Hy Housers!
Tudom késtem, A legszomorúbb az egészben az, hogy nem azért, mert nem volt megírva ez a rész, hanem azért, mert képtelen voltam leülni, és kimásolni a Word-ből. Mozgalmas napjaim vannak, a felvételire való készülés, és eleve a tanulás mellett. Oké, ezen a héten nem, mert három napot lógtam: szerdán nyílt nap, csütörtökön egy dohányzás elleni előadás, pénteken pedig ismét nyílt nap volt terítéken. Mellé még ajándékot kellene vennem annak, akit húztam, de hozzá kell tenni, nem valami fényes a kapcsolatom az említett lánnyal. Tavaly ő húzott, és tusfürdőt kaptam, pedig nem vagyok büdös.
De gondolom már unjátok a rizsázásom, úgyhogy következzen a hatodik fejezet. :) Ez körülbelül 3300 szóból áll.
Jó olvasást!
xXx. Alice
^.^
"Az értékek sokat jelenthetnek, de az együtt töltött idő tanít meg az apróságokra."
Másnap reggel már csak annyi dolgom volt, hogy felkapjam a bőröndöm, én egy jól elkapott busszal kimenjek a repülőtérre. Komótosan felöltöztem, rendbe szedtem magam, elrebegtem egy gyengére sikerült jókívánságot Beccának a vizsgájához, és beszálltam a liftbe, ahol a legnagyobb meglepetésemre a csutakosan izzadt Martinnal futottam össze. Éppen kirántotta a fülhallgatót a füléből, és kérdőn nézett rám.
- Hát te? Megszöksz a napfényes Kaliforniába, vagy cigit csempészel inkább Kubába?
- Azt, amelyiket könnyebb eltussolni.
- De a repülőtérre mész, nem?
- Igen. – válaszoltam.
- Akkor várj meg, bedobom ezt – mutatott fel egy MP3-at – Klausnak, aztán elviszlek kocsival.
- Nem vizsgáznod kellene ma?
- Csak tizenegyre hívtak. És neked? Neked nem vizsgáznod kéne?
- Én már letettem.
- Túl hülyének nézek ki melletted. Na, itt várj a folyosón, és jövök. – szállt ki a liftből, és elfutott az egyik távolabbi ajtó irányába.
Hamarosan visszatért, megfogta a bőröndöm, és lecipelte a lépcsőn. A kocsija a kollégium előtt parkolt, elegánsan bedobta a csomagot hátra, ő meg bepattant vezetni. Tetszett, hogy eszébe sem jut kinyitni nekem az ajtót. Mindig is utáltam az effajta gáláns megnyilvánulásokat: ne engedjenek előre az ajtónál, a lépcsőn, a kocsiba, mert úgyis csak a seggem fogják bámulni. Inkább nézzenek a szemembe a mellem helyett, és akkor azt tudom értékelni.
- Szóval, mennyi időre tűnsz el? – kérdezte.
- Úgy három napra. Kemény lesz nélkülem az élet. – ironizáltam.
- Szerencsétlen betegek már a hírre is szörnyethaltak.
Kínosan éreztem magam, pedig nem szoktam. Megszoktam, hogy néha csak némán ülök valaki mellett, de olyasmit éreztem, mintha Martin szeretné, hogy beszéljek. Mintha kíváncsi lenne valami légből kapott történetre „Képzeld el…” kezdéssel, én viszont képtelen voltam megszólalni, mondani valamit, mert úgy éreztem, hogy hülyének nézne, elvégre ennyi hallgatás után csak valami retardált kezd el sztorizgatni.
A reptérre kiérve elköszöntem tőle, és élből visszautasítottam amikor megkérdezte, hogy vigye-e a csomagom, vagy segítsen-e. Végül már nem próbálkozott többször, csak intett egyet, és visszasétált a kocsijához.
A check-in pultnál kezdtem, ahol egy korosodó hölgy érdeklődött afelől, hogy az ablak mellett szeretnék-e ülni, vagy van-e esetleg valami külön igényem afelé, hogy elöl, hátul, anyámkínjában foglaljak helyet a repülőn. Mondtam neki, hogy legszívesebben a pilótakabinban ülnék, ha nem baj, erre morgott, hogy ezek a mai fiatalok. Nem érdekelt túlságosan, elvégre most essek össze, mert nem képes felfogni, hogy olyan mindegy, hol is fogok ülni?
