Aidez-moi

Hy Housers!

Lenne egy nagyon fontos kérésem... Mint tudjátok, új suliba járok, ahol most mi képviseljük a gimit a városi gólyaavatón,a minek az egyik feladata a likegyűjtés. Elég nagy gondban vagyunk, a többi suli kisebb nálunk, megtennétek nekem, hogy támogattok minket? EZEN a linken megtehetitek. :) Bónusz, megkereshettek a képen, rajta vagyok a jellegzetes fejemmel, meg a jellegzetes kinézetemmel :D

Köszöni a Zrínyi 9A/ny osztálya :)

xXx. Al.

16. Chapitre

Hy Housers!

Annyira boldog vagyok, hogy végre hozhattam Nektek az új részt! Azt hittem, el fogok maradni vele, mivel mostanában olyan szinten boldog vagyok, és próbálok egy új élethelyzetben helytállni, valamint azért tanulni is, hogy azt hittem nem fér bele... Körülbelül 200 szóval kevesebb lett, mint az előzők, de remélem nem gond, a következőben bepótolom. 

Ez a rész pont a névnapomon került ki (gyerekek, aki ezek után nem találja ki...), imádtam ezt a napot, tényleg <3. Nem tudom, miért mondom el ezt, talán, hogy megköszönjem a névnapi köszöntéseket, a kedves ajándékokat, a Dm LifeBookot főleg! <3

És persze #PrayForParis. El se hittem, amikor reggel megláttam...

Annyi minden van bennem, de most ennyi... (a képet egyszerűen I-M-Á-D-O-M!)

Imádlak Titeket, jó olvasást!

xXx. Al. 

^.^

"Te is észrevetted, hogy az önfeláldozó nők a történelemben: Jeanne d`Arc, Teréz anