08. Chapitre

Hy Housers!

Elkezdődött a téli szünet, én azonban szokásosan sem pihentem... Az én drága édesanyám ugyanis takarításmániás, így tegnap és ma is egész délelőtt pakolnunk kellett, nem sok időt hagyott pihenni, konkrétan fél napot. Közben gyakorolok a felvételire, nagyon, de nagyon szeretném ha sikerülne.

A karácsonyi ajándékvadászat sem marad el, a legtöbb általam adott ajándékot én magam készítettem, ezekkel már készen vagyok, csupán kellékek kellenek, például képkeret, meg hát, be kell csomagolni őket. :P

Sajnos ezzel a fejezettel megint csúsztam, de a következő időben érkezik, azaz jövő csütörtökön! Azért nem szerdán, mert akkor egy különleges karácsonyi bejegyzéssel készülök Nektek, de hogy mi is lesz az, az maradjon titok! :) Aki szereti a történetet, annak bizonyára tetszeni fog.

A rész nem túl hosszú, összesen 2000 szavas, de remélem azért tetszeni fog! Jó olvasást hozzá! :)

xXx. Alice

^.^

"Az ember azért keresi az értelmet, mert az boldoggá teszi őt."

Másnap reggel nyolc körül ébredtem. A madarak csicseregtek, a hullámok csapdosták a partot. A kaliforniai nyugalom hangjai kellemesen hatottak az idegeimre.

Tegnap, elalvás előtt jutott eszembe, hogy mindenképpen be kell mennem a régi középiskolámba, egy bioszra, hogy megnézzen a volt tanáraimat. Gyorsan lezuhanyoztam, és felöltöztem. Egy világoskék rövidnadrágot és egy pirosas topot választottam a tornacipőmmel, a hajamat kifésültem, és lesétáltam a lépcsőn. 

A szüleim a konyhában serénykedtek, anyu főzött, apu pedig terített. 

- Jó reggelt! – köszöntem, majd leültem a régen megszokott helyemre. Anyu rögtön palacsintát pakolt elém.

- Hogy aludtál?

- Jól. Régen nem aludtam ennyit. – mosolyogtam rájuk. 

Hamarosan leültek mellém, és kellemesen csevegve fogyasztották el a reggelit. Én nem nagyon szóltam, hamar befejeztem, és elvittem a tányérom. 

Anyuval a reggeli után indultunk a városba. Elsőként az ő dolgát intéztük el a postán, és pár hivatalban, majd bementünk a városi könyvesboltba, ahol a speciális témájú könyvek között hamar megtaláltam a tankönyvem. A pénztárhoz vittem, és a tanulódíjas kártyám felmutatva, kifizettem a felárat. Anyu a kocsiban várt, beugrottam mellé, és mehettünk is a sulimba. 

A KTKA épülete ott magasodott előttem, amikor anyu becsapta az ajtót, és elhajtott. Nosztalgikus érzés telepedett rám, amikor a hatalmas homlokzatra néztem, és felelevenedett előttem az első itt töltött nap, valamint az utolsó is. 

Pár pillanattal később azonban abbahagytam a gondolkozást, és felfelé sétáltam az ódon lépcsőkön. A hangjuk ölesen hallatszódott a lábaim alatt, az épületben kellemes hűvösség uralkodott a vastag falaknak köszönhetően, amelyek alapjában nem voltak jellemzőek az épület gótikus stílusára, de valamiféle újításnak számított a tervezésben, mivel a román koron alapulva vastag falakkal látták el. 

A tanárik irányába fordulva megcsapott a jellegzetes hang: beszélgetés mindenféléről: diákokról, dolgozatokról, érdemjegyekről, évvégi és félévi eredményekről, kompetencia-tesztekről… A tanárok egy része ismerős volt, már hang alapján is, de voltak olyanok, akiket képtelen voltam hova tenni. 

Végül nagy levegőt véve bekopogtam. A csevegés elhalt, egy szék nyikorgott, míg végül egy teljesen ismeretlen nő nyitotta ki az ajtót. 

- Hát te meg ki vagy lányom? – kérdezte. Nem nyitotta ki teljesen az ajtót, azonban Ms. Hamiltont a régi irodalomtanárom így is észrevettem. 

- Ő Nova! Nova Thompson! – mondta lelkesen, mire azonnal szélesre tárult az ajtó. – Milyen régen láttunk! Hogy vagy? – kérdezte.

Beléptem a nagy, asztalokkal tömített helyiségbe. Az ismerősök kedvesen mosolyogtak, akik pedig még sosem hallották a nevem, azok pedig kérdőn figyeltek. Végül a volt biológiatanárom szerzett egy széket, és már le is ültetett egy bögre kávéval a kezében. 

- Hogy megy az orvosi? – kérdezte.

- Jól. – kortyoltam bele a kávéba. – Előre letettem a vizsgáimat, hogy amikor a többiek szóbeliznek, és vissza tudjak jönni egy kicsit. Kanada nagyszerű hely, minden rendben van.

- Nagyon hideg van? – kérdezte a földrajztanár.

- Hát ilyenkor igen, meg szerintem még márciusban is az lesz. De legalább van egy pár hetes nyár, amiből szokásosan semmit sem fogok érzékelni. – nevettem. 

- Melyik városba is mentél? – folytatta a kérdezősködést.

- Montréal. A McGillre járok.

- Angol nyelvű képzésre? – az irodalomtanárom közelebb húzta a székét hozzám.

- Igen, a francia betelt már hamarabb. 

- Általános orvosi képzésre, vagy mire? – az eddig csendben ülő történelemtanárom Mr. Hampton először szólalt meg.

- Igen, de mellette az első gyakorlati évemet is csinálom, így idén diplomázok, és teszem le az orvosi esküt is. 

- És utána? – érdeklődött a biosztanár.

- A szüleim nagyon szeretnék, ha visszajönnek Kaliforniába, de szerintem nem fogok. Szeretem azt a helyet, illetve sok a lehetőség a végzettségemmel. Patológusnak készülök, és néztem álláshirdetéseket, rengeteg hely van, ahova keresnek. – magyaráztam.

A tanári kar egy része elégedetten bólintott, másik része elszörnyedt. Oké, persze, nem éppen az orvosi pálya legszebb része a patológia, de engem ez vonzott leginkább. Az elégedett csapat meg gondolom nyugtázta, hogy Nova Thompson ismét valami nagyba vágta a fejszéjét, és szokás szerint meg is fogja oldani a kialakult helyzetet. 

Csengő vetett véget a társalgásnak, a biológiatanárom felállt, és felém fordult:

- Bejössz egy órámra?

Vele sétáltam végig a régi folyosókon. Az új épület felé igyekezve megszaporodtak az órára igyekvő diákok, engem furcsa szemekkel méregettek, elvégre nem nagy iskola, szinte mindenki képben van mindenkivel, csak éppen én vagyok az, akit maximum a tablókon láttak.

- Melyik osztállyal lesz órája? – kérdeztem.

- A 10/b-vel. 

- Biológia-osztály. Mit tanulnak? 

- Az emberi test mélyrészletességét vesszük át. Valamennyire belevág abba, amit te?

- Én most a klinikai gyakorlatokat nyomatom. De körülbelül. – mosolyogtam.

Az osztály ugyanolyan volt, mint akármelyik másik. Kiabáltak, ordítoztak, de a tanár belépésére elcsendesültek, engem pedig zavartam méregettek. Biztosan gondolták, hogy nem leszek az osztálytársuk, hiszen azért a huszonhárom évemmel sokkal idősebbnek néztem ki a tizenhat éveseknél. 

- Bemutatom nektek Nova Thompsont. Nem, nem lesz új osztálytársatok. Nova öt éve ballagott ebből az osztályból, most pedig végzős egy kanadai orvosi egyetemen, Montréalban. A vizsgaidőszak alatt visszajött, most megnéz egy órát. Lehet tőle kérdezni is, ha szeretnétek. – mondta, majd megállt az asztal előtt, és nekitámaszkodott. Követtem a példáját. 

- Nehéz az orvosi? – kérdezte valaki a hátsó sorból.

- Nem feltétlenül. Voltak nehezebb részek, voltak könnyebbek. A végzős év a legjobb, legalábbis a saját tapasztalataim szerint, mivel most már jellemzően klinikai gyakorlataink vannak, kevesebb előadással, és ezekből is kell majd vizsgázni. Még jobb, hogy a megtanult dolgokat nem kell mind hasznosítani.

- Melyik városban vagy? – kérdezte egy másik hang.

- Montréalban.