Mire végül megkaptam a jegyem, a pultra tettem a csomagom. A nő körbetekerte egy fehér tapadós szalaggal, és adott egy filcet, hogy ráírhassam a nevem.
- Ide írja a nevét. – mutatott egy fentebbi helyre. – Ide pedig a lakhelyét, ahova küldhetjük, ha elveszik. Fontos, hogy ne az úti célját írja, mert lehet, hogy az utazása alatt nem jön meg, hanem a jelenlegi lakcímét. – darálta a szokásos szöveget, de nem is kellett folytatnia, mert már írtam is, hogy McGill Egyetem Orvostani Kollégium Centre Ville Rue Vannabe.
- Kész. – toltam elé.
- Jó utat. – mondta fahanggal, begyakorolt szövegként. Csak bólintottam neki egyet, és továbbmentem a vámellenőrzés felé.
A repülőre felvinni szándékozott táskámat a szalagra pakoltam, levettem a sálam, a kabátom, de még a magassarkúm is, mert az ellenőr felhívta már a figyelmet, mert szerinte a hatalmas csizmasarkakban csempészhetek drogot is.
- Persze, majd kihozom a morfiumot a kórházból. – dünnyögtem, de nem érdekelte különösebben.
Én nem csipogtam be, de a táskám, az természetesen nem ment át a biztonsági ellenőrzésen, így a rendőr kivette felül, és egy másik asztalhoz kísért át, ahol ő és egy kollégája elkezdték felbontani. Rögtön megakadt a szemük a tankönyveimen és a kórházi belépőmön, mindkettőn fémjellel. Kanadában az állami tankönyveket csak azoknak adják el, akik valóban tanulnak belőle és használják, így ezekre fémjelzőt illetve kódot raknak, ami alapján akárki azonosítható. A kórházi belépőkártyám pedig eleve a fémmel működött.
- Ellenőriznek kell, hogy nem lopott-e. – mondta, felmutatva az anatómia tankönyvet a Klinikai gyakorlatok című melléklettel. Csak bólintottam, mondván tegyen, amit akar. Beírta a szuper gépébe a kódot, mire természetesen kidobta a McGill oldalán regisztrált profilom. – Szeretnék egy személyi igazolványt.
Elővettem a táskából a személyit. Lassan megnézte a képem, egyezett. Összehasonlította a kórházi belépővel, majd kivette a pendrive-m is. Beolvasta a gépbe, mire kidobta, hogy majdnem telítve van rajta a tizenhat giga.
- Hát a szakdolgozat kemény dolog. – reagáltam le a tényt.
- Mi van egy harminc oldalas szakdolgozaton tizenhat gigabájt? – kérdezte a kolléga.
- Hát maga az összes letöltött dokumentum, mellékelt diagram, kép, jegyzetek, linkmentések, maga a dokumentum… És utolsósorban vannak rajta magánéletet képező fényképek is, ha ezt engedélyezi a törvény.
- Ötödéves?
- Már annak is a végén.
- Jó, mehet, nincs ebben semmi kompromittáló. Mehetsz, utadra.
- Maguknak is szép napot! – közöltem gúnyosan, majd felkapva a táskámat elvittem a cipőmet, leültem egy padra, és felvettem.
Miután újra magasabbnak éreztem magam a plusz tíz centimben, elindultam az útlevélellenőrzés felé. Minden hivatalos dokumentumom elkérték, priuszt ellenőriztek, valamint felolvasták az egész önéletrajzon, nekem meg rá kellett bólintanom. Alá kellett írnom egy üres papírt, hogy összehasonlíthassák a rendszerben bent lévő aláírásommal. Hát, ez van, ha az ember Amerikába megy. Már megszoktam, hogy ez van, hiszen általában Amerika és Kanada között vannak a legrosszabb ellenőrzések, hiszen ez a két ország annyira utálja egymást, hogy ha lehetne, még járatok sem lennének közöttük.
Amikor végeztem, leültem a terminálban, és néztem, ahogy a fényes napban felszállnak a gépek. Egyszerűen gyönyörűek voltak, sőt, egész közel jöttek, amikor a folyosókhoz álltak, csak úgy szikráztak rajta a napsugarak. Gyönyörű A380-as volt, igazi óriásgép, sajnáltam, hogy én nem azzal megyek.
A jegyemen kigugliztam, hogy az CAN7138-as járaton fogok utazni, amely délben száll fel, és egy Airbus A330-as gép, mai már majdnem Jumbo, de mégsem. A helyem a szárny mellé szólt az ablakhoz. Turistaosztály. Utáltam a turistaosztályon utazni. Mindig tele volt nyaraló gyerekekkel, őket csitítgató szülőkkel. A fenébe, én viszont sokszor tanulnék a gépen, olvasnék, vagy értelmiségi tevékenységet folytatnék, de tőlük egyszerűen nem lehet. Egy előző utazásom alkalmával például középen ültem, egyik oldalamon egy apuka, a másikon egy alkoholista, előttem meg a pasi családja. Az anyuka szerintem már rohadt féltékeny volt, hogy én ülök a férje mellett, és nehezen vette észre, hogy fikarcnyi érdeklődést sem tanúsítok a hájas, ötvenes drágája iránt.
A váró hamarosan megtelt, ahogy éreztem, gyerekekkel. Kezdtem összehúzni magam, hogy mások is elférjenek, mire megcsörrent a telefonom. Idegen számot jelzett ki, így a szokásos „Tessék, Nova Thompson” szövegemmel vettem fel, mire válaszként Martin szólt bele.
- Nova! Hát nem a gépen vagy már? – kérdezte meglepetten.
- Engem az érdekelne, hogy honnan van meg a számom. – közöltem, bár mosolyogtam.
- Becca adta meg, hogy feltétlen hívjalak fel a hírrel, miszerint mindketten sikeresen levizsgáztunk.
- Hű, ez nagy hír. Twitterre mehet, vagy azt te akarod kiírni? – érdeklődtem cinikusan.
- Ne legyél szarkasztikus, ez nagy dolog. Mikor szállsz fel?
- Úgy negyed óra múlva lesz a beszállítás. Te már hazaértél?
- Ja, mindjárt megyek ünnepelni anyámékkal. Valamiért istentelenül komolyan veszik, hogy átmentem ezen a vizsgán. A tieid is túlpörögtek?
- Nem, ők ezt szokásosnak veszik, bár biztos vagyok benne, hogy ha megérkeztem, körül fognak ugrálni.
- Ó, gondolom ők felvágós emberek. Minden úton-útfélen járó embernek elújságolják, hogy a lányuk Kanadában tanul orvosnak, mellette egy klinikán dolgozik, mindenki szereti, satöbbi, ígéretes tehetség, egyházi iskolába járt, biológiából érettségizett, jövőbeli kémikus…
- Miért a tieid?
- Az enyémek igazából valami csodálatos áldásként élik meg, hogy a gyerek egyetemre jár. Nem tudom, mi lenne, ha szakmunkás lennék, vagy valami alacsony végzettségű vízszerelő.
- Ó, hát az ő Martinkájuknak tökéletesnek kell lennie. – cukkoltam.
- Nevess csak, a tieidnek könnyű, az ő gyerekükkel sosem volt gond.
- Kivéve amikor antiszocializálódtam. – szúrtam közbe. – Akkor el akartak küldeni pszichológushoz. De ezt a beszélgetést ne most folytassuk, mert ahogy látom, nyitják a kapukat.
- Hát akkor jó repülést és ígéretes keszonbetegséget.
- Neked szeretetmérgezést.
- Behajtom rajtad. – közölte, és minden választ mellőzve letette.
A táskámba raktam a telefonom, és a hátamra terítettem a bőrdzsekim. Lesimítottam a bordó nadrágomra a sötétbarna felsőmet, amin megigazítottam a mustársárga sálam, a bőrkabátom pedig a vállamra terítettem, mert tudtam, hogy a csőben fázni fogok. A hatalmas barna táskám a vállamra vettem, és beálltam a sorba.
Mikor fél óra után a kapuhoz értem, a fiatal – körülbelül velem egyidős – lány elkérte a belépőkártyám, megmondta, hogy pontosan hol a helyem megkért, hogy ne dohányozzak, és mellőzzem a tűvédelmileg káros cselekedeteket. Biztosítottam, hogy nem vagyok terrorista, nem gyújtom fel a gépet, mire utamra engedett.
A hatalmas gépbe belépve már láttam is, hogy hol a helyem. A huszadik sorban, a szárny mellett ültem, így lepakoltam a cuccom, és vártam, hogy kik ülnek mellém. Elsőként egy tizenhét-éves forma srác érkezett, aki köszönt, és levágta magát mellém. A mellettünk lévő harmadik helyre a repülős másik sorában helyet foglaló négyfős család anyukája ült, hogy apuka a két gyerek mellett ülhessen a másik oldalon.
Az volt a tervem, hogy amíg fel nem száll a gép, addig elterelem a mellettem ülők figyelmét azzal, hogy előveszem a könyvem és tanulok, aztán majd akkor kezdek magányosan elmélkedni, ha mindenki elaludt. Kivettem a könyvet a táskámból, és fellapoztam a háromszázötvenhatodik oldalnál, ahol már bejelöltem, és elkezdtem olvasgatni a következő fejezeteket, amiket venni fogunk. Az előző témakörünk a klinikai gyakorlatokkal kapcsolatban egy rövid ismétlés volt, hosszú definíciókkal, a következő anyagrészünk pedig a kórházi antibiotikumanyagok, gyógyszerek volt. A témakört magukkal a vírusokkal kezdte a könyvünk, utána tért rá az anyagokra.
Mikor a stewardess figyelmeztetett, bekapcsoltam a biztonsági övem, és abbahagytam az olvasást, mert sokak szerint felszállásnál hányingere lehet tőle az embernek. Sosem igazolta semmi ezt a hitet, bár annyira nem mozgatott meg, viszont nem akartam kipróbálni, hátha tényleg.
A föld elhagyása után rövidesen megjelentek a stewardessek, és kérdezgettek, milyen kávét kérünk, milyen croissant-tal… Mikor hozzám ért, kedvesen közöltem, hogy feketén szeretném, dupla adaggal, valamint egy macaront hozzá. Imádtam a macarront. Bár ez hivatalosan francia édesség volt, én amerikai létemre rengeteget ettem gyerekkoromban, mert az egyik szomszédunk abban az időben emigrált Franciaországból, úgyhogy ő folyamatosan sütötte, és meg kell mondani, isteni finoman.
Ez, a repülős sem volt rossz, de kétségtelenül nem versenyezhetett az otthonival. Tudtam, hogy ha hazaérek, akkor anyuék elsősorban kajálni akarnak majd elvinni, ebédelni, majd mindenféle programokat szerveznek, nehogy unatkozzak.
Mikor a legtöbben már elszenderültek körülöttem, elővettem a lefénymásolt lapjaimat a Claudel ügyről, és megpróbáltam jegyzetelni. Az áldozat egy harminchárom éves novícia, aki tizennyolc éves korában belépett a rendbe, öt éve megerőszakolták egyelőre ismeretlen helyen és ismeretlen okokból. A testét egy forgalmas úton találták meg, nyaki, lábi, és alhasi szúrásokkal, amelyek életveszélyesek voltak. Penicillinérzékeny, az utalás lehet Tess Gerritsen A Bűnös című regényére. Életveszélyes állapotban van, valószínűleg kivették a méhét, illetve több külső sérülése is van. Műtét közben majdnem meghalt, a vágások sebésziek.
Én, mint az orvosi oktatás egyik mellékterméke, jól tudtam, hogyan lehet eljutni egy olyan szintű tudásig, ahol az ember ilyen vágásokat tud ejteni. Egy szimpla nővér nem tud így vágni, meg is látszik, mit vágtak az egyszeri nővérek, mit a gyakornokok. Az orvosok, orvostanhallgatók tudnak így vágni, esetleg egy boncmester vagy egy halottkém, akinek ilyesmi speciális képzése van. Talán még egy hentes, vagy vágóhídi munkás, de mivel ez Montréalban nem elterjedt, így el is vetettem.
Los Angelesi idő szerint délután kettőkor szállt le a gép. Megkapaszkodott a kifutópályán, és sebesen száguldott, míg végül be nem kanyarodott a LAX terminálja felé. Megállás után a legtöbben azonnal szedelőzködni kezdtek, én megvártam, amíg a legtöbben kimennek, hogy ne kelljen tolakodnom. Már lassan nem is voltak a gépen, amikor elköszöntem a helyükről már kilépett pilótáktól, és a folyosóra léptem. Már itt éreztem, hogy egész más az idő Kaliforniában. Meleg volt, már-már túl meleg, pedig csak március volt.
miután végre visszakaptam a cuccaimat, kiléptem a várakozók elé. A szememmel anyuékat kerestem a taxisok között, akik amerikai nevekkel teli táblákat tartottak a fejük felé. Megakadt a szemem egy táblán, amin a „Gyönyörű kislányom Kanadából” felirat díszelgett. Tudtam, hogy anyáméktól van, így el is indultam feléjük. Mindketten halálra ölelgettek, kérdezgettek, hogy milyen volt az út, hogy vagyok, majd közölték, hogy nincs otthon meleg étel, így a városban fogunk ebédelni. Nem szántam, úgyhogy elindultunk a kocsi felé.
Újra gyereknek éreztem magam, ahogy beültem a vezetőülés mögé, bekötöttem magam, és gépiesen válaszolgattam a kérdéseikre. A belváros felé vették az irányt, szaporodtak az autók, a járókelők, hamarosan kisebb-nagyobb dugókba keveredtünk, de végül odaértünk a Mirage elé. Nem, nem a vegasi kaszinóra gondolok, ahol Jordan Belfort töltötte a legénybúcsúját, hanem egy hangulatos kis kaliforniai vendéglőre, ahol mindig van szabad asztal, és mindig jó a kaja.
Maga a tér nem volt túl nagy, mert sötétebb bordós-barnás színek uralták, nehéz székekkel, és hangulatos, halk zenével. Miután leültünk a pincér már hozta is az étlapot.
- És milyen a kollégium? Még mindig jó? – kérdezte anyu.
- Nincs vele semmi baj, kulturált szobatársam van. – közöltem.
- Könnyen ment a vizsga?
- Nem volt nehéz, szerencsére egy nagyon jó témát fogtam ki, olyat,a miről egy gimis is normálisan tudna beszélni. A többieknek is sikerült letenniük, még indulás előtt beszéltem párukkal.
- És mi van a fiúkkal? – kérdezte apám. A fejemet fogtam a szóhasználaton, szívesen kijavítottam volna, hogy én már nem fiúkkal, hanem férfiakkal járok egy egyetemre, és hogy nem kell feltétlenül engedélyt kérnem tőlük, ha kufircolok is valakivel, de inkább nem szóltam bele, hadd kérdezzen, ahogy akar.
- Semmi. Nincs senkim. Ha lenne, hoztam volna magammal.
- Remélem, bemutatod nekünk, ha lesz párod.
- Persze. – közöltem, mire megcsörrent a telefonom. Azonnal a táskámhoz nyúltam, közben pedig átfutott a fejemen, hogy kimegyek, ha olyan hív, de amikor megláttam a nemrég elmentett nevet a kijelzőn, inkább úgy döntöttem, maradok.
- Szia Martin. – szóltam bele, mire a szüleim jelentőségteljesen összenéztek, mintha valami baljóslatú dolog járna a fejükben. – Igen, megérkeztem, ha ezt szeretnéd kérdezni.
- Az egy dolog, hogy mit akarok kérdezni. Az meg egy másik, hogy milyen pszichológiai hatás éri el azt, hogy felelsz egy még fel sem tett kérdésre, amit lehet, hogy fel sem tettem volna, hiszen ha felveszed a telefont, akkor logikusan gondolom, hogy már olyan helyen vagy, ahol rendelkezel térerővel, ez pedig nem lehet tízezer méteren.
- Okos kutya, jár a keksz. Szóval, miért hívtál? – tértem rá a lényegre, kissé feszengve a szüleim tekintetétől.
- Szóval azért papolok itt a pszichológiáról, mert Ella Moiresette áll éppen mellettem, és arról érdeklődik, megvan-e a számod.
- És közben mondja a vizsgaszöveget, hogy így megtanultad?
- Persze, egy szó ebből, egy abból. Extrémen szeretem.
- Úgy szokás. Na mondd, mit akar.
- Nem szeretne beszélni veled, de úgy gondolja, el kellene mondanom neked, hogy a rendőrök bent voltak Heidinél a kórházban, és állítólag felébredt. Én nem tudom, a Pszichológiai Intézetben vagyunk, és hát innen nehezen érek oda hamar, úgyhogy inkább fel kellene hívnod a kórházat.
- Oké, mindenképpen, még most felhívom őket. Jó szórakozást Ellával, aztán bele ne dögölj.
- Csak jelzem, hogy ki vagy hangosítva…
- Hát akkor szép napot neki! – vágtam rá vigyorogva.
Anyuék kérdőn néztek rám, mire elkezdtem nekik magyarázkodni.
- Az egyik évfolyamtársam volt. A múlt héten műtöttünk egy nőt, és állítólag felébredt, úgyhogy most felhívom az osztályt, hogy mi van. A nő egy bűnügy áldozata, fokozottan figyelni kell rá. – már nyomtam is be a hívást.
Éppen Vanish – ennél rosszabb női nevet még sosem hallottam – volt szolgálatban, így ő vette fel.
- Szia, Nova vagyok, Heidi Claudelről szeretnék érdeklődni. Állítólag felébredt.
- Igen, valóban kinyitotta a szemét, de beszélni képtelen. A rendőrök eddig ott strázsáltak mellette, nemrég sikerült kitenni őket.
- Oké. Egy! ne adjatok neki penicillint, allergiás rá. Jó munkát, szia.
Nem vártam meg, hogy reagáljon, már le is tettem.
- Oké, végérvényesen kész vagyok a munkával, a tietek vagyok. – a telefont a táskám mélyére süllyesztettem, és vártam, hogy kérdezgessenek a sulimról, bár tudtam, hogy nem tudjuk, mit kérdezzenek. Nekem meg nem volt mit mesélnem.
- Nova, el kell mondanom valamit. Tudom, valami sokkal boldogabb hírre vágysz, de ez nem lesz olyan. Szóval, a nyáron Franciaországba kell utaznom, hogy átvegyek egy galériát, valamint itthon egy másikat, így semmi időm sem lesz a szobakiadásokra, így egy szívességet szeretnék kérni tőled. Csak pár hónap lenne… Ezeket neked kellene intézned. A diplomaosztásod után lenne, úgyhogy nem zavarná a tanulmányaidat, bár tudom, nem így képzelted az első szabad nyarad, hanem gondolom, Kanadában lennél, de hidd el, nekem sem szívem vágya ezt kérni tőled.
- Semmi gond, anyu. Tényleg. Nem kérsz sokat. – nyugtattam. – Úgyis pihenni szerettem volna, ha végzek, mindenképpen lementem volna, úgyhogy egy kis munkába nem fogok belehalni. Viszek egy jó könyvet, és amikor az emberekre várok, olvasok. Legalább valami értelmes módja lesz a kikapcsolódásnak. Mondd, meleg már a tenger?
- Nagyon! Örülök, hogy megteszed ezt nekünk! Már nagyon jó a tenger, bár este hidegebb, de ha hazaérünk, akkor mindenképpen menj le! – lelkesedett be.
- Oké, de most gondolkozzunk inkább azon, hogy mit együnk. Napok óta hagyok ki étkezéseket, így valami nagyot szeretnék. Sok francia és angol kaját eszek, de az olaszban és a kínaiban sincs hiány, így valami nagyon amerikait szeretnék. Gnocchi!
- Jó választás. Én a szokásosat szeretném, a Manna levesemet.
- Én is így vagyok vele.
Mire kimondták, már meg is jelent a pincér, aki felvette a rendelést, majd a konyha felé sétált, és eltűnt a súlyos faajtó mögött. A szüleim csendben ültek velem szemben, majd apám köhögött egyet, és nehezen megszólalt.
- Milyen a kórházi munka?
- Nem rossz. Illetve, nem ezt szeretném végezni majd később, de mindenkinek át kell esnie rajta. Időnként izgalmak is vannak, úgyhogy oktalan lenne panaszkodnom. – az asztalon lévő borokat hirdető papírokat piszkáltam. – Bár én csak félnapokat dolgozok. Főállású nővérként gondolom nehezebb lehet. – elmélkedtem.
- Szoktál éjszaka dolgozni? – kérdezte anyám.
- Persze. De nem sokszor. Egy héten olyan kétszer, maximum háromszor, de nem vészes, mert van fűtés.
- És nem is félelmetes? – anyám elég naivan fogalmazott.
- Nem, ez nem egy eszelős kórházsorozat. Van fény, lámpa, oké, ment már el a világítás, de csak a szél miatt. A hegy lábánál vagyunk, a szelek itt ütköznek. De teljesen biztonságos, és jó hely. Nem fog csak úgy bejönni valaki, és legyilkolni.
A kijelentésem után mind a hárman némaságba burkolóztunk. Kínos volt, mivel a szüleim már régen érzékelték a borzalmas nagy szakadékot köztük és köztem, de attól még folyamatosan hívtak, akarták, hogy hazajöjjek, de nem ismertek annyira, hogy akár beszélgessenek velem. Azt viszont tudom, hogy tiszteltek is, meg szerettek is, bár az előbbiből több volt. Nagyra tartottak, büszkék voltak rám, de idegennek éreztek. Ahogyan én is őket.
A pincér hamarosan hozta az ebédünket. Udvariasan megköszöntem, kiöntötte a Colám, majd eltűnt a konyhában.
- És itt mi van? Mikortól kezdődnek a foglalások? – kérdeztem. Anyámnak mániája volt a szobafoglalásaival törődni, olyan szívvel-lélekkel gondozta az apartmanokat, foglalkozott azokkal, akik odajöttek nyaralni. És voltak is, elég sokan, ugyanis a házunk pontosan a parti melletti autóút után épült, tengeri kilátással, központban.
- Március 6-ától tele leszünk egészen november 23-ig. – válaszolta.
- Akkor mát holnap kezdődik. – gondolkoztam. – Segítsek?
- Persze, még fel kell húzni az ágyneműket, ki kell rakni a törölközőket. – sorolta a tennivalókat. Valamint holnap délelőtt be kell jönnöm a városba pár dologért.
- Én is be terveztem jönni, az egyik professzorunk felírt egy tankönyvcímet, amit be kellene szerezni, és megnéztem a helyi könyvtár címjegyzékét, megvan nekik, csak el kell mennem érte. Mikor indulnál? – kérdeztem, bekapva egy Gnocchi-falatot.
- Kilenckor, ha neked is jó.
- Persze. Nagyon durva, nálunk Kanadában már esteledik. Nagyon hamar sötétedik, ötkor már nem látsz semmit. De nagyon szép a város éjszaka.
- De ugye nem járkálsz sötétedés után? – kérdezte anya aggódva.
- Nem igazán esténként tanulni szoktam, a kórházba pedig egy üvegfolyosón megyek át. Onnan gyönyörű a város, egy nyolcsávos út felett halad át. – magyaráztam meg a dolgot.
Az ebédünk végeztével újra beültünk az autóba, és apu hazavezetett.
A parton mentünk, Los Angeles legszebb részén. A pálmafák fényárban úsztak, a strandon pedig rövidnadrágos emberek ütötték a röplabdát a hálókon át. Páran még a vízbe is bemerészkedtek a márciusi időjárás ellenére.
Csak akkor tört rám a fáradtság, amikor már leparkoltunk. Az órámra nézve kiszámoltam, hogy Kanadában már este hét lenne, én pedig tizenkét órája keltem. Ugyanakkor tudtam, hogy még ki kell pakolnom, és segítenem is kéne, így levetkőztem a mentális fáradtságom, és a csomagommal együtt mosolyogva indultam a régi szobám felé:
- Kipakolok, aztán jövök ágyneműket húzni.
És akkor jöjjenek a kérdések:
01. Mit gondolsz Nováról, mint valakinek a gyerekéről? Másképpen látod egy ilyen szituációban, változott róla a véleményed?
02. Mit gondolsz Martin és Nova kapcsolatáról?
03. Szerinted Ella milyen szerepet fog játszani a történetben?
04. Van esetleg tipped arra, mi történt Heidi Claudellel?
Hy Housers!
.jpg)
