg, rá kell figyelni, nem magukra. Ő már a halálát kívánja, mert szenved. Maguk pedig nem altatják el, mert szenved. Ha tele lenne az osztály, azt is mondanám, hogy kell a hely, de ezt nem szoktam, mert hülyeség egy beteget nem kezelni egy másik miatt, viszont, remélem átgondolja.

Miután lélekmosást tartottam, beültem a szokásos helyemre, és pár kinyomtatott tételt tanulmányoztam. Klinikai gyakorlataink során sok olyan dolgot vettünk át újra, amit régen tanultunk, hiszen a kórházban újra és újra előjöttek a dolgok. Most éppen valami agykéregről szóló dolgot olvastam, amikor sokkal inkább Heidi foglalkoztatott. Vajon miért akarták megölni, miért nem fejezték be… A sérülései profi munkára utalnak, sebészeti munkára, olyanra, amire azért tényleg figyeltek is. A tettesnek lehetett orvosi vagy egészségügyi végzettsége, vagy csak – a fenébe! – érzéke az egészhez.

Az egészben semmi logika nem volt: eleve, miért hagynék direkt életben valakit, miután megpróbáltam megölni? Hát tehet vallomást, emlékezhet, rajzoltathat fantomképet! A gyilkos csakis számító lehet, aki képtelen belegondolni, hogy akárki elkaphatja. Az egyetlen logika a könyvekkel kapcsolatos esetleges kapcsolatban rejlett a lelki szemeim előtt, azonban sok részletet megváltoztatott, egész másként kezelt, a fő probléma pedig, hogy élve hagyta az áldozatát.

Ott volt a Tess Gerritsen könyv, amiben a vágások – kivéve a vádlit, amit a gyilkos talán elterelésnek, vagy gyakorlásnak szánt – megegyeztek, és talán az áldozat méhét is kivették, bár ezt csak a hasának újbóli felnyitása után tudhatjuk meg. Az egész helyzet feltűnően hajazott nekem a történetre, de logikusan belegondolva nem sok esély volt rá, elvégre mással nem mutatott hasonlóságot.

Sok gondolkozás után úgy döntöttem, nem lenne rossz dolog megnézni a zárdát. A rendet. beszélni azokkal, akik ismerték. Tudtam, hogy ezen a vonalon a rendőrség is elindul majd, de azzal is tisztában voltam, hogy én többet tudok, mint ők. Elvégre nekem logikus benyomásaim vannak a nőről, én kezelem, én műtöttem. Előrébb járhatok náluk, sokkal, de sokkal előrébb.

Ha ők úgy nyomozgatnak, hogy szálakat varrnak el, embereket kérdeznek ki, akkor én miért ne maradhatnék a saját térfelemen? Elvégre, dr. House is nyomozott, kórtörténet alapján, nekem is mennie kell. Idegességemben – illetve a zseniális ötlettől megrészegülve – az asztalra csaptam, és ördögi mosollyal néztem a szemközti falra:

„Az igazi dr. House” – ismételgettem magamban.