.jpg)
Hy Housers!
*igen, el lettetek nevezve, mármint Ti, akik feliratkoztatok, és olvassátok a blogot*
Itt is lenne a prológus, ebben a hideg, kicsit sem októberi időben, ami főleg a vizek mellett élőket sújtja, mert mint tudjuk, ott mindig hidegebb van - legalább egy-két fokkal, de ez is jelentős, ha valaki amúgy is fázós.
Tudom, a rizsázásom nem sokatokat érdekel, tehát ezt hagyom a későbbiekre, és inkább belekezdek Nova Thompson - fogalmam sincs, számotokra mennyire - érdekes életének ennek a szakaszába.
(A rész 3200 szóból áll, megjegyzésképpen)
Jó olvasást, remélem írtok nekem véleményt!
xXx Alice.
^.^
„A siker addig tart, amíg valaki el nem szúrja. A kudarc örökké tart…”
Szerintem mindenki látott már kórházas horrort. Ott eléggé elferdítik a kórházak miben és hogyanlétét. Vázolom: egy horrorfilmben időnként kialszanak a lámpák, hogy ezzel kísérteties hatást keltsenek, a műtők is sötétek, pedig rendes fény nélkül lehetetlen operálni, a dokik pedig mindenféle orvosi köpeny és társai nélkül műtenek. Ráadásul, ha ez nem lenne már elég feltűnő, rendesen aláássák az egészségügyi intézmények biztonságának tekintélyét. Egy ilyen helyre nem sétálhat be csak úgy a baltás gyilkos, és nem végezhet morfium-túladagolással egy pácienssel.
Egyébként okom van rá, hogy ne soroljam tovább ezeket a végtelen kliséket. Mivel én, mint egyszeri műtősnővér, túl sokat tudnék beszélni a kórházakról. Nem, nem vagyok beléjük szerelmes, meg semmiféle „fíliával” végződő jelző nem illik rám, de a kórházakért és az orvostudományért valósággal rajongok. Mindegy is, a lényeg, hogy a kórház nem félelmetes hely.
Akkor sem, ha esti műszakod van. Akkor sem, ha északon élsz, és télen valósággal süvít a hideg az ablakon át. Akkor sem, ha néha pár percre levágja a vihar a központi áramot, és csak a műtők berendezései világítanak. Elvégre nem maradhatunk sokáig villany nélkül, ha két perc alatt nem jön rendbe minden, akkor átkapcsol arra az áramforrásra, amiből a lélegeztető gépek, műtősberendezések működnek, és akkor lőn, világosság.
Például a február az igen rossz szokott lenni. Hideg van, de kapod a szüleidtől a képeslapokat a napfényes Kaliforniából, hogy ott milyen veszett jó idő van, te meg vacogsz. Nem mintha panaszkodnék, hiszen én akartam Kanadában tanulni.
Életem legnagyobb kalandjának kezdetén is éppen február volt. Ez a február pedig két dologról nevezetes az egyetemisták számára: Vizsgaidőszak és Oscar-gála. Hogy miért is olyan nevezetes nekünk egy Oscar-gála? Fogalmam sincs, de a díjkiosztás előtti héten általában ettől hangos a kollégium. A vizsgaidőszak, meg… Hát, azt mindenki érti. Az a tipikus „Két hét múlva vizsga.” „Addig akkor még kettőt alszunk.” időszak, egyeseknek pedig azt jelenti, hogy „Mennyit tudsz latinul?” „Miért, holnap ZH?”. Nekem speciel egyiket sem, szoktam készülni. Vagyis, ez hülyeség. Az én fejembe belemennek az adatok.
Amikor beléptem a traumatológia osztályra, akkor is azzal szembesültem, hogy mindenki őrült módjára veti bele magát a tanulnivalókba. Az orvosira járók többsége az egyetem kórházában teljesíti a gyakorlatát, és ezért ilyenkor láthatóan el vannak hanyagolva a betegek. Odaköszöntem nekik, mire visszaköszöntek. Illetve, csak akartak. Tippem szerint éppen valami kémiával kapcsolatos dolgok tanultak, mert a csaj mondani akart egy „Szia”-t de helyette csak hangosan folytatta az olvasást, és a nátrium-pentatál nevét ejtette ki a száján. Velem is előfordult már az ilyesmi, úgyhogy szóvá sem tettem, csak beléptem az öltözőbe.
Bent halmokban álltak a ruhák, csak úgy leszórva ide-oda, tankönyvek társaságában. A padok körben kúsztak a fal mellett, de érdekes módon az ablaknál senki sem ült: persze, ott van a leghidegebb, ott lehet megfázni, vizsgát halasztani, ami nem szerencsés, ha egyébként egész évben arra készültél.
Levettem a ruháimat, és igyekeztem minél kisebb helyre összezsúfolni őket, hogy ha bejönnek a többiek, akkor ne azt lökjék le legelőször. Felvettem a fehér nővérruhát: a rövid ujjú, hátul húzott felsőt, és az irreálisan bő szárú nadrágot a klumpával, rá pedig a fehér köpenyt, hogy ne fagyjak meg első körben.
- Carrie, megjött a váltás, mehetsz. – szóltam oda a kolleganőmnek, aki azzal a felpattant, majd egy „Bordaközi izomzat” kiáltás után ment öltözni. Carrie alacsony, szőke, maximalista lányka volt, maximum tizenkilenc, de folyamatosan jobb akart lenni másoknál. Ebben meg is értettem, de az ő maximalizmusa valami hihetetlen körülményességgel társult, amitől egyenesen undorodtam.
Miután hivatalosan, papíron is átvettem tőle a munkát, benéztem a kórtermekbe. A traumatológia a kórház legizgalmasabb osztálya, ide jönnek a frissen műtöttek, itt lépnek fel komplikációk, itt halnak meg az emberek a beavatkozás után negyvennyolc órával.
Elsőként egy combnyaktöréssel műtött csapattal találkoztam: nem tudom, hogyan, de a sors úgy hozta, hogy hat betegünknek is egy héten volt efféle afférja a lépcsővel, és, hát a lépcsőfokok kemények. Aztán volt a kettesben egy agyműtétet túlélt fiatal nő, akivel személyes élményem is volt: nekem kellett bele beszélgetnem a műtét alatt, mivel csak helyi érzéstelenítést kapott, altatni nem merték. Aztán volt ott egy kislány, aki az osztály legfiatalabb betegének számított: hazafelé a balett óráról rossz felé ment, és egy motoros banda helybenhagyta. A mellette lévő ágyon egy zsidó asszony ápolgatta a vakbéllel műtött fiát. Kedvesen rám mosolygott, mire intettem egyet, és angolul megkérdeztem, hogy hogy érzi magát a fiú. Készségesen elmondta, hogy fáj egy kicsit a gyerek feje, mire visszakérdeztem:
- Milyen gyógyszert szed?
- Tirana-t.
- Az mellékhatás. Ha ma kapta az utolsót, holnapra már nyoma sem lehet.
Továbbsétálva is benéztem a legtöbb helyre, néhány kórteremben még beszélgettem is a betegekkel. Engem általában nagyon antipatikusnak tartanak, de a páciensekkel igenis képes vagyok normális lenni. Úgy, ahogy. Például hallgatni nagyon tudok, és az idősek – úgy vettem észre – igénylik, hogy végighallgassák őket. A gyerekekkel nem sok mindent tudok kezdeni, ezért is örültem, hogy nem a gyerekosztályon kell dolgoznom. A két helyem, a traumatológia és a krónikus elfekvő pont nekem való.
Miután végeztem, lehuppantam a nővérpult mögötti székbe. A mozdulatommal párhuzamosan éppen Annie kelt fel.
- Elmegyek a beosztásért, hozzam a tied is? – érdeklődött kedvesen.
- Ez meg milyen kérdés? – nem szántam gorombának, de lehet, annak sikeredett, ugyanis nem láttam semmi pozitívat az arcán.
Nem volt kedvem a lelkivilágával foglalkozni, bár már megszoktam tőle, hogy sértődékeny. Annie angol volt, és nagyon sokáig kereste a társaságom, mivel én sem helyi, kanadai francia vagyok, hanem amerikai angol, de nem értette meg, hogy csak azért, mert egy az anyanyelvünk, nem leszünk puszipajtások. Ezen kívül – a nyelven – semmi közös nem volt bennünk, így főleg nem értettem a közeledési szándékát. Ő amúgy nem is amerikai volt, egész életében Oxfordban élt, tipikusan angol. Olyan szalmaszőke hajjal, alacsony, vékony alkattal, és hihetetlen kiművelt kiejtéssel. Én magam az amerikai angollal számára szlenggel tarkítottan beszéltem, pedig ott, ahonnan én jövök, már a saját beszédem is túlcicomázottnak bizonyult. A családja elég gazdagnak számított, így fent hordta az orrát, azt pedig nagyon nem szeretem másokon. Magamon meg nem veszem észre.
Lassan vánszorgott előre az idő. Annie tanult, nekem pedig nem volt rá szükségem. Pár orvos még bent volt, és még az a pár is a mi folyosónkon közlekedett, hiszen ez egy átkötő osztály volt az onkológia és az ápolási között, de rövidebb útnak számított például a kardiológia és az allergológia között. Persze, ennek stratégiai része volt: itt vannak ugye a megfigyelt, veszélyes, krónikus időben lévő betegek, vagyis azok, akiknél még valószínű, hogy komplikáció lép fel, így itt mindig van mozgás, a nővéreken kívül is, és sokkal biztonságosabbá teszi.
Úgyhogy csak csendben ültem, és hallgatóztam. Persze, nem sok mindent hallottam, mivel nem volt mit. De azért csak ültem, és már csak makacsságból sem szegtem meg a „csendszerződést”, hiszen milyen az, aki előbb feladja?
- Elnézést – szólalt meg egy hang – kaphatnék fájdalomcsillapítót? – egy késő-tizenéves srác mászott elő a fal mögül.
- Persze. – mondtam, és felálltam. Beküldtem a gyereket a kórtermébe, és meg gyógyszertároló felé indultam, hogy előszedjek egy kevés fájdalomcsillapítót. Némi fenntartással kezeltem a fiatal srácot, ugyanis volt már, hogy a gyerek csak azért hívott be, hogy perverz dolgokat mondogasson, majd arra fogja, hogy idegbeteg, esetleg direkt ledobjon egy tollat.
A fiú az ötösben feküdt, így kinyitottam az ajtót, és beléptem. Az ágyán ült, nehezen, szaggatottan lélegzett a fájdalomtól. A csapból vittem neki két deci vizet, és odaadtam a pirulát. Lenyelte, kicsit fintorgott is az íze miatt, majd lefeküdt, és nem szólt semmit. Azért egy köszönöm-öt elvártam volna, de inkább nem szóltam. A diplomámig kellenek rólam a jó vélemények, azután tehetem, amit akarok.
Már éppen mentem ki a kórteremből, amikor valahol megszólalt a nővércsengő. Annie-t hallottam, ahogy rohant a tízesbe. Én is utánamentem, hátha szükség lehet a segítségemre.
- Mi történt? – kérdeztem a maximum hatéves kisgyerek fölé hajoló Annie-től.
- Nincs semmi baj. – mondta. – Alphonse, hozok neked egy zsemlét.
Annie mellettem ment ki, közben pedig halkan odasúgta: „Neki sem ízlett a menza. Nincs egyedül.”, mire felnevettem.
Mikor lekapcsoltam a szobában a villanyt, és behúztam magam mögött az ajtót, éppen belépett az osztályra az egyik beosztási alkalmazott.
- Egy embert szeretnék átvinni a szomszédba, ott kevesen vannak, és kellene ember.
- Annie mindjárt jön… - mondtam, amikor rájöttem, hogy a gyerekosztályról van szó.
- Nova, kérlek, menj te, kicsit itt kell maradnom Alphonse-val! – kiabált ki Annie a szobából.
- Még megöltök a végén. – morogtam az orrom alá.
Sosem szerettem a gyerekeket. Már nem azért, de engem nem hatottak meg a gügyögő, pici emberpalánták, akik nem tudnak menni, csak mászni, vagy ilyesmi. Jobban szerettem a korombelieket.
A gyerekosztály nem volt olyan nyugodt, mint a traumatológia: a villany maxon égett, nem volt eltompítva, és mindenhonnan sírás hallatszott. A nővérek egyik szobából a másikba rohangáltak, látszólag majd megőrültek.
Ösztönös beléptem az első, hozzám legközelebb álló szobába, ahol csecsemőágyak voltak. Bent éppen az egyik évfolyamtársam ténykedett, és két gyereket minden szó nélkül a kezembe nyomott. A kissrác és a kislány szorosan bújt a mellkasomhoz, és úgy bömböltek, ahogy csak a kisgyerekek tudnak. Elkezdtem rázni magam, mire kissé lenyugodtak- Közben két dolog jutott eszembe: Egy. Miért nincs velük az anyjuk? Kettő: Miért nyugszanak meg a kisgyerekek, ha egy felnőtt melleihez nyomhatják a fejüket?
Keresztbe szeltem a két gyerekkel a folyosót, akiknek időközben a nevét is megtudtam: a jobb oldalon fekvő, zöld rugdalózós ördögfajzatot Benédité-nek, a bal oldali, kissé nyugodtabbat Felicité-nek hívták. A nevükön szólongattam őket, de ez nem sokat dobott az eredményen, így rövidesen felhagytam vele. Egy óra alatt megnyugodtak, így beraktam őket a kijelölt bölcsőjükbe, majd kislisszoltam az osztályról, mielőtt még több feladatot sóznának rám.
Elérkezett a kedvenc kórházas időszakom. A csend. Közben a gyerekosztályon is kialudtak a fények, beálltak a dolgok. Ilyenkor a villanyokat a szobákban leoltották, a folyosókon takarékra tették. Minden apró neszt hallani lehetett, így azt is észrevettem, hogy egy kocsi beállt a feljáróra. Mentőautó volt, szirénázott is. A hangra az ügyeletes orvosok azonnal kivágódtak az irodákból, a műtősnővérek már készültek. Kivéve engem. Én úgyis tudtam, hogy lesz, ki intézkedjen helyettem. De a buliból nem maradhattam ki, így én is elindultam a mentőállomás felé.
Rendőrök vonultak be az ajtón, mind egyenruhásan, a dokik pedig egy hordágyon ülő, tizenhat körüli lányt toltak. Egy női rendőr ment mellette, és csupán egy üres kórtermet kért, ahol leveheti a lányról a bizonyítékokat.
- Nova. – nézett rám a pasas – mennél velük, és bekötöznéd a sebeit? – kérdezte, mire bólintottam, és konstaláltam magamban, hogy ezen az éjszakán mindenkinek rám van szüksége.
A legközelebbi kórterembe vittük a lányt, ahol az egyik ágyra fektettük a rendőrnővel.
- Rébecca Delon. – mutatkozott be sebesen.
- Nova Thompson. – követtem én is, majd mivel nem tudtam előre, hogy miről lehet szó, egy méretben megfelelő kórházi hálóinget illetve sebtisztító szereket hoztam a lánynak. Becsuktam magam mögött az ajtót, a függönyt pedig behúztam, hiszen a kórház épülete olyan hatalmas volt, hogy a telek mérete miatt vissza kellett kanyarodnia, hogy elférjen, így az épület nagyon közel állt ahhoz, amiben éppen álltunk.
A lány az ágyon feküdt. Sötétbarna haja volt, világos szeme. Nem volt sem magas, sem alacsony, és csakis kizárólag a padlót nézte.
- Meséld el, mi történt. – kérte a Rébecca.
Én közben lehúztam a lányról a felsőjét. Az oldalán zúzódásfoltok éktelenkedtek, főleg a dereka két oldalán. Mintha leszorították volna.
