.jpg)
Hy Housers!
Tudom késtem, de mentségemre, szétszakadtam az ünnepek alatt...
Az előző, díjas bejegyzésben már elmagyaráztam, mennyire boldog vagyok most, ide nem másolnám újra, csak a lényeget emelném ki: köszönök mindent az olvasóinak! Ti vagytok nekem a mindeneim! :)
Ez a rész remélhetőleg elnyeri majd a tetszéseteket, a történet előző változatában ez a jelenet tetszett a legjobban az olvasóknak, úgyhogy remélem ti sem csalódtok majd a dolog átírt változatában.
A véleményeteket továbbra is várom akár kommentben, akár chatablakban, nekem mindegy, hogy negatív-e, hiszen ez mind része annak, amit csinálok. Sőt, örülök is neki, ha ilyet kapok, mert ez segít, hogy jobb legyek. :)
Ez a rész körülbelül 3800 szóból áll.
Jó olvasást! xXx. Alice
^.^
"Szerelem nélkül nem lehet élni. De oxigén nélkül nehezebb."
A reggeli járat tele volt európaiakkal. Nem volt őket nehéz megismerni, mert kiríttak a tömegből. Nem hibáztatom őket azért, mert mindent látni akartak abból az országból, ahova fizettek, hogy elutazzanak, csupán furcsán hatottak a nemzetközi üzletemberek sűrűjében, akikkel én egy gépre kerültem.
Valahogy úgy gondolom, hogy az American Airlines figyel arra, kiket ültet az üzletemberek mellé. Kit melyik járatra helyez el. Én mehettem az értelmiséggel, elvégre elég világosan benne volt az útlevelemben, hogy végzős orvostanhallgató vagyok, de nem hiszem, hogy egy munkanélkülit elengedtek volna ezzel a géppel. Kimondatlan törvények.
Rengetegen voltunk a terminál második emeletén, és a hatalmas, két emeltes Airbust vártuk. A sok utazásom során nem egyszer futottam be az A380-as Jumbóba, mindannyiszor lenyűgözött az egész, ahányszor utaztam vele. Felül olyan kétszázhúszan foglaltunk helyet, amint az a netről letöltött ülésrend mutatta, így a teremben is annyian lehettünk, lent, az alattunk lévő váróban pedig újabb kétszázhúsz ember várt a félezer férőhelyes gép megtöltésére. Különleges, kétszintes váró volt, hogy ne egy ajtón kelljen beengedni az összes utast, és ne tapossuk egymást a lépcsőkön.
Nagyon szerettem repülővel utazni, mert kényelmes, gyors és elegáns közlekedési módot jelentett. Valamint mindig volt benne valami különleges, valami megmagyarázhatatlan, amit jó átélni, és észre sem veszed, már vége…
- Utazol már, Nova Thompson? – kérdezte Marton a telefonban.
- Akkor nem tudtam volna felvenni. – válaszoltam.
- De. Most az egyszer szerettelek volna meghazudtolni, ugyanis éppen most nyitottam meg egy oldalt, ami szerint már lehet telefonálni a gépeken, amíg van térerő! – vágta rá győztes hangsúllyal.
- Általánosságban, de szerinted melyik légitársaság nem tiltja meg? Szerintem nem szeretik, ha a telefonok zavarják a rendszert.
- Nem tudsz veszíteni. – mondta, de nem tűnt haragosnak.
- És nem is szoktam.
- Minden kapcsolatban kell veszíteni, néha mindkét fél veszít. Az élet rendje.
- Jézusom, miért, milyen kapcsolat a miénk? – kérdeztem vissza hitetlenül nevetve.
- Véd és dacszövetség.
- Erről még nem hallottam, de mesélj még, ki van még velünk?
- Tierney.
- Jajj, a vén kuruzslót hagyd – közöltem szeretetteljesen felkiáltva. Sosem gondoltam negatív személyiségként Tierneyre -, ő csak a nő hulláját akarja! Izgalmas alany lenne neki!
- És ha azt mondom, ki vagy hangosítva, és ő is hallja?
- És ha azt mondom, hogy a telefonom jelzi, ha kihangosítanak?