- És beszélsz franciául? – ugyanaz a lány tette fel a kérdést.

- Igen. 

- És milyen orvos leszel? 

- Patológus. – ez osztály nagyobb része érthetőleg bólintott, de néhány arcon láttam, hogy nem értik. – Szövetmintákkal és halottakkal fogok foglalkozni. 

Hazafelé busszal mentem. Tömött volt a jármű, de ez a turistaszezon kezdetével nem volt valami nagy durranás. Nem sikerült leülnöm, így végig álltam, és az elsuhanó tájat néztem, míg meg nem csörrent a telefonom. Martin nevét jelezte ki a készülék.

- Mi van, már megint felébredt valaki?

- A patológián vagyok, úgyhogy itt inkább ne ébredjen fel itt senki, mert én majd örvendezek, neked meg nem lesz rá racionális magyarázatod, és emiatt depressziós leszel, majd az olimpiai stadion kilátójára akasztod fel magad. 

- Milyen szép jövőkép. Na mi van?

- Ezt akartam megkérdezni.

- Mármint?

- Istenem, de nehéz veled… - röhögte el magát. – Mit csináltál ma, hogy vagy, milyen az idő…

- Nos, én ma a régi iskolámban voltam bent, lecsekkoltam a mostani tízedikeseket, kikérdezést játszottunk, kérdezhettek az orvosiról. Roppant érdeklődőek voltak. – jegyeztem meg cinikusan. Az idő jó, de fáradt vagyok. Ott?

- Hát, itt kéremszépen már csak a pszichológusok vizsgáznak, de ők úgyis átmennek, mert a pszichológián csak negyed óráig kell folyamatosan beszélni, ezek meg olyanok, mint akik most léptek ki a kommunikáció szakról, folyamatosan be nem áll a szájuk. 

- Ella, mi? – kérdeztem most már én is röhögve.

- Moiresettére gondolsz, nem? Az is. Be nem áll a szája. Most éppen a borderline személyiségzavarról magyaráz.

- Gondoltam. Ott milyen idő van?

- Az én kérdéseimet teszed fel? Tanulsz kommunikálni, Nova Thompson? – kérdezte. 

- Persze, csakis. 

- Egyébként kivételesen nem olyan rossz, hideg van, de süt a nap. Lassan jön a tavasz.

- Itt meleg van. – mondtam, és elgondolkoztam azon, hogy Martin nem is tudja, hol vagyok, és meg sem kérdezte. Kedvesen átugrottam a tényt. – A kórházban minden rendben van?

- Aha, Heidi állapota javul, de nem beszél, fennáll a katatón állapota. 

- Na, egyre több skizofrénünk lesz. 

- Jó, a megfigyeltben lévőnket ne bántsd. Heidi pedig nem mutat személyiségzavaros jellegeket.

- Kivéve a katatónia. – jegyezte meg.

- Oké, de csak nem lett amiatt skizofrén, hogy valami unatkozó nekiesett egy késsel! – vágtam rá.

- Ki tudja, lehet, hogy előtte is vallási fanatikus skizofrén volt. Akármi megeshet.

- Kanadai létedre szépen mocskolod a montréali zárdák tekintélyét.

- Hát figyelj, az optimizmus fontos, de a realizmus is. 

- Ezt nem tagadom. – adtam meg magam a feltételezésének. 

- Na, látod. Mit gondolsz, mennyi esélye?

- Faggatózással, vagy anélkül?

- Nem engedjük be hozzá egyelőre a zsarukat, de Moiresette nagyon próbálkozott. Ő sem mehetett be. 

- Helyes. Nem kellene stressznek kitenni, akkor talán könnyebben visszaemlékszik. Milyen gyógyszereket kap?

- Tirana-t. A hegeire, mivel fájnak neki, de mással csak az infúzióval nyomatjuk, mert ugyebár enni nem képes. 

- És hogy bírjátok? – nem szoktam másik kedve-kénye iránt érdeklődni, de úgy éreztem, hogy egy nehezebb beteg és az orvosi utolsó féléve mellett megengedhetem a kérdést. 

- Hát elég jól, ha azt nem vesszük, hogy Moiresette nem bírja elviselni, hogy nem juttathatom be. 

- Én múltkor leöntöttem egy pohár vízzel, attól többé-kevésbé lenyugodott. Faggasd ki, hátha elhagyta a pasija.

- Nincs kedvem vigasztalni, abból mindig ugyanaz lesz. 

- Szex?

- Hát, ha hamarabb észbe kapok, akkor csak csók.

- Elég rossz pszichológus lennél. Ugye tudod, hogy nőben ezt kurvának nevezik?

- Persze. Mondjuk, minden tiszteletem azoké a pszichológusoké, akiknek nem ez a módszerük. 

- Persze, ti ilyenkor jó pasik vagytok, mi meg feslett ribancok lennénk, ha ezt csinálnánk. 

- Persze, most mesélj még valami feminista dolgot, hogy lenyugodj, oké? 

- Mesélek is! – közöltem határozottan. Martin kijelentései kicsit felidegesítettek, de azért szórakoztattak is. Elvégre ha olvasnám az elmondott sorainkat, akkor biztosan nevetnék rajtuk. 

- Mesélhetsz, de üres telefonba, mert nekem lassan mennem kell.

Köszönés nélkül letette a telefont, mégsem hatott rám hideg zuhanyként a dolog, vagy bántott meg. Mintha a félbehagyott beszélgetésünket akármikor folytathatnánk. Furcsa érzés volt, mert jó ideje nem volt ember, akivel tartósan beszélgettem volna, saját magamat kivéve, mert gondolom az antiszocialitásom láttára senkinek sem támad kétsége afelől, hogy szoktam magamban beszélni, monologizálni. Ezzel együtt járt, hogy a beszélgetésünkben sokszor elgondolkoztam azon, mit is kellene mondanom, hogy jó véleménnyel legyen rólam. Nem mintha nagyon érdekelt volna, ki mit gondol rólam, de az volt a benyomásom, hogy Martinnal fél évig még együtt fogunk tanulni, Heidi miatt pedig jobban össze leszünk kötve, akkor nem lenne rossz, ha bírna is mellette. Ugyanis nem szeretem, ha valaki kimutatja, mennyire nehezen viseli el a társaságom, Martin pedig szókimondónak tűnt.

A buszról való leszállásom után egyenesen hazamentem, és a melegre való tekintettel lezuhanyoztam, majd fürdőruhát vettem. Szokásos, teljesen egyszerű fekete darab. Oké, az egy dolog, hogy ezzel lehet a legjobban kitűnni egy kaliforniai strandon a sok, nagyon különleges ruhát hordó ember mellett. Felkaptam hozzá a bordó rövidnadrágom meg egy háromszögmintás fehér, lenge haspólót, amit nagyon szerettem a strandra hordani, mert szellős, könnyű viselet volt. A legfontosabb dolgaimat a strandtáskámba pakoltam, a lábamra barna sarut húztam, és beköszöntem anyuéknak az ő részlegükre. 

Hirtelen csapott meg a dögmeleg a légkondicionált lakás után. Egy másodpercig szoktattam hozzá a szervezetemet, majd arra jutottam, hogy máskor lassabban kell kijönnöm az ajtón, mert ez a gyors klímaváltozás nekem nem kedvez. 

Az utca megtelt emberekkel reggel óta. Kissé félve néztem körbe, ugyanis semmi kedvem nem volt összefutni a régi osztálytársaimmal. Persze, gyerekesen hangzik mindez, hiszen lassan öt év eltelt már a ballagásunk óta, de tudtam, hogy ők mind Kaliforniában maradtak, ergo, akármikor összefuthatok velük. Viszont szégyenkeznivalóm sem volt, amiért bujkálnom kéne: elvégre tisztességes munkám van, egyetemre járok, az egyik legnehezebbre, viszonylag jól is nézek ki, és az életem is rendben van. 

Az azonban egy dolog, hogy éreztem, akármelyiknél erősebb, okosabb vagyok. Az egy dolog, hogy még több önbizalmam lett azóta, mióta nem ismerem őket. Az egy dolog, ki vagyok most. De amint akár az egyiküket is megpillantottam – kezdve attól, hogy megszakítottuk a kapcsolatot – azonnal ugyanaz lettem: Nova, a csendes, zseni kislány, aki kiállt magáért, de a legtöbben annyira lenézték, hogy ő már észre sem vette. Már a közelségük a szorongást hozta ki belőlem. Tudtam, hogy túl szubjektívek ahhoz, hogy egy esetleges nézeteltérésben azonnal magukat kiáltsák ki győztesnek, ezért is éreztem biztonságban magam a KTKA falai között: ott idősebb tanárok voltak, akik a racionális érvekre épülő vitában mindig nekem adtak igazat. A Világban azonban nem hurcolászhattam őket magammal. 