- Először is a nevedet szeretném. – adott valami támpontot Rébecca.
- Yvonne Berctrache.
- Hány éves vagy, Yvonne?
- Tizenöt.
Miközben válaszolgatott a személyével kapcsolatos kérdésekre, kértem, hogy vegye le a nadrágját. Először vonakodott, de végül egy lassú, remegő mozdulattal a kezembe adta a ruhadarabot. Orvostanhallgatóként nem volt kifejezetten durva a látvány, de a rendőrnő kissé elszörnyedt. Yvonne alsóneműje merő vér volt, a combját három dimenzióban borították véraláfutások és zúzódások.
- Csúnya sebek. – jegyeztem meg, bár a hangom nem szánakozott, mint ahogy szerettem volna.
- Ne haragudj, Yvonne, de most el kell végeznem egy ilyenkor szükséges nyomlevételt. Kérlek, vedd le. – mutatott az alsóneműre.
- Elfordulna? – kérdezte rám nézve. Persze bólintottam, és azon gondolkoztam, hogy vajon miért is magázott le.
A vizsgálat nem tartott sokáig. Kerestem neki egy kórházi bugyit, vagy inkább pelenkát, amit a nehezen felkelő betegek kapnak, és azt adtuk rá. Óvatosan lekezeltem a zúzódásokat, bekötöttem a sebeit, majd segítettem neki felvenni a kórházi hálóinget. Kivettem egy gumit a zsebemből, és óvatosan összefogtam a csutakosan lógó haját, hogy ne lógjon az arcába.
- Szeretnélek felvenni betegnek. Rébecca, majd a vallomást is le kell írnom, úgyhogy maradnék.
- Rendben. – egyezett bele rögtön.
- Szóval, a neved Yvonne Berctrache. Mikor születtél?
- 1999-ben. Június 4-én.
- Kár, hogy nem amerikai vagy. – mosolyodtam el. – Édesapa, édesanya neve?
- Evariste Lude és Fabien Lude.
- Rendben. Most kellene elmesélned, hogy pontosan mi is történt.
- Fontos – szólt közbe Rébecca – hogy minden kicsi részletet próbálj nekünk elmondani. Akármit, ami fontos lehet, vagy olyan dolgokat is, amit nem tartasz annak.
- Nagyon sötét volt. Az utcában. Olyan… rossz előérzetem volt. Félek a sötétben. De nem mehettem máshol, mert akkor kerülnöm kell Mainban.
- Szóval, ez Mainban történt. Merre mentél, és merre kellett volna kerülnöd?
- A Főutca lett volna a kerülő. De… Én átvágtam a kis, rosszul aszfaltozott helyen. Ott ült három fiú. Megnéztem őket magamnak mert… mert lány vagyok, és mert féltem. Pontosan ettől féltem. – sírta el magát. – Először úgy terveztem, elsétálok mellettük, de az egyik... Hozzám szólt. Én… Én nem tudtam, hogy menjek el. Egy másik… Felállt, és kiöntötte a sörét, és akkor… Nem ült le. Odajött hozzám… És lerántott a fűbe. Zöld volt a nadrágja, rikító zöld… De a nevét nem tudom, pedig a barátai mondtak neki valamit… És akkor… Akkor… - annyira sírt, hogy nem értettem rendesen az ismétlődő mondatait. Sebesen, azzal az orvosi írással írtam,a mit az egyetemen tanítanak is. – Megtörtént. Emlékszem, hogy nagyon fájt.
- Megpróbáltad ellökni? – kérdezte Rébecca.
- Igen, de… Erős volt.
Lehajtott fejjel ült, nem nézett se ránk, se a szemünkbe.
- Hát, ha ez boldogít – kezdtem – egyszer meg kellett történnie. Szerintem vagy elég erős hozzá, hogy elfelejtsd, vagy kizárd, hogy pontosan hogyan is.
Tudtam, hogy ezzel a kijelentéssel nem leszek igazán népszerű, de sosem voltam valami empatikus ember, és ebben a helyzetben úgy gondoltam, hogy ez talán… Talán jól esik neki. Nem nevetett, vagy nem lett boldogabb, de mivel nem ordította le a fejem, sikerként könyveltem el.