- Akkor megint te nyertél, Nova Thompson. Tanulnom kéne tőled.
- Ne nyerni akarj. Döbbentsd meg a másikat. Máris nyertél. A szavaknak hatása van. Nagyobb hatása, mint a tetteknek. Ha megígérsz valamit, és megszeged, nem a mozzanatnak lesz hatása, hanem annak, amit előtte mondtál. nem azt fogják mondani, hogy „Hiszen megszegted!”, hanem azt, hogy „Hiszen megígérted!”. Semmit sem irányítanak a tettek. Mindent a szavak. Az más kérdés, hogy milyen tettek követik a szavakat. Mert ha nem teszel semmit, semmi sem változik.
- Atyaég, ez milyen öngyilkos szövegnek hangzik! Mondj valami bíztatót, vagy valami boldogot!
Témát keresve kibámultam az ablakon, ami előttem terült el. A látómezejem szélén pedig az A380-as jelent meg.
- Előttem áll a világ legnagyobb utasszállítója.
- Küld képet! – kérte azonnal.
- Jó. – és kinyomtam a hívást.
Lefényképeztem a hatalmas gépet, majd az üzenetpanelt megnyitva átdobtam Martinnak.
„Á, ez olyan, mintha a netről szedted volna. Nem hiszem el, hogy ott vagy! :P”
Egy ideig csak néztem az üzenetet, majd felsóhajtottam. Képet akar, megkapja.
A hozzám legközelebb álló normális ember – egy fiatal nő ügyvédnek öltözve – fordultam oda, és kértem, hogy fényképezzen le a géppel. Nem nézett hülyének, én azonban annak éreztem magam.
Kisvártatva meg is kaptam a fényképet a telefonommal, amit rögtön továbbítottam is Martinnak.
„Rendben, Nova Thompson, most már elhiszem. Ott vagy. És csinos is.”
„Inkább kép kellett, minthogy rákérdezz, mi van rajtam?”
„Vizuális típus vagyok, de arra is kíváncsi voltam, mégis lefényképzteted-e magad.”
„Körülbelül tizenkét órát kell kibírnod azzal a képpel. De tizenkét óra után megengedem, hogy ki gyere elém a repülőtérre.”
Felhívás keringőre. Aztán meglátjuk, mi lesz belőle.
Kikapcsoltam a telefont, mielőtt visszaírhatott volna, és elindultam a kapu irányába, amit már nyitottak.
Arra azonban elég kíváncsi voltam, hogy mit írhatott erre. Közöttünk mindig is Martin volt a kezdeményező, akármilyen nem szakmai dologról volt is szó. Kissé megrémített, hogy hirtelen milyen barátkozásba kezdtem, de hát a szociális életem az egyetem alatt a csúcsán van, ha nem mondok sokat, akkor az évfolyamunkból is három nevet tudok. Ez azért teljesítmény, viszont abban is biztos vagyok, hogy nem engem fognak dicséretben részesíteni a társadalmi munkámért.
Ahogy beértem a géptörzsbe, egy stewardess várt, és a beszállókártyámra nézve már mondta is, hogy hol ülök. Miközben elindultam, a soromat kerestem a szememmel.
Nem volt nehéz megtalálnom, a szárny mellett helyezkedett el. Ebben a hatalmas gépben kilenc ülőhely volt egymás mellett, hármasokra osztva, közöttük méretes folyosók. Az én jegyem a 12F-re szólt, azaz a középső traktus bal szélére.
Miután sikeresen elhelyezkedtem, jöttek a mellettem ülők is. Jobbról egy harmincas pasast kaptam, aki köszönés után rögtön belemerült valami aktába, előlem gondosan takarva a tartalmát. A másik oldalamra valami diplomata szerűség kerülhetett, mert olyan nagy Kanada-kitűzője volt, amit még a hippisen viselkedő Martin is megirigyelhetett volna.
A mellettem ülőre sandítottam, és úgy gondoltam, hogy áll a kihívás, akkor én is előveszek valamit, amit meg ő nem nézhet meg. Direkt nagy zajjal – nem tehetek róla, feltűnési viszketegség – kivittem az egyik kvantumkémia tankönyvem a táskámból, és a sok jelölőcédula közül kinyitottam az egyiknél. Benne összehajtogatva hevertek a Heidi-s anyagaim, és, hát, mivel a könyv gerince nem igazán törött meg, rájöttem, hogy nincs sok anyagom a dolgokról. És mivel a nyomozáshoz még reggel volt, visszatértem a kvantumkémiához. A társaim szerint a kvantumkémia a legnehezebb tantárgy, szerintem a klinikai gyakorlatok.
- Vegyész szak? – kérdezte határozottan tőlem a mellettem ülő férfi.
- Nem, orvosi. – csuktam be a könyvet, és felé fordultam.
- Nem tűnik könnyűnek. – vizslatta a borítót, amin hatalmas protonok és neutronok világítottak az atommagban, körülöttük meg elektronok szállingóztak.
- Hát, nem ez a legnehezebb. – adtam kétesélyes választ.
- Montréalban tanulsz?
- McGill.
- Az egy határozottan jó hely.
- Hát még a kollégiuma. – forgattam a szemem, mire elnevette magát. – És maga? Üzleti út?
- Á, nem, igazából real-i vagyok. Los Angelesben voltam munkaügyben.
Tipikus kanadai, aki le „real”-ozza Montréalt. Tipikus angol kanadai.
- Szabad megkérdeznem, hogy milyen ügyben? – társalgásunk folytatására nem találtam más alkalmas kérdést.
- A Nyomozóirodának dolgozom, és volt egy kis dolgom az amerikai kollégákkal.
- Hogyhogy? FBI nem csak Amerikában van? – mélyen kutattam a történelmi ismereteim után, amelyek hat éve zárultak le. Ugyan volt egy államszervezési tantárgyunk, ahol többek között az FBI-ról is tanultunk, de hirtelen csak J. Edgar Hoover neve ugrott be.
- Igen, de mikor kiköltöztem nem bontották fel a szolgálatomat, hanem inkább úgy döntöttek, megfigyelő leszek.
- És mit figyel meg? Drogügyek? Prostitúció?
- Inkább számadatokkal foglalkozom. Könyvelésekkel, határidőnaplók alapján időintervallumokkal, az informatikai résszel. Erre is képeznek embereket, de a legtöbben hamar otthagyják, és utálják. Nekem tetszik.
- Szóval közgazdász?
- Eltalálta. De most meséljen maga. Mi lesz, ha kikerül az egyetemről?
- Orvos. – adtam rövid, tárgyilagos választ.
- Kicsit bővebben?
- Patológusnak megyek, remélhetőleg a Géneralba.
- Nagytudású szakkórház. – bólintott. – Mikor végez?
- Júniusban.
- És most éppen valami utolsó éves kvantumkémia anyagot tanul?
- Nemsokára leteszem ebből a cuccból az utolsó vizsgát, onnantól kezdve szerintem hallani sem akarom a nevét. – mosolyodtam el. Tudtam, hogy ha azt mondom, szeretem, hülyének fog nézni, így hát adtam a tipikus diáklány szerepet.
- Helyes. – bólintott. – Hidd el, én sem a száz százalékát használom annak, amit egyszer megtanultam.
- Az FBI-nál?
- Nem, az egyetemen. A közgazdasági mesterképzésen nem igazán tanítottak olyat, aminek eddig hasznát vehettem volna. Most, itt, az FBI-nál néha nagyon jól jön, több mindent köszönhetek már neki, de ha nem döntök a pályaváltás mellett, akkor nem használnám. Autós üldözésből azonban soha sem mentem át.
- Én még vezetni sem tudok, nemhogy üldözni. – ráztam meg a fejem.
- Szerencsém volt, hogy nem is kellett belőle vizsgáznom. Az informatikusoknak nem szükséges. A közgazdászoknak sem. És az informatikus-közgazdász ügynököknek sem.
- Miért, én mire fogom használni a klinikai gyakorlataimat? Az égvilágon semmire, mert soha többé nem fogok nővérmunkát végezni. Szerintem csak megmutatják, milyen szar nekik, hogy ne szidjam őket, ha a főnökük leszek.