Arra gondoltam, hogy ha mindezekkel az emberekkel később, a húszas éveim közepén találkozok, minden más lenne: rosszkor értek a velük kapcsolatos impulzusok, a rossz korban, amikor a kicsi Nova csak kezdetlegesen volt olyan, amilyenné vált. Ezért sem szerettek: mert jól tudtam, ha jól csináltam valamit. Most meg még jobban utálnának, ha ismernének: mert most már sokan tisztában vannak vele, hogy valamit jól csinálok. 

07. Chapitre

Hy Housers!

Bár az előző résszel későn jöttem, attól még tartom a csütörtököt, és most érkezik a hetedik fejezet is. Nekem nagyon zűrös hetem volt, kedden egész nap Pesten voltam, az előző héten is sokat hiányoztam nyílt napok miatt, és így nagyon sok dologgal le lettem maradva, főleg dolgozatokkal. Holnap például kettőt is írok, a jövő héten minden nap párat, hétfőre pedig még verset is kell tanulnom. Emellett szombaton suli, és lennének még drámás programjaim is, de én szombaton ahelyett, hogy kis iskolám több színjátszós diákjával együtt a helyi gesztenyesütési bulin adnék elő valamit, ZTE meccsen leszek. Már nagyon régóta készülök rá, a tavalyi bajnok PEAC Pécs játszik a ZTE-vel, akiknek persze szurkolok, de van egy olyan érzésem, hogy nem lesz jó vége a találkozónak. 

Hogy visszakanyarodjak a történetre: készül a tariler, így hamarosan azt is megnézhetitek, remélem mindenkinek tetszik majd!

Ez a rész körülbelül 2000 szóból áll. :)

Jó olvasást kívánok!

xXx. Alice

^.^

"- Ha az ember nem képes a kedvességre, akkor mért van rá szavunk? 

- A lételméleti bizonyíték: a szó létezése hozza a koncepció létezését."

A régi szobám a házunk első emeletén volt. Nem volt túl nagy, de kicsi sem. A falakat bordóra festették, a bútorok juharfából készültek. Az ajtóval szemben a sarokban állt a hatalmas franciaágy, amit anyuék a ballagásom után vettek, mivel „már felnőtt vagyok”. Nem igazán értettem az indokot, de örültem neki. 

Az ágy nem fallal szomszédos oldalán éjjeliszekrény állt, rajta olvasólámpával, zsebkendőtartóval. Mellette a szemben lévő falig érő, körülbelül két méter hosszú kanapé állt. Ha jobbra néztem a polcaimat láttam, az egyik hatalmas hellyel adott lakást a könyveimnek, bár nem volt tele, ugyanis egy elég jelentős mennyiséget Kanadába vittem magammal. Alatta, a mély, fiókos tárolók a régi tankönyveim és füzeteimet tartalmazták. A zárt szekrényekben az ágyneműhuzataim, törölközőim, itthon maradt ruháim foglaltak helyet. Balra az íróasztalom állt, felette parafatáblával, amire szinte az összes közép- és általános iskolás díjam volt kitűzve. A mellette álló polcon a sportkupák díszelegtek. A kanapé felett majdnem falnagyságú ablakom volt az óceánra nézve. A lábam a barna padlószőnyegbe süppedt.

A bőröndömet az ágyra tettem, és kivettem belőle a legfontosabb dolgokat. Ellenőriztem a laptopom, hogy nem-e lett baja a képernyőnek a nyomástól, majd kiraktam az asztalra. A benne lakozó tankönyveket az ágyra dobtam, a ruháimat benne hagytam, ugyanis feleslegesnek tartottam pár napra kipakolni. Ezt ledobtam az ágy végébe, majd a hosszú helyett egy rövidnadrágot kerítettem a szekrényből. Sosem vittem el Kanadába a nyári holmiimat, nem volt rá szükség. Itt azonban annál inkább. 

A bordó darab ismét harcot vívott a hajammal, aminek hatását csökkentve felkötöttem, így annyira nem vibrált, és nem zavarta az ember szemét. A bokacsizmámat tornacipőre cseréltem, és átmentem a vendégházba.

A vendégház anyuék hatalmas komplexuma volt, az alsó szinten medencével, a felső kettőn pedig szobákkal és apartmanokkal. Anyu hitt abban, hogy családiasabb lesz a vállalkozás, ha kis személyzetet mozgósít, a megérkezésemkor ők éppen a kertet tették rendbe. 

A vendégház kellően el volt szigetelve a mienktől, egy kerítés is elválasztotta, valamint a hivatalos bejárata is máshol volt. A medencéért egy percig sem sajgott a szívem, ugyanis a mi kertünkben is volt.

Volt azonban a két telek között egy kis kapu, hogy ne kelljen nagyot kerülnünk, így azon mentem át. A titkos kis ösvényen a bejárati ajtó felé lépdeltem, és a két kollégiumot összekötő járdarész jutott eszembe. 

Anyu az ajtó előtt várt.

- Már fel lett porszívózva, és a felmosást is megoldották, csak a törölközőkkel és a takarókkal lesz dolgunk. Én lent kezdem, te haladj fentről, az utolsó számtól, és ne felejts el minden szobát kipipálni, amivel végeztél! – mondta, mire bólintottam.

A lifttel felmentem a másodikra, és az utolsótól, vagyis a harmincas szobától kezdtem a huzatolást. 

A szobák nagyjából ugyanolyanok voltak, mindegyik fala világoszöldre és világoskékre (két-két falanként) volt festve, a tenger színeit idézve, a padló fehér hajópadló volt, rajta pedig egyszerű fehér bútorokkal: szobaként változott, hány ágy volt, a harmincas bútorzata egy egyszerű, kétszemélyes lakás volt: franciaágy, szemben vele tévéasztal, tévével, amellett szekrény, illetve recepciós hívógomb. 

Az ágyra dobtam a világossárga ágynemű-huzatokat és beléptem a fürdőszobába. csak úgy csillogott, látszott, hogy már kitakarították. A csempék citrom- és narancssárga színben pompáztak, a bútorok pedig itt is fehérben. Felakasztottam a törölközőket a króm tartókra, és mentem ágyneműzni. 

Hamar végeztem a rám osztott szobákkal, de anyám sem tétlenkedett. Addigra ő már a recepción rendezgette a kulcsokat, és egyeztette a szobafoglalásokat.

- Holnap egy Közép-Európai házaspár érkezik ide nászútra a 26-osba. Ők jelentkeztek be a legkorábbra, már kilenckor itt lesznek, mert úgy száll le a gépük. Utánuk sorban, negyed óránként jönnek. Első nap huszonegy szoba lesz tele, holnaputánra azonban érkezik a többi is, és hétvégére már teltház. – mondta.

- De hát ez nagyszerű. Nagyon sok munka van a teltházzal?

- Igazából csak kedvesen fogadni kell a vendégeket, felkísérni őket a szobájukba, és esetlegesen útbaigazítani őket. Néhánynak programot kell ajánlani, de akik ide jönnek, azoknak már napokkal előre van menetrendjük.

- Akkor nem lesz rossz a nyár. Végülis, amúgy is itthon lennék. Nem hiszem, hogy a nyár alatt sikerül találnom egy lakást Kanadában, főleg, hogy még egy különleges állásajánlat sem talált meg, így azt sem tudom, hol keressem. Lehet, nem is Montréalban kell majd. 

- Hidd el, szívem, sikerülni fog a montréali munka és a lakás. Biztos vagyok benne, hogy ott találsz majd helyet magadnak.

- Nagyon remélem. De legalább csinálok majd valamit a nyáron. 

Igazából nem volt bajom azzal, hogy a szüleimnek kell segítenem. A kortársaimmal ellentétben nem féktelen bulizással töltöttem a nyarat. A diplomaosztásom után olvasással, lakás és munkakereséssel és pihenéssel terveztem tölteni a szabad hónapjaimat. 

Tudtam, hogy anyu fel akarja ajánlani a visszaköltözést. Tudtam, hogy egyszer azt fogja mondani, hogy ha nem találok kanadai állást, akkor keressek Kaliforniában, és akkor segítenek. Nekem azonban nem volt kedvem visszatérni ide. Sokkal jobban szerettem a hideg éghajlatot, Kanadát, egypár hónapot bírtam csak ki maximum a mediterránon. A szüleimtől való segítségkérés pedig a meghátrálást jelentette volna, amire képtelen lennék. 

Miután végeztem, visszamentem a házba, felkaptam egy pulóvert, és közöltem a nappaliban ülő apuval, hogy elmentem sétálni. A házból kilépve átfutottam az úton, és máris a parton találtam magam. A homok gyorsan beszökött a cipőmbe, így levettem, és a kezembe kaptam, majd a vizes homokhoz sétáltam. Kellemes volt a talpamnak, a kikötő felé sétálva pedig a vizet néztem. Sötét volt, de rengeteg hajó világított rajta, akik megközelítették a partot, hogy a távolabbi dokkokban könnyen kiköthessenek.

Miközben mentem, dalokat dúdolgattam, élveztem, hogy egyedül vagyok. A világítótorony fénye néha átcikázott rajtam, hamarosan egyre több vitorlást láttam, ahogy a kikötő felé közeledett. Elsőként az elit yachtkikötőt értem el. Egy pillanat gondolkozás után kiléptem a fahídra, és kifelé igyekeztem. 

Tudtam, hol parkol a Frenchise. De hogy mi is az? 

Volt egy unokatestvérem, Franklin. Ő volt anno a gimi sztárja, csodálatos válogatott kosárlabdázó, izmos srác, a földrajz szakon. Ő volt az, aki mindig is kedves volt velem, mert hát apai ágon rokonok vagyunk, de egy nagyobb balhé után kitették, így egy állami iskolát boldogított tovább. Ő tipikus Los Angelesi volt.

Vázolom, mit jelent az. 

A tipikus LA-lakos, Lakers szurkoló, vagy éppen ott játszik, profi röplabdás, királyul hajózik, vezet a yachtokon át mindent, amit csak lehet. Egész nap a parton van, társasági ember.

Franklin Thompson pontosan ilyen volt. 

Megpillantottam a vitorlást a fahíd végén. Simán észrevehető volt a felmatricázott árbócával, a kifelé álló bummal. 

Franklin bent ült. Ahogy közeledtem, meghallotta a lépteimet, és felém fordult.

- Nova! – üdvözölt sajátosan. 

- Frank. – mosolyogtam, és leültem mellé a hajóba.

- Mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte, miközben helyet szorított nekem. 

- Előre letettem a vizsgákat, és most hazautazhattam pár napra. Inkább te mesélj, neked izgalmasabb az életed. 

- Itt mindenki jól van. Ha minden klappol, akkor jövőre foglalkoztatott közgazdász leszek. – mondta büszkén. 

Na igen. Miután balhékkal tűzdelve leérettségizett, két évig nem csinált semmit. Amikor engem felvettek Kanadába, és elmentem, rájött, hogy neki is csinálnia kellene magát az életével, nem elég az, hogy a Lakers kispadosa, így beiratkozott ő is az egyetemre, jobb híján közgazdaságtanra. 

- Na, az jó. Én meg patológus.

- Látod, hullákkal foglalkozni még mindig jobb, mint gazdálkodni. Mondd, Nova, mi a rákot csinál egy közgazdász? 

- Közgazdálkodik. Ezt remélem, nem kell elmagyaráznom, hogy a patológus mit csinál.

- Hát hullahoppozik.

- Ja, meg szövetmintákat elemez. Szóval nem csak mellkasokat fogok vágni.

- De hogy bírod? Nem undorító?

- Nem. Az emberi test nem undorító. Még a kötőszövetek sem. Nézd, vannak gáz dolgok egy klinikán, ha élőkkel foglalkozik az ember, de nekem ezekhez közöm se lesz.

- Miért, most mi dolgod velük? – kérdezte.

- Hát most éppen klinikai gyakorlatok vannak, meg a gyakornoki év előhozva, valamint az ösztöndíj-kiegészítésem is abból áll, hogy a krónikus elfekvőben gürizek. 

- Akkor mit keresel a műtőknél? Múltkor mesélted…

- Hát, a munkám igazából a krónikusban van, azért fizetnek. Gyakornokként mindenhol vagyok, még az ambulancián is, a sulis klinikai gyakorlat van a műtőknél a traumatológián. 

- Oké, értem. – bólintott a sötétbe. – Akkor van dolgod.

- Van, de élvezem.

- Gondoltam. 

- Mi van Monicával? – kérdeztem. Monica Belurossi-val már pár hónapja együtt voltak, egyszer össze is futottam a lánnyal, és mivel nem volt nagyon gázos, áldásomat adtam a kapcsolatukra, elvégre hadd döntésék el ők, kivel járnak. 

- Szakítottunk. Nem ment ez nekünk.

- Ki vele. Megcsalt legalább? – kérdeztem rá. 

- Nem, nem… Elment New England-be, és úgy jött haza, hogy van valaki, aki fontosabb az életében nálam. Egy Boston játékossal! Nova, egy Boston játékosra cserélt le! A legősibb ellenségeim azok a marhák! A gyerek ráadásul center, érted, center!

Mivel mellette vágnom kellett a kosárlabda szabályait, így csak bólintottam. 

- Én meg egy kicseszett bedobó vagyok, amiből van vagy húszezer a világban! Személyes sértésnek vettem!

- Ne is haragudj, de a lány nem a csapatot csalta meg, hanem téged! Szóval minimum, hogy személyes sértésnek veszed. – nyugtattam. 

- Oké, ne beszéljünk rólam. – legyintett. Hirtelen megváltozott az arca. – Monica le van szarva, nagy ívben! Mi van veled meg a pasikkal? 

- Semmi. Nincs senkim.

- Persze, meg el is hiszem. Add ide a telefonod! – kikapta a kezemből az IPhone-t, és egy mozdulattal feloldotta. – Tessék, utolsó két hívás valami Martin-tól! Még szerencse, hogy nem francia a gyerek! Mondtam, hogy franciával ne kavarj!

- Nem kavarok vele, egy helyen dolgozunk. Az első hívás a repülőtéren volt, a második pedig azért, mert felébredt egy betegem, és éppen ő volt bent.

- És ki tudja, miről beszéltetek még a bizonyos beteg mellett. – forgatta a szemét. – Csak szedj össze valakit, Nova. Elég neked már az egyedüllétből. ha jössz nyáron, palival gyere, vagy én kerítek melléd az ürgét, és az nem lesz csóka!

- Te meg találj magadnak egy Lakers szurkoló csajt!

- Nos, nekünk egymással kéne összejönnünk. Te Lakers-szurkoló  vagy, én meg intelligens.

- Nos, én hamarosan leteszem az orvosi esküt, meg a Hippokrátészit is, és mindkettőben van utalás a páciensek felé a példamutatásra, és arra is, hogy ne okozzak vérfertőzést, úgyhogy ezt hagyhatod. 

- Ja, igaz, neked példát kell mutatod a hulláidnak. – hagyta rám. 

Nyolcig ültünk egymás mellett a vitorlásban, addig rengeteg hajó befutott mellénk, a közeli dokkban is történtek dolgok, meg az égen is: a LAX leszállópályája éppen a fejünk felett volt, így hatalmas, kivilágított gépek érkeztek meg LA-ba. Hatalmas robajjal ereszkedtek, méltóságteljesen. 

- Emirates! – böktem a gép felé.

- Honnan tudod? – kérdezte kiabálva a hangzavarban.

- Az alján a piros rész, a légitársaság jele. Ott az AirCanada lesz, ami jön. – mutattam a távolba.

- Jaj, Nova, ne bomolj!

- Komolyan, ott van rajta a jel a hajtóműveken! A juharfalevél!

- Jólvan, a kiskanadai ne menőzzön.

Nyolckor fejeztük be a játékot.

Frank a másik irányba ment haza, míg én visszasétáltam a parton. Anyuék otthon már vacsorával vártak, de nem voltam túl éhes, főleg amiatt, hogy aznap sokkal többet ettem, mint szokásosan. Inkább csak felmentem a szobámba, és az ágyra fekve bekapcsoltam a gépet, és elővettem a lefénymásolt anyagokat. Egy kis nyomozással akartam megkoronázni a napot. 

A Google segítségével hamar kiderítettem, hol is van az a bizonyos zárda, ahol Heidi lakott. Egyházi területen állt, természetesen, egy hatalmas templomi parkban, St. Laurent-ben. Az internetes cikkek között gyorsan megtaláltam azt, amely a bezárásról beszélt, és elmondta, hogy Parc du Mont Royal-on kaptak az apácák lakást, amíg nem lesz új helyük. Bingó. Heidi is ott lakott, szóval eddig minden stimmelt. Az össze megosztó, kommentelő, kattintó tudhatta, hol is vannak az apácák. Ezzel nem tudtam szűkíteni a kört, a vélhető támadó felé, így mással próbálkoztam. 

Csak az volt a baj, hogy nem volt más szálam, így sóhajtva lecsaptam a gépen tetejét, és a fürdő felé véve az irányt, lezuhanyoztam. 

És akkor a kérdések:

01. Mit gondolsz Frank-ről?

02. Mit gondolsz Nova és Frank kapcsolatáról?

03. Mit gondolsz, mennyire lesz hangsúlyos a családi szál a történetben?

Troisième prix

Hy Housers!
Megkaptam erre a blogra a harmadik díjam *.* Nagyon szépen köszönöm Abigail Morgen-nek! :) Az ő blogja az Árulás, nézzetek be hozzá! Neki üzenem, hogy hülyeség, hogy nem is álmodott róla, hiszen maga a történet ötlete is csodás, én is ezért követem! :)

Egyébként elhatároztam, hogy minden díjamhoz kirakok egy-egy Montréalos képet, ha már itt játszódik a sztori, hadd nézegessetek róla fényképeket. :)

^ 10 dolog rólam ^^

01. Most éppen repülőjegyre gyűjtök. Ki lehet találni, hova mennék, de szerintem egyértelmű, hogy Montréalba. Megnéztem, az egyhetes utam olyan 300000 lenne, nekem ebből húszezrem van. Hát, nem mostanában fog összejönni, de én harcolok. 

02. Kedden megyek Pestre kirándulni a sulimmal. Megyünk színházba, láthatatlan kiállításra, meg még lesz egy csomó program, csak a kísérőtanárok még nem mondták el. Éjfélkor érünk haza, és másnap nem kell bemennem az első két órára.

03. A kedvenc csokim a 40%-os Szerencsi Tejcsoki. Egyszerűen odavagyok érte!

04. Már elkezdtem készíteni a karácsonyi ajándékokat a szeretteimnek.
05. Samsung Galaxy Ace 3 telefonom van, fehér. 

06. Édesapám válogatott focista volt, mellette pedig saját vállalkozásban kamionsofőr. Sokan vannak, akik szidják nekem, hogy ő nem rúgta be ezt meg ezt a gólt, de én csak nevetni szoktam ezeken az embereken. 

07. Az anyai nagymamám igazi rocker, múltkor az unokanővéremmel elvittük egy Charlie koncertre, és az első sorban csápolt velünk. Aztán vittük Hooligans koncertre, nem volt jegye, de közölte az őrökkel, hogy ő márpedig bemegy. Hatalmas arc. :D

08. Az osztályfőnököm férje a példaképem, ha kitartásról van szó. Jani hatalmas hős, és ezekben a hetekben válik valóra az álma, úgyhogy nagy drukk neki, hogy átmenjen a Boeing 737-es szimulátorvizsgáján!
09. Vezettem már Cessna 172-es repülőgépet, az előbb említett Janival. Ő felvitte, és odaadta fent a kormányt.
10. Utálom a szoknyákat, mert nem tudok bennük kényelmesen ülni, és nem tehetem fel az asztalra a lábam. :D

^^ 10 válasz ^^

01. Voltál már szerelmes? 
Igen, voltam és vagyok is.

02. Kit csodálsz a legjobban? 
Mint már említettem, az osztályfőnököm férjét, Varga Janit. Illetve, sport terén Nagy Dórát, aki jelenleg a ZTE NKK irányítója, de tavaly a PEAC bajnok csapatában játszott. Alacsony, kicsi, de hihetetlen kosaras. Csodálom még Leposa Edinát (volt Malév pilóta), illetve Kathy Reichs-et, és Vavyan Fable-t.

03. Hova szeretnél mindenféleképpen eljutni?
Montréal <3

04. Volt már olyan, hogy egy álmod valóra vált? 
Igen, volt. Idén nyáron elmehettem a Budapesti Repülőtérre, szülinapom alkalmából. Egy álom volt így megnézni a gépeket, ráadásul a Forma1-es magángépeket is láthattuk, mert pont akkor voltak Pesten.

05. Láttad az István, a király című rockoperát? 
Láttam.

06. Szeretsz énekelni? 
Szeretek, de nincs jó hangom.

07. Milyen tanuló vagy? 
Eddig kitűnő, és remélem még így is marad.

08. Utaztál már repülőn? 
Igen, először 11 évesen. :)

09. Kiskorodban volt valami különleges játékod? 
Nem volt semmi ilyen. De csodálatos gyerekkorom volt.

10. Jellemezd magad három szóval! 
Álmodozó, Kiismerhetetlen, Szabad.

És akkor most jöjjön a minden díjhoz megígért Montréal-kép!

Hát nem gyönyörű? *.*

06. Chapitre

Hy Housers!

Tudom késtem, A legszomorúbb az egészben az, hogy nem azért, mert nem volt megírva ez a rész, hanem azért, mert képtelen voltam leülni, és kimásolni a Word-ből. Mozgalmas napjaim vannak, a felvételire való készülés, és eleve a tanulás mellett. Oké, ezen a héten nem, mert három napot lógtam: szerdán nyílt nap, csütörtökön egy dohányzás elleni előadás, pénteken pedig ismét nyílt nap volt terítéken. Mellé még ajándékot kellene vennem annak, akit húztam, de hozzá kell tenni, nem valami fényes a kapcsolatom az említett lánnyal. Tavaly ő húzott, és tusfürdőt kaptam, pedig nem vagyok büdös. 

De gondolom már unjátok a rizsázásom, úgyhogy következzen a hatodik fejezet. :) Ez körülbelül 3300 szóból áll.

Jó olvasást!

xXx. Alice

^.^

"Az értékek sokat jelenthetnek, de az együtt töltött idő tanít meg az apróságokra."

Másnap reggel már csak annyi dolgom volt, hogy felkapjam a bőröndöm, én egy jól elkapott busszal kimenjek a repülőtérre. Komótosan felöltöztem, rendbe szedtem magam, elrebegtem egy gyengére sikerült jókívánságot Beccának a vizsgájához, és beszálltam a liftbe, ahol a legnagyobb meglepetésemre a csutakosan izzadt Martinnal futottam össze. Éppen kirántotta a fülhallgatót a füléből, és kérdőn nézett rám.

- Hát te? Megszöksz a napfényes Kaliforniába, vagy cigit csempészel inkább Kubába?

- Azt, amelyiket könnyebb eltussolni. 

- De a repülőtérre mész, nem?

- Igen. – válaszoltam.

- Akkor várj meg, bedobom ezt – mutatott fel egy MP3-at – Klausnak, aztán elviszlek kocsival.

- Nem vizsgáznod kellene ma?

- Csak tizenegyre hívtak. És neked? Neked nem vizsgáznod kéne?

- Én már letettem.

- Túl hülyének nézek ki melletted. Na, itt várj a folyosón, és jövök. – szállt ki a liftből, és elfutott az egyik távolabbi ajtó irányába. 

Hamarosan visszatért, megfogta a bőröndöm, és lecipelte a lépcsőn. A kocsija a kollégium előtt parkolt, elegánsan bedobta a csomagot hátra, ő meg bepattant vezetni. Tetszett, hogy eszébe sem jut kinyitni nekem az ajtót. Mindig is utáltam az effajta gáláns megnyilvánulásokat: ne engedjenek előre az ajtónál, a lépcsőn, a kocsiba, mert úgyis csak a seggem fogják bámulni. Inkább nézzenek a szemembe a mellem helyett, és akkor azt tudom értékelni. 

- Szóval, mennyi időre tűnsz el? – kérdezte.

- Úgy három napra. Kemény lesz nélkülem az élet. – ironizáltam. 

- Szerencsétlen betegek már a hírre is szörnyethaltak. 

Kínosan éreztem magam, pedig nem szoktam. Megszoktam, hogy néha csak némán ülök valaki mellett, de olyasmit éreztem, mintha Martin szeretné, hogy beszéljek. Mintha kíváncsi lenne valami légből kapott történetre „Képzeld el…” kezdéssel, én viszont képtelen voltam megszólalni, mondani valamit, mert úgy éreztem, hogy hülyének nézne, elvégre ennyi hallgatás után csak valami retardált kezd el sztorizgatni.

A reptérre kiérve elköszöntem tőle, és élből visszautasítottam amikor megkérdezte, hogy vigye-e a csomagom, vagy segítsen-e. Végül már nem próbálkozott többször, csak intett egyet, és visszasétált a kocsijához. 

A check-in pultnál kezdtem, ahol egy korosodó hölgy érdeklődött afelől, hogy az ablak mellett szeretnék-e ülni, vagy van-e esetleg valami külön igényem afelé, hogy elöl, hátul, anyámkínjában foglaljak helyet a repülőn. Mondtam neki, hogy legszívesebben a pilótakabinban ülnék, ha nem baj, erre morgott, hogy ezek a mai fiatalok. Nem érdekelt túlságosan, elvégre most essek össze, mert nem képes felfogni, hogy olyan mindegy, hol is fogok ülni?

Mire végül megkaptam a jegyem, a pultra tettem a csomagom. A nő körbetekerte egy fehér tapadós szalaggal, és adott egy filcet, hogy ráírhassam a nevem.

- Ide írja a nevét. – mutatott egy fentebbi helyre. – Ide pedig a lakhelyét, ahova küldhetjük, ha elveszik. Fontos, hogy ne az úti célját írja, mert lehet, hogy az utazása alatt nem jön meg, hanem a jelenlegi lakcímét. – darálta a szokásos szöveget, de nem is kellett folytatnia, mert már írtam is, hogy McGill Egyetem Orvostani Kollégium Centre Ville Rue Vannabe.

- Kész. – toltam elé.

- Jó utat. – mondta fahanggal, begyakorolt szövegként. Csak bólintottam neki egyet, és továbbmentem a vámellenőrzés felé.

A repülőre felvinni szándékozott táskámat a szalagra pakoltam, levettem a sálam, a kabátom, de még a magassarkúm is, mert az ellenőr felhívta már a figyelmet, mert szerinte a hatalmas csizmasarkakban csempészhetek drogot is.

- Persze, majd kihozom a morfiumot a kórházból. – dünnyögtem, de nem érdekelte különösebben. 

Én nem csipogtam be, de a táskám, az természetesen nem ment át a biztonsági ellenőrzésen, így a rendőr kivette felül, és egy másik asztalhoz kísért át, ahol ő és egy kollégája elkezdték felbontani. Rögtön megakadt a szemük a tankönyveimen és a kórházi belépőmön, mindkettőn fémjellel. Kanadában az állami tankönyveket csak azoknak adják el, akik valóban tanulnak belőle és használják, így ezekre fémjelzőt illetve kódot raknak, ami alapján akárki azonosítható. A kórházi belépőkártyám pedig eleve a fémmel működött.

- Ellenőriznek kell, hogy nem lopott-e. – mondta, felmutatva az anatómia tankönyvet a Klinikai gyakorlatok című melléklettel. Csak bólintottam, mondván tegyen, amit akar. Beírta a szuper gépébe a kódot, mire természetesen kidobta a McGill oldalán regisztrált profilom. – Szeretnék egy személyi igazolványt. 

Elővettem a táskából a személyit. Lassan megnézte a képem, egyezett. Összehasonlította a kórházi belépővel, majd kivette a pendrive-m is. Beolvasta a gépbe, mire kidobta, hogy majdnem telítve van rajta a tizenhat giga. 

- Hát a szakdolgozat kemény dolog. – reagáltam le a tényt.

- Mi van egy harminc oldalas szakdolgozaton tizenhat gigabájt? – kérdezte a kolléga.

- Hát maga az összes letöltött dokumentum, mellékelt diagram, kép, jegyzetek, linkmentések, maga a dokumentum… És utolsósorban vannak rajta magánéletet képező fényképek is, ha ezt engedélyezi a törvény.

- Ötödéves?

- Már annak is a végén. 

- Jó, mehet, nincs ebben semmi kompromittáló. Mehetsz, utadra.

- Maguknak is szép napot! – közöltem gúnyosan, majd felkapva a táskámat elvittem a cipőmet, leültem egy padra, és felvettem. 

Miután újra magasabbnak éreztem magam a plusz tíz centimben, elindultam az útlevélellenőrzés felé. Minden hivatalos dokumentumom elkérték, priuszt ellenőriztek, valamint felolvasták az egész önéletrajzon, nekem meg rá kellett bólintanom. Alá kellett írnom egy üres papírt, hogy összehasonlíthassák a rendszerben bent lévő aláírásommal. Hát, ez van, ha az ember Amerikába megy. Már megszoktam, hogy ez van, hiszen általában Amerika és Kanada között vannak a legrosszabb ellenőrzések, hiszen ez a két ország annyira utálja egymást, hogy ha lehetne, még járatok sem lennének közöttük. 

Amikor végeztem, leültem a terminálban, és néztem, ahogy a fényes napban felszállnak a gépek. Egyszerűen gyönyörűek voltak, sőt, egész közel jöttek, amikor a folyosókhoz álltak, csak úgy szikráztak rajta a napsugarak. Gyönyörű A380-as volt, igazi óriásgép, sajnáltam, hogy én nem azzal megyek. 

A jegyemen kigugliztam, hogy az CAN7138-as járaton fogok utazni, amely délben száll fel, és egy Airbus A330-as gép, mai már majdnem Jumbo, de mégsem. A helyem a szárny mellé szólt az ablakhoz. Turistaosztály. Utáltam a turistaosztályon utazni. Mindig tele volt nyaraló gyerekekkel, őket csitítgató szülőkkel. A fenébe, én viszont sokszor tanulnék a gépen, olvasnék, vagy értelmiségi tevékenységet folytatnék, de tőlük egyszerűen nem lehet. Egy előző utazásom alkalmával például középen ültem, egyik oldalamon egy apuka, a másikon egy alkoholista, előttem meg a pasi családja. Az anyuka szerintem már rohadt féltékeny volt, hogy én ülök a férje mellett, és nehezen vette észre, hogy fikarcnyi érdeklődést sem tanúsítok a hájas, ötvenes drágája iránt. 

A váró hamarosan megtelt, ahogy éreztem, gyerekekkel. Kezdtem összehúzni magam, hogy mások is elférjenek, mire megcsörrent a telefonom. Idegen számot jelzett ki, így a szokásos „Tessék, Nova Thompson” szövegemmel vettem fel, mire válaszként Martin szólt bele.

- Nova! Hát nem a gépen vagy már? – kérdezte meglepetten.

- Engem az érdekelne, hogy honnan van meg a számom. – közöltem, bár mosolyogtam.

- Becca adta meg, hogy feltétlen hívjalak fel a hírrel, miszerint mindketten sikeresen levizsgáztunk.

- Hű, ez nagy hír. Twitterre mehet, vagy azt te akarod kiírni? – érdeklődtem cinikusan. 

- Ne legyél szarkasztikus, ez nagy dolog. Mikor szállsz fel? 

- Úgy negyed óra múlva lesz a beszállítás. Te már hazaértél?

- Ja, mindjárt megyek ünnepelni anyámékkal. Valamiért istentelenül komolyan veszik, hogy átmentem ezen a vizsgán. A tieid is túlpörögtek?

- Nem, ők ezt szokásosnak veszik, bár biztos vagyok benne, hogy ha megérkeztem, körül fognak ugrálni. 

- Ó, gondolom ők felvágós emberek. Minden úton-útfélen járó embernek elújságolják, hogy a lányuk Kanadában tanul orvosnak, mellette egy klinikán dolgozik, mindenki szereti, satöbbi, ígéretes tehetség, egyházi iskolába járt, biológiából érettségizett, jövőbeli kémikus…

- Miért a tieid? 

- Az enyémek igazából valami csodálatos áldásként élik meg, hogy a gyerek egyetemre jár. Nem tudom, mi lenne, ha szakmunkás lennék, vagy valami alacsony végzettségű vízszerelő.

- Ó, hát az ő Martinkájuknak tökéletesnek kell lennie. – cukkoltam.

- Nevess csak, a tieidnek könnyű, az ő gyerekükkel sosem volt gond.

- Kivéve amikor antiszocializálódtam. – szúrtam közbe. – Akkor el akartak küldeni pszichológushoz. De ezt a beszélgetést ne most folytassuk, mert ahogy látom, nyitják a kapukat. 

- Hát akkor jó repülést és ígéretes keszonbetegséget. 

- Neked szeretetmérgezést.

- Behajtom rajtad. – közölte, és minden választ mellőzve letette.

A táskámba raktam a telefonom, és a hátamra terítettem a bőrdzsekim. Lesimítottam a bordó nadrágomra a sötétbarna felsőmet, amin megigazítottam a mustársárga sálam, a bőrkabátom pedig a vállamra terítettem, mert tudtam, hogy a csőben fázni fogok. A hatalmas barna táskám a vállamra vettem, és beálltam a sorba. 

Mikor fél óra után a kapuhoz értem, a fiatal – körülbelül velem egyidős – lány elkérte a belépőkártyám, megmondta, hogy pontosan hol a helyem megkért, hogy ne dohányozzak, és mellőzzem a tűvédelmileg káros cselekedeteket. Biztosítottam, hogy nem vagyok terrorista, nem gyújtom fel a gépet, mire utamra engedett. 

A hatalmas gépbe belépve már láttam is, hogy hol a helyem. A huszadik sorban, a szárny mellett ültem, így lepakoltam a cuccom, és vártam, hogy kik ülnek mellém. Elsőként egy tizenhét-éves forma srác érkezett, aki köszönt, és levágta magát mellém. A mellettünk lévő harmadik helyre a repülős másik sorában helyet foglaló négyfős család anyukája ült, hogy apuka a két gyerek mellett ülhessen a másik oldalon. 

Az volt a tervem, hogy amíg fel nem száll a gép, addig elterelem a mellettem ülők figyelmét azzal, hogy előveszem a könyvem és tanulok, aztán majd akkor kezdek magányosan elmélkedni, ha mindenki elaludt. Kivettem a könyvet a táskámból, és fellapoztam a háromszázötvenhatodik oldalnál, ahol már bejelöltem, és elkezdtem olvasgatni a következő fejezeteket, amiket venni fogunk. Az előző témakörünk a klinikai gyakorlatokkal kapcsolatban egy rövid ismétlés volt, hosszú definíciókkal, a következő anyagrészünk pedig a kórházi antibiotikumanyagok, gyógyszerek volt. A témakört magukkal a vírusokkal kezdte a könyvünk, utána tért rá az anyagokra. 

Mikor a stewardess figyelmeztetett, bekapcsoltam a biztonsági övem, és abbahagytam az olvasást, mert sokak szerint felszállásnál hányingere lehet tőle az embernek. Sosem igazolta semmi ezt a hitet, bár annyira nem mozgatott meg, viszont nem akartam kipróbálni, hátha tényleg. 

A föld elhagyása után rövidesen megjelentek a stewardessek, és kérdezgettek, milyen kávét kérünk, milyen croissant-tal… Mikor hozzám ért, kedvesen közöltem, hogy feketén szeretném, dupla adaggal, valamint egy macaront hozzá. Imádtam a macarront. Bár ez hivatalosan francia édesség volt, én amerikai létemre rengeteget ettem gyerekkoromban, mert az egyik szomszédunk abban az időben emigrált Franciaországból, úgyhogy ő folyamatosan sütötte, és meg kell mondani, isteni finoman. 

Ez, a repülős sem volt rossz, de kétségtelenül nem versenyezhetett az otthonival. Tudtam, hogy ha hazaérek, akkor anyuék elsősorban kajálni akarnak majd elvinni, ebédelni, majd mindenféle programokat szerveznek, nehogy unatkozzak.

Mikor a legtöbben már elszenderültek körülöttem, elővettem a lefénymásolt lapjaimat a Claudel ügyről, és megpróbáltam jegyzetelni. Az áldozat egy harminchárom éves novícia, aki tizennyolc éves korában belépett a rendbe, öt éve megerőszakolták egyelőre ismeretlen helyen és ismeretlen okokból. A testét egy forgalmas úton találták meg, nyaki, lábi, és alhasi szúrásokkal, amelyek életveszélyesek voltak. Penicillinérzékeny, az utalás lehet Tess Gerritsen A Bűnös című regényére. Életveszélyes állapotban van, valószínűleg kivették a méhét, illetve több külső sérülése is van. Műtét közben majdnem meghalt, a vágások sebésziek.

Én, mint az orvosi oktatás egyik mellékterméke, jól tudtam, hogyan lehet eljutni egy olyan szintű tudásig, ahol az ember ilyen vágásokat tud ejteni. Egy szimpla nővér nem tud így vágni, meg is látszik, mit vágtak az egyszeri nővérek, mit a gyakornokok. Az orvosok, orvostanhallgatók tudnak így vágni, esetleg egy boncmester vagy egy halottkém, akinek ilyesmi speciális képzése van. Talán még egy hentes, vagy vágóhídi munkás, de mivel ez Montréalban nem elterjedt, így el is vetettem. 

Los Angelesi idő szerint délután kettőkor szállt le a gép. Megkapaszkodott a kifutópályán, és sebesen száguldott, míg végül be nem kanyarodott a LAX terminálja felé. Megállás után a legtöbben azonnal szedelőzködni kezdtek, én megvártam, amíg a legtöbben kimennek, hogy ne kelljen tolakodnom. Már lassan nem is voltak a gépen, amikor elköszöntem a helyükről már kilépett pilótáktól, és a folyosóra léptem. Már itt éreztem, hogy egész más az idő Kaliforniában. Meleg volt, már-már túl meleg, pedig csak március volt. 

miután végre visszakaptam a cuccaimat, kiléptem a várakozók elé. A szememmel anyuékat kerestem a taxisok között, akik amerikai nevekkel teli táblákat tartottak a fejük felé. Megakadt a szemem egy táblán, amin a „Gyönyörű kislányom Kanadából” felirat díszelgett. Tudtam, hogy anyáméktól van, így el is indultam feléjük. Mindketten halálra ölelgettek, kérdezgettek, hogy milyen volt az út, hogy vagyok, majd közölték, hogy nincs otthon meleg étel, így a városban fogunk ebédelni. Nem szántam, úgyhogy elindultunk a kocsi felé.

Újra gyereknek éreztem magam, ahogy beültem a vezetőülés mögé, bekötöttem magam, és gépiesen válaszolgattam a kérdéseikre. A belváros felé vették az irányt, szaporodtak az autók, a járókelők, hamarosan kisebb-nagyobb dugókba keveredtünk, de végül odaértünk a Mirage elé. Nem, nem a vegasi kaszinóra gondolok, ahol Jordan Belfort töltötte a legénybúcsúját, hanem egy hangulatos kis kaliforniai vendéglőre, ahol mindig van szabad asztal, és mindig jó a kaja. 

Maga a tér nem volt túl nagy, mert sötétebb bordós-barnás színek uralták, nehéz székekkel, és hangulatos, halk zenével. Miután leültünk a pincér már hozta is az étlapot.

- És milyen a kollégium? Még mindig jó? – kérdezte anyu.

- Nincs vele semmi baj, kulturált szobatársam van. – közöltem. 

- Könnyen ment a vizsga?

- Nem volt nehéz, szerencsére egy nagyon jó témát fogtam ki, olyat,a miről egy gimis is normálisan tudna beszélni. A többieknek is sikerült letenniük, még indulás előtt beszéltem párukkal. 

- És mi van a fiúkkal? – kérdezte apám. A fejemet fogtam a szóhasználaton, szívesen kijavítottam volna, hogy én már nem fiúkkal, hanem férfiakkal járok egy egyetemre, és hogy nem kell feltétlenül engedélyt kérnem tőlük, ha kufircolok is valakivel, de inkább nem szóltam bele, hadd kérdezzen, ahogy akar.

- Semmi. Nincs senkim. Ha lenne, hoztam volna magammal.

- Remélem, bemutatod nekünk, ha lesz párod. 

- Persze. – közöltem, mire megcsörrent a telefonom. Azonnal a táskámhoz nyúltam, közben pedig átfutott a fejemen, hogy kimegyek, ha olyan hív, de amikor megláttam a nemrég elmentett nevet a kijelzőn, inkább úgy döntöttem, maradok.

- Szia Martin. – szóltam bele, mire a szüleim jelentőségteljesen összenéztek, mintha valami baljóslatú dolog járna a fejükben. – Igen, megérkeztem, ha ezt szeretnéd kérdezni.

- Az egy dolog, hogy mit akarok kérdezni. Az meg egy másik, hogy milyen pszichológiai hatás éri el azt, hogy felelsz egy még fel sem tett kérdésre, amit lehet, hogy fel sem tettem volna, hiszen ha felveszed a telefont, akkor logikusan gondolom, hogy már olyan helyen vagy, ahol rendelkezel térerővel, ez pedig nem lehet tízezer méteren. 

- Okos kutya, jár a keksz. Szóval, miért hívtál? – tértem rá a lényegre, kissé feszengve a szüleim tekintetétől.