- Megnézhetném? – kérte Rébecca. Odanyújtottam neki a papírt.
- Hú, ilyen a kézírása? – nézett rám hüledezve.
- Orvosi. Tanítják az egyetemen, hogy hogyan kell gyorsan, és csak az írás szerzője számára olvashatóan írni. Jó dolog, ha vallomásokat tesznek az embernek.
- Le tudnád nekem fénymásolni? Valakivel „lefordíttatom”. – rajzolt idézőjeleket a levegőbe.
- Persze. Egy perc, és itt vagyok.
Az ajtón kilépve a folyosó végén elhelyezkedő irodához siettem, ahol a lehető leggyorsabban lemásoltam a lapot, majd visszamentem a kórterembe. Yvonne most is lehajtott fejjel ült: a piros magas sarkúja, amiben az erőszakkor lehetett, szürreálisan festett a fehér kórteremben. Az élénk szín mellett még sápadtabbnak tűnt az arca.
- Most mit fognak vele tenni? – kérdezte Rébecca. Tényleg fiatal lehetett, ha rendőr létére nem tudta a szexuális támadások esetében kipipálandó teendőket.
- Először is kiértékelik a maga vizsgálatának eredményeit, majd egy nagy vérképet csináltatunk, megnézzük, terhes-e, kapott egy fertőzést… Holnap reggel tudnak valószínűleg vért venni, ilyenkor már nem csinálnak vizsgálatokat. – néztem az órára. Fél tizenkettő volt.
- És mi lesz utána? – kérdezte Yvonne.
- Utána szerintem hazaengednek. – vontam meg a vállam. – Nyugodtan tegezz, hét évvel vagyok nálad idősebb. Maximum nyolccal.
- Rendben.
- Nekem most el kell mennem, közben én dolgozom a traumatológián. Holnap reggel vizitre feljövök, és megnézlek. – ígértem meg. Hirtelen szakadt ki belőlem e kedvesség, de nem bántam meg.
A folyosóra kilépve azonnal beleütköztem egy nagyon magas férfiba. Idegesen nézett rám, franciául hadart:
- Hol van a lányom?
- Yvonne az egyesben van, egy rendőrnő mellette strázsál. – mondtam, és továbbmentem.
Sok rendőrt láttam, irreálisan sokat. A legtöbben megkérdezték, hogy hogyan van a lány, de én csak annyit mondtam, hogy sokkos az állapota, de még nem próbáljanak beszélni vele. A recepcióig mentem a lejtős üvegátjárón, onnan pedig balra kanyarodtam a lépcsőkhöz, amelyek a traumatológiához vezettek. Imádtam ezen a helyen dolgozni: egy valódi kórház volt, nagy és labirintusszerű.
Mikor visszaértem, Annie-t láttam szunyókálni a székében. Nem szóltam rá, elvégre szinte mindenki alszik munkaidőben, ha este van beosztva. Csak téptem egy cetlit, és ráírtam: „lementem a patológiára, csipogtass meg, ha van valami. Nova.” Feltettem az övemre a csipogómat, és elindultam a kórház bonctermei felé.
Ahhoz, hogy lejussak, újra vissza kellett mennem a recepcióig. Nem az alagsorban volt a hullaház, csak félig süllyesztették be a földbe. Ez okozta a folyamatos irdatlan hideget. Már nem, mintha egy kanadai kórházban nem lenne az év minden szakában baromi hideg, de a hullaházban a hőmérséklet gyakran öt fok alá ment, és akkor ne is beszéljünk a hűtőkamrák környékén lévő állapotokról. Nem fűthettek, a baktériumok miatt, így kampec annak, hogy valaha lehet kellemes melegben boncolni.
A folyosókon takarékosság szempontjából lejjebb vették a világítást, így egy kis félhomály uralkodott. Tudtam, hogy éjszaka nem boncolnak, egyrészt, mert nagyon hideg lett volna, másrészt pedig azokat délelőtt végzik, hogy az orvosok délután megnézhessék a szétszedett szerveket.
Tudtam, hogy Tierney még bent lesz. Zacharie Tierney volt az én nagy lelki társam, ami tényleg szépen hangzott volna, ha nem lenne bőven túl a negyvenen, és nem lenne két velem egyidős lánya. Tierney mindig is normális volt velem, megértett, így a munkaidőmet sokszor töltöttem ellógva az ő társaságában. Értelmes társnak bizonyult, gyakran mentem be a boncolásaira.
A közös iroda felé gyalogolva a Hey Brother-t dúdolgattam, és ha már éppen nem volt semmi a kezemben, visszatoltam a helyére egy hordágyat. Nem is akartam tudni, mit keres egy hordágy a patológián, így nem is foglalkoztam vele. Az irodából kiszűrődött a fény, így benyitottam.
Tierney ingben és nadrágban ült az asztalnál, nyakkendőjét hanyagul maga mellé dobva. Valamit írt, nagyon gyorsan, épp úgy, ahogy én körmöltem Yvonne vallomását.
Az iroda a következőképpen nézett ki: két-két boncnok kapott egy asztalt, a tér szélén a három titkárnő helye állt. A szoba tele volt tűzdelve nyomtatókkal, szkennerekkel, és informatikai berendezésekkel. Magának a helynek nem volt valami inspiráló színe, az egész csak szürkéből, fehérből és zöldből állt. Az asztallapok, a tollak, minden. Éppen egy ilyen íróeszközt fogott Tieney is, amikor odaköszöntem neki.
- Szia. Munka?
- Munka. – bólintott. Másolhatod, ha szeretnéd. – tolt elém egy papírt, mire ceruzát kerítettem és nekikezdtem. Valami boncolási jegyzet volt rajta, amit a normális jegyzőkönyve kellett kézzel leírni, hogy azt egy titkár majd begépelhesse. Sosem értettem ezt a fajta bürokratikus rendszert, de annyira nem is érdekelt, hogy miért van ez így.
- Milyen napod volt? – kérdezte.
- Fárasztó. Most este át kellett mennem a gyerekosztályra, aztán egy megerőszakolt lányt ápolnom. – sóhajtottam. – De várom már, hogy én is boncolhassak.
- Eljön az az idő is. – mondta.
- Hogyhogy volt itt lent egy hordágy? Tudtommal nem kezelsz élő beteget.
- Nem is volt élő. Műtét közben halt meg, Madson hozta le, hogy vége, boncoljam fel.
- Hát, elég lazán veszi.
- Igen, ez nekem is szöget ütött. Megvizsgáltam, nagyon alaposan, és orvosi műhiba nyomait találtam.
- Hogyhogy? – döbbentem le. Mindig tudtam, hogy Madson nem egy empatikus doki, nálam is rosszabb, de hogy hibázzon?
- Ha nagyobb töltést rak rá, amikor leállt a szíve, akkor valószínűleg túlélte volna.
Már éppen mondtam volna valamit, amikor csipogott az övem. Visszahívtam a számot a mobilomról, Carrie vette fel:
- Gyere vissza Nova. Ezt látnod kell. Neked kell látnod.
Megkaptam a blog elsőt díját, amit nagyon-nagyon szépen köszönök Fallen Angelnek, aki ha nem haragszik, itt elmondom az igazi nevét is, ami Oroszi Blanka! ♥ Külön öröm nekem, hogy tőle kaptam, hiszen én is olvasom az ő blogját, és sokkal jobb érzés valaki olyantól kapni díjat, akit amúgy is bírok, mintha nem is ismerném. Persze, az is elismerés, de remélem, értitek. A másik, aminek nagyon örültem, hogy az én önbizalom-hiányos barátném, Kertész Kinga is kapott díjat, hiszen vele folyamatosan el kell hitetni, hogy szeretjük ^^. Blanka blogját itt találhatjátok, de csak saját felelősségre kattintsatok, mert ott ragadtok!
.jpg)
.jpg)