- Ez is egy eshetőség.
- Baromi sok kitartás kell hozzá. – folytattam. – Főleg tanulás mellett. Reggeltől délig órák, délután egy kis szabadidő, este munka. Nyolc-tíz órás műszakokban nyomatják velünk, az ínyenc csóró kollégisták meg plusz munkaidőben pénzt is kapnak érte. – vázoltam fel a helyzetünket. – Ez nem hangzik rosszul, ha nem mondom el, hogy a tanulók kilencven százaléka csóró kollégista.
- Én is az voltam. Akkor loptam először más hűtőjéből.
- Azt nálunk a pszichológusok csinálják. Az orvostanhallgatók emberhúst esznek. – poénkodtam, mire halkan elnevette magát. – De pozitívum, hogy egy tömegsír felett és éhes lennék. És nem csak lennék, de ennék is. És a morfiumhoz is van hozzáférésem.
- Ez az orvosi szakma egy felettébb boldog pontja, nem igaz?
- Miért, maga mások papírjai között kutakodhat.
- Maga mindenkiről letesztelheti, hogy valóban az apja-e.
- Igaza van, ez jobban hangzik. – röhögtem el magam. – kevésbé törvénytelennek, vagy a magánszféra megsértésének.
- Rendőr és orvos előtt nincs magánszféra.
- És mi van a tűzoltókkal?
- Ők kimaradnak a buliból. – válaszolta egyszerűen.
Mondanom sem kell, az időeltolódás nem volt a legjobb hatással a szervezetemre. Amikor a töksötét Montréal fölé értünk a géppel, még iszonyat sebességen pörgött az agyam, tudtam, hogy nem alszom el egy korán. Ezzel a gép többi utasa is hasonlóképpen lehetett, mert egyiküket sem láttam aludni, vagy aludni készülni, esetleg bóbiskolni.
Reméltem, hogy Martin eljön elém, mert semmi kedvem sem volt éjszaka egy hatalmas bőrönddel valamelyik tömegközlekedési eszközön nyomorogni, márpedig ezt csakis egy módszerrel kerülhettem ki: ha az általam talán egyetlen, jogosítvánnyal rendelkező ember értem jön. Ez pedig Martin volt. Oké, Tierney-nek is van – ez evidens, elvégre ő egy felnőtt ember -, de a vele való kapcsolatom nem az, akit ilyenkor ezzel felhívok. Különben is, felesége van, és nem állt szándékomban akármilyen gyanút adni neki.
A kicsekkolás sem ment gyorsan, elvégre Amerikából jöttünk be, minden szart átnéztek mindenkin. Főleg azokat, akik neve nem francia, vagy hagyományos angol volt, rólunk feltételezték, hogy amerikaiak vagyunk. Nem mintha nem élhetne egy Emily, vagy Elizabeth nevű lány Amerikában, csak hát mindenki szeret általánosítani. Itt jön a képbe az, hogy sem a Nova, sem a Thompson nem szokásos angol név, és még a papírjaimban is benne volt, hogy amerikai-kanadai kettős állampolgár vagyok. Ha azt hittem, ez segít gyorsan átjutni, hát tévedtem.
Miután két órával később kint álltam a parkolóban, Martin karakteres Land Rover-jét vártam, ami hamarosan be is gurult. A lámpák alatt világított a kocsi jellegzetes fehér színe.
- Először azt hittem, egy jó kurvát látok a sarkon, de aztán rájöttem, hogy te vagy az. – köszöntött sajátosan. Ahhoz képest, hogy még havernak sem nevezhetném, és elrángattam magamért, egészen jó kedve volt. – Akarsz kávézni?
A kérdésére a karórámra pillantottam.
- Fél tizenkettő. De miért is ne? – tettem fel magamnak a kérdést. Anyám szerint spontánabbnak kéne lennem. – Úgysem ittam még fél tizenkettőkor kávét. – vontam meg a vállam.
Martin kiszállt, és gyorsan kikapta a kezemből a csomagom, és besüllyesztette a hátsó ülésre, majd gyorsan vissza is pattant a volán mögé, tekintettel a jelentős hidegre.