- Szóval azért papolok itt a pszichológiáról, mert Ella Moiresette áll éppen mellettem, és arról érdeklődik, megvan-e a számod. 

- És közben mondja a vizsgaszöveget, hogy így megtanultad?

- Persze, egy szó ebből, egy abból. Extrémen szeretem. 

- Úgy szokás. Na mondd, mit akar.

- Nem szeretne beszélni veled, de úgy gondolja, el kellene mondanom neked, hogy a rendőrök bent voltak Heidinél a kórházban, és állítólag felébredt. Én nem tudom, a Pszichológiai Intézetben vagyunk, és hát innen nehezen érek oda hamar, úgyhogy inkább fel kellene hívnod a kórházat.

- Oké, mindenképpen, még most felhívom őket. Jó szórakozást Ellával, aztán bele ne dögölj.

- Csak jelzem, hogy ki vagy hangosítva…

- Hát akkor szép napot neki! – vágtam rá vigyorogva.

Anyuék kérdőn néztek rám, mire elkezdtem nekik magyarázkodni.

- Az egyik évfolyamtársam volt. A múlt héten műtöttünk egy nőt, és állítólag felébredt, úgyhogy most felhívom az osztályt, hogy mi van. A nő egy bűnügy áldozata, fokozottan figyelni kell rá. – már nyomtam is be a hívást. 

Éppen Vanish – ennél rosszabb női nevet még sosem hallottam – volt szolgálatban, így ő vette fel.

- Szia, Nova vagyok, Heidi Claudelről szeretnék érdeklődni. Állítólag felébredt.

- Igen, valóban kinyitotta a szemét, de beszélni képtelen. A rendőrök eddig ott strázsáltak mellette, nemrég sikerült kitenni őket.

- Oké. Egy! ne adjatok neki penicillint, allergiás rá. Jó munkát, szia.

Nem vártam meg, hogy reagáljon, már le is tettem. 

- Oké, végérvényesen kész vagyok a munkával, a tietek vagyok. – a telefont a táskám mélyére süllyesztettem, és vártam, hogy kérdezgessenek a sulimról, bár tudtam, hogy nem tudjuk, mit kérdezzenek. Nekem meg nem volt mit mesélnem. 

- Nova, el kell mondanom valamit. Tudom, valami sokkal boldogabb hírre vágysz, de ez nem lesz olyan. Szóval, a nyáron Franciaországba kell utaznom, hogy átvegyek egy galériát, valamint itthon egy másikat, így semmi időm sem lesz a szobakiadásokra, így egy szívességet szeretnék kérni tőled. Csak pár hónap lenne… Ezeket neked kellene intézned. A diplomaosztásod után lenne, úgyhogy nem zavarná a tanulmányaidat, bár tudom, nem így képzelted az első szabad nyarad, hanem gondolom, Kanadában lennél, de hidd el, nekem sem szívem vágya ezt kérni tőled.

- Semmi gond, anyu. Tényleg. Nem kérsz sokat. – nyugtattam. – Úgyis pihenni szerettem volna, ha végzek, mindenképpen lementem volna, úgyhogy egy kis munkába nem fogok belehalni. Viszek egy jó könyvet, és amikor az emberekre várok, olvasok. Legalább valami értelmes módja lesz a kikapcsolódásnak. Mondd, meleg már a tenger?

- Nagyon! Örülök, hogy megteszed ezt nekünk! Már nagyon jó a tenger, bár este hidegebb, de ha hazaérünk, akkor mindenképpen menj le! – lelkesedett be. 

- Oké, de most gondolkozzunk inkább azon, hogy mit együnk. Napok óta hagyok ki étkezéseket, így valami nagyot szeretnék. Sok francia és angol kaját eszek, de az olaszban és a kínaiban sincs hiány, így valami nagyon amerikait szeretnék. Gnocchi!

- Jó választás. Én a szokásosat szeretném, a Manna levesemet. 

- Én is így vagyok vele. 

Mire kimondták, már meg is jelent a pincér, aki felvette a rendelést, majd a konyha felé sétált, és eltűnt a súlyos faajtó mögött. A szüleim csendben ültek velem szemben, majd apám köhögött egyet, és nehezen megszólalt.

- Milyen a kórházi munka?

- Nem rossz. Illetve, nem ezt szeretném végezni majd később, de mindenkinek át kell esnie rajta. Időnként izgalmak is vannak, úgyhogy oktalan lenne panaszkodnom. – az asztalon lévő borokat hirdető papírokat piszkáltam. – Bár én csak félnapokat dolgozok. Főállású nővérként gondolom nehezebb lehet. – elmélkedtem. 

- Szoktál éjszaka dolgozni? – kérdezte anyám.

- Persze. De nem sokszor. Egy héten olyan kétszer, maximum háromszor, de nem vészes, mert van fűtés. 

- És nem is félelmetes? – anyám elég naivan fogalmazott.

- Nem, ez nem egy eszelős kórházsorozat. Van fény, lámpa, oké, ment már el a világítás, de csak a szél miatt. A hegy lábánál vagyunk, a szelek itt ütköznek. De teljesen biztonságos, és jó hely. Nem fog csak úgy bejönni valaki, és legyilkolni.

A kijelentésem után mind a hárman némaságba burkolóztunk. Kínos volt, mivel a szüleim már régen érzékelték a borzalmas nagy szakadékot köztük és köztem, de attól még folyamatosan hívtak, akarták, hogy hazajöjjek, de nem ismertek annyira, hogy akár beszélgessenek velem. Azt viszont tudom, hogy tiszteltek is, meg szerettek is, bár az előbbiből több volt. Nagyra tartottak, büszkék voltak rám, de idegennek éreztek. Ahogyan én is őket. 

A pincér hamarosan hozta az ebédünket. Udvariasan megköszöntem, kiöntötte a Colám, majd eltűnt a konyhában. 

- És itt mi van? Mikortól kezdődnek a foglalások? – kérdeztem. Anyámnak mániája volt a szobafoglalásaival törődni, olyan szívvel-lélekkel gondozta az apartmanokat, foglalkozott azokkal, akik odajöttek nyaralni. És voltak is, elég sokan, ugyanis a házunk pontosan a parti melletti autóút után épült, tengeri kilátással, központban. 

- Március 6-ától tele leszünk egészen november 23-ig. – válaszolta. 

- Akkor mát holnap kezdődik. – gondolkoztam. – Segítsek?

- Persze, még fel kell húzni az ágyneműket, ki kell rakni a törölközőket. – sorolta a tennivalókat. Valamint holnap délelőtt be kell jönnöm a városba pár dologért.

- Én is be terveztem jönni, az egyik professzorunk felírt egy tankönyvcímet, amit be kellene szerezni, és megnéztem a helyi könyvtár címjegyzékét, megvan nekik, csak el kell mennem érte. Mikor indulnál? – kérdeztem, bekapva egy Gnocchi-falatot. 

- Kilenckor, ha neked is jó. 

- Persze. Nagyon durva, nálunk Kanadában már esteledik. Nagyon hamar sötétedik, ötkor már nem látsz semmit. De nagyon szép a város éjszaka. 

- De ugye nem járkálsz sötétedés után? – kérdezte anya aggódva.

- Nem igazán esténként tanulni szoktam, a kórházba pedig egy üvegfolyosón megyek át. Onnan gyönyörű a város, egy nyolcsávos út felett halad át. – magyaráztam meg a dolgot. 

Az ebédünk végeztével újra beültünk az autóba, és apu hazavezetett. 

A parton mentünk, Los Angeles legszebb részén. A pálmafák fényárban úsztak, a strandon pedig rövidnadrágos emberek ütötték a röplabdát a hálókon át. Páran még a vízbe is bemerészkedtek a márciusi időjárás ellenére. 

Csak akkor tört rám a fáradtság, amikor már leparkoltunk. Az órámra nézve kiszámoltam, hogy Kanadában már este hét lenne, én pedig tizenkét órája keltem. Ugyanakkor tudtam, hogy még ki kell pakolnom, és segítenem is kéne, így levetkőztem a mentális fáradtságom, és a csomagommal együtt mosolyogva indultam a régi szobám felé:

- Kipakolok, aztán jövök ágyneműket húzni. 

És akkor jöjjenek a kérdések:

01. Mit gondolsz Nováról, mint valakinek a gyerekéről? Másképpen látod egy ilyen szituációban, változott róla a véleményed?

02. Mit gondolsz Martin és Nova kapcsolatáról?

03. Szerinted Ella milyen szerepet fog játszani a történetben?

04. Van esetleg tipped arra, mi történt Heidi Claudellel?