- És, hogy utaztál? – kérdezte, miközben kifelé vezetett a parkolóból, a városba vezető autópálya felé.
- Tűrhető. – válaszoltam szűkszavúan. – Mióta vezetsz? – igyekeztem elterelni magamról a beszélgetés témáját.
- Tizenhat éves korom óta. – válaszolt.
- Rögtön letetted a jogsit, amint lehetett? – érdeklődtem.
- Apám azt mondta, a jó csajok a jó verdákra buknak. De megvártam, amíg a társaságban másnak is lesz kocsija, nehogy az legyen, hogy mindenki leissza magát, a sofőr meg én vagyok.
- Jó érvelés. - bólintottam határozottan. Végül is, meg kell hagyni, igaza volt.
- Ja, csak a téli utakra nem számítottam. Egy Toyotát akartam, Avensis-t, úgy megtetszettek. Aztán apám mondta, hogy inkább valami terepjáró szerűség kellene ezekre az utakra, így lett Land Rover. – magyarázta. – És igaza is volt. Ha valaki hétvégén ki akar menni mondjuk síelni a hegyekbe, akkor néhány kocsival nem is ajánlott.
- Te szoktál?
- Persze. Sokat síelek. A legtöbbet sulis koromban, most már kevesebbet, de azért ez is valamennyi, másokhoz képest.
- Én futottam annyi idősen.
- Hozzád való sport.
- Csak mert antiszociális vagyok? – kérdeztem vissza sértődött hangnemben.
- Te az a csaj vagy, aki mindent képes tökéletesen csinálni, de egy csapatjátékban nehezen viselnéd, ha valaki hibázna, és emiatt te kapnál rosszabb helyezést. Ezért vagy egyéni sportoló.
- Mert te csapatsportolsz, mi?
- Igen, hétfőnként este kosarazni járok az évfolyamtársainkkal.
- Melyikekkel?
- Úgysem ismered őket. – legyintett.
- Ezt értsem úgy, hogy antiszociális vagyok? – háborodtam fel megint.
- Nyugodtam értheted. Szóval te egyéni játékos vagy. Nem baj az, nem büntetik.
- Hát, még szerencse. Hova viszel? – kérdeztem, amikor az autópályán elkezdtek felsejleni a város fényei.
- Van itt még pár kávézó, egész jót lehet itt inni.
- Starbucks is van?
- Menthetetlen amerikai… - csóválta a fejét Martin.
Nem sokkal később Martin a leállósávba indexelt, és megállt. Látszólag ügyet sem vetett arra, hogy a leálló nem parkoló, hanem otthagyta a kocsit. Felnéztem az ablakon keresztül, és egy hatalmas „Non-stop!” felirat magasodott fölém.
Szóval egy éjjelnappali Strabucks. Egyre jobb és jobb az életem.
Bent, a kései óra ellenére annyian voltak, hogy az összes asztalt elfoglalták, így a legtöbben a pultnál iszogattak. Már előre láttam, hogy nem lesz helyünk, de nem szontyolodtam el, mert tapasztalataim alapján Martint sem abból a fából faragták, aki ne győzné le e akadályt.
- Mit kérsz? – kérdezte.
- Azt a habos lattét a felső sorban, fahéjdarabokkal és csokireszelékkel.
- Én eddig úgy ismertelek, mint akinek határozott felfogása, hogy a kávé ne legyen tele minden szarral, hanem legyen simán kávé.
- Nem is szeretem a többi fukszos kávét, csak ezt, meg persze az eredetit. De ezt nagyon. – magyaráztam, mikor az eladó odalépett a pulthoz.
- Mit adhatok? – kérdezte.
Martin elismételte a rendelésem, majd hozzátette, hogy ő magának egy szójahabos olívásat szeretne. Húztam a számat, ahogyan az eladó lelkesen bólogatott, hogy „azt ő is szereti”, de hát az ember nem lehet egyedül azzal, hogy mindenféle oda nem való dologgal issza a kávét.
Miután mindketten megkaptuk a rendelésünket, Martin egyszerűen kivezetett a kávézóból. Reméltem, hogy nem tervez még indulni, mert semmi kedvem sem volt a koleszba visszamenni. Olyan szép volt az éjszakai Montréal, mint amilyen csípős a levegő, én pedig mind a kettőért odavagyok.
Nekem kedvezett a szerencse, Martin egyszerűen leült a padkára, a Land Rover mellé.
- Olyan szép ez a város. – állapítottam meg.
- Persze.
- Te nem veszed észre?
- Dehogynem. De egész életemben itt laktam. Inkább megnéznék valami olyat, amit még nem ismerek. Neked azért izgalmas, mert nem itt nőttél fel.
- Beültél Ella pszichológia-előadásaira? – kérdeztem cinikusan. Nem szoktam meg tőle az ilyen lélek-okfejtős szövegeket.
- Nem, csak elgondolkoztam. – legyintett. A félhomályban, a lámpák fényének kivehettem az arcán, hogy mosolyog.
- Mi van Heidivel?
- Annyit tudok, amennyit egy nappal ezelőtt. Él, felébredt. De gondolom holnap az első dolgod lesz bemenni hozzá.
- Persze. Meg akarom tudni, mi történt. Ki kell derülnie.
- Még mindig ragaszkodsz a könyves dologhoz?
- Foggal-körömmel. Biztosan igazam van..
- Azért a pozitív hozzáállásod megvan. – mosolygott.
- Addig állunk így a dolgokhoz, amíg lehet. Nem szeretek se optimista, se pesszimista lenni. Egyszerűen csak reálisan kell nézni a dolgokat, és akkor elég sok időt megspórolhatsz magadnak.
- Neked minden napra van egy bölcsességed? – kérdezte.
- Mert?
- Tegnap is mondtál olyat, ami hallatán egyből bölcsésznek néztelek volna. – jelentette ki. – Ma is mondtál.
- Ezt még észre sem vettem magamon. – gondolkoztam. – De sosem lennék bölcsész.
- Nem is lehet kinézni belőled.
- Na kösz, ezt megkaptam. Belőled tudod mit nem néznék ki? Azt, hogy autószerelő vagy.
Biztosan meglepte a hirtelen témaváltás, mert felröhögött.
- Mert?
- Nem, tudom, csak úgy. Mindenhogy el tudlak képzelni, csak benzinfoltos ingben egy kocsi alatt fekve nem.
- Hát, nem is akartam soha szerelő lenni, úgyhogy nem trafáltál mellé.
- Hanem, mi akart lenni a kicsi Martin, mielőtt beiratkozott az orvosira?
- Cukrász. – jelentette ki, mire hitetlenkedve felé fordultam.
- Ezt most nem mondod komolyan? – kérdeztem.
- De. Az egész életem cukormáz társaságában akartam leélni.
- És ez hogyan jött? Felkeltél egy nap, és kitaláltad?
- Nem, az unokanővérem Candice cukrász, és én pedig nagy Montreal Canadiens rajongó vagyok. Kaptam egy jegyet az egyik meccsükre, amikor tizenhárom voltam. VIP jegy volt, a szüleim rengeteg ideje spóroltak rá. Az unokanővérem mondta, hogy ha már találkozom velük, süssünk nekik tortát. Mutatok képet! – vette elő a telefonját, és közben folytatta a történetet. – Mondtam neki, hogy süsse akkor meg, de azt mondta, hogy segítsek neki, hiszen mégiscsak én rajongok értük. Két emeletes lett, a felső emelet szélén a játékosok neve futott körbe, a tetején ott volt a címer és a logó, az alsó rész peremén pedig az edzők neve, alatta, a szélén pedig a bajnoki évek. – magyarázta. – Sütöttük vagy két napig, mire meglett, és közben annyira megtetszett, ahogy Candice szórakozott a fondanttal meg a festékkel, hogy megszerettem. Főleg a díszítésüket. – éppen a mondata végén találta meg a képet. Diadalittasan felém mutatta az IPhone-t.
- Ezt ti csináltátok?
- Igen.
- Baromi jól néz ki. Szóval így szeretted meg a sütést.
- Így. A meccsen rohadt büszke voltam magamra.
- Volt rá okod. – bólintottam.
Martinnal olyan egy körül értünk a koleszhoz. Közvetlenül az ajtó előtt rakott ki. Már sokszor gondolkoztam azon, hogy ő valójában kollégista-e, de az, hogy elhajtott, biztosított arról, hogy nem. Mindenesetre nagyon kíváncsi voltam arra, hogy hol lakhat, milyen környéken… Csupán etikátlan lett volna megkérdezni.
- Benézel a bulira? – kérdeztem tőle.
- Szerintem igen. Csak átöltözök. Te nem jössz le?
- Viccelsz? Az ilyen bulik elég távol állnak tőlem. De jó szórakozást. – mosolyogtam.
A McGill épülete – kivéve a kórház és az átjáró – nagyon régi épület, és a vezetőség félti a húszéves berúgott diákoktól, így nem engedélyezi például a vizsga utáni bulikat. Ehelyett egy nagyobb bulihelyiséget bérelnek Centre Ville-ban, az egyetemhez közel.
A kollégium elég csendes volt, a portás is aludt már, nem ébresztettem fel, pedig erős késztetést éreztem arra, hogy szembesítsem a munkaköri leírásával.
A szobámba benyitva elég különös látvány fogadott.
A szobatársam Becca talpig buliruhában állt a két ágy között.
- Hát te nem partizol? – kérdeztem.
- Rád vártam, kisanyám! – kiáltotta. Hirtelen beleremegtem. – Na, kapjál magadra valamit, és akkor indulhatunk is!
- Én nem megyek. – közöltem.
- Ó, dehogynem. Ez az utolsó előtti bulink, egyre neked is el kell jönnöd! – unszolt kiabálva.
- Jó. – adtam meg magam annak reményében, hogy az első percben elszökhetek.
- Szoknyát veszel!
- Mit rémisztgetsz? – kérdeztem vissza. – Fel tudok öltözni egyedül is.
- Ne melegen, le fogsz izzadni! – kacsintott, és egy szempillaspirállal eltűnt a fürdőben.
Attól még, hogy az öltözködésem általában egyszerű, van stílusom. Szeretem például a szoknyákat térdzoknival, így most is azt vettem fel: a szoknya piros skótszoknyás darab volt, tartan fajta, hozzá felhúztam a fekete felsőm, és egy egyszerű fekete lapossarkú cipőt, mivel amúgy is nagyon magasnak számítottam, és semmi kedvem sem volt még jobban kiemelkedni a bulizó tömegből. A hajam kontyba fogtam, mivel tudtam, hogy idegesítene egy zsúfolt helyen.
- Ez az drágám! Most akkor kifestelek!
- Ki tudom magamat is. – védekeztem.
- Ugyan, Nova! – legyintett, és lelökött az ágyra. Kétségbeesetten megadtam magam és hagytam hogy elég vastag fekete vonalakat huzigáljon a szemem köré. Tulajdonképpen én is így szoktam, úgyhogy nem származott belőle hátrányom, ha Becca csinálja.
Kabátként egy derékig érő szövet darabot vettem fel, mivel tudtam, hogy nem fog sokáig tartani az út. Becca két üveg bort dugott a táskájába, én nem vittem, a telefonom is csak a cipzáros kabátzsebbe dugtam el.
A kollégiumból kiérve megcsapott minket a friss, hideg levegő. Kis pelyhekben esett a hó, rögtön fázni kezdtem.
- Ó, a francba, nincsen busz! – kiáltott fel Becca. – Gyalogolunk!
- Ez komoly? Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen? – kérdeztem vissza költőien.
De úgyis mindegy volt, gyalog indultunk el. Szembe velünk különböző bulizó társaságok haladtak el, a legtöbb sráctól megjegyzéseket is kaptunk, amin Becca igen felbátorodva érezte magát, én meg a fejemet fogva szerettem volna elmagyarázni neki, hogy ezek csak az ital miatt mondanak ilyeneket.
A helyszínre érve Becca rögtön elvegyült a tömegben, és húzott volna engem is magával, de egy táncoló elszakított minket egymástól, így magamra maradtam a bejáratnál.
Körbekémleltem, szerencsére a magasságom miatt láttam azért a tömeget, de Beccát képtelen voltam kivenni. Úgy döntöttem hát, hogy a bárpulthoz megyek, mert ott talán leülhetek, hiszen a partizók mind táncolnak.
Ahogy a bal oldalán felállított italkiszolgáló felé lépkedtem, egy jellegzetes szőke fejet pillantottam meg magam előtt.
- Martin! – kiáltottam fel. Szerencsére itt már halkabb volt a zene, hiszen a zenekar, akik feldolgozásokkal léptek fel, a terem jobb oldalán zúzták a metált.
- Nocsak, Nova Thompson, ennyire hiányoztam? – mosolygott.
- Ne is álmodj róla. Becca feltétlen velem akart bulizni, de már a bajáratnál lelépett. – leültem mellé egy bárszékre.
- Mit iszol? – kérdezte.
- Leginkább olyat, amit előttem bontanak fel.
- Hé Thomas! – kiáltott oda a mixernek. – Mit tudsz előtte felbontani?
- Kólát. – válaszolta amaz.
- Akkor kérlek.
Kedvesen megköszöntem az italomat, majd Martin felé fordultam.
- Te hogyhogy nem ott zúzol középen?
- Szeretem a bulikat, de nem táncolok egész este. Csak arra a zenére, ami tetszik. Ez nem igazán. – húzta a száját. – Úgy nézem, rajtad rövid szoknya van! – állapította meg.
- Vedd születésnapi ajándéknak. – forgattam meg a szemem.
Tulajdonképpen nem volt olyan rossz a dolog. Nem vagyok az a fajta vadbulizó, aki a terem közepén nyomja a szólót, de így, hogy a szélén ülve beszélgethetek, na így tetszett. Valahogy a bulik ezen oldalát sosem lehet látni a McGill oldalára kitett képekből.
- Egyszer megmutathatod, hogyan sütsz tortát. – vetettem fel. Fordult a kíváncsiság. – Mikor csinálsz legközelebb?
- Anyukám születésnapjára, szerintem szerdán, mert akkor nincs sok órám. A szülinapját is szerdán tartjuk, elvileg kedden akartam megcsinálni, de akkor későn érek haza. Megnézed?
- Ki nem hagynám. – vágtam rá.
Roppant felszabadultnak éreztem magam életem első buliján. Nem zavart az embertömeg, a mellettünk szexuális aktust folytató évfolyamtársak, vagy az az idióta, aki azt hitte, a favicceivel elszórakoztat, pedig tulajdonképpen Martinon röhögtem. Amikor vele voltam, elhalkult a világ zenéje, és az elmém kirekesztette a külvilágot.
- Táncoljunk! – vette fel, amikor egy Avicii-szám feldolgozása kezdődött el. – Na! Tudom, hogy szereted.
- He?
- Láttalak már párszor Avicii pólóban, meg a fejhallgatódban elég rossz lehet a csatlakozás, mert néha a folyosón bömböl, amikor azt hiszed, csak te hallgatod. – közölte.
- Hát, akkor úgy néz ki, lelepleződött a titkom. – mosolyogtam.
Végül úgy döntöttem, táncolok vele. Antropológiai értelemben az, ha egy férfi bármilyen olyan dolog nézésére/részvételér kényszeríti vagy hívja a nőt, az azt jelenti, hogy le szeretné nyűgözni. Antropológiai értelemben helyes, hogy elfogadtam a felkérését.
A parkett széléra vezetett. Csak lassan mozogtunk, ütemre. Kissé furcsán éreztem magam, mert nem szoktam táncolni, zenére mozogni, csak hallgatni szoktam, de mégsem szóltam, hogy üljünk le. Attól függetlenül, hogy szokatlan volt, élveztem.
És akkor a kérdések:
01. Mit gondolsz, mi fog történni Nova és Martin "tortakészítésén"?
02. Milyennek tartod Beccát?
03. Szerinted - a LA részek ismeretében - jól tette Nova, hogy elköltözött Amerikából? Szerinted Montrealban jobb helye van, mint valaha lett volna Amerikában?
.jpg)
Hy Housers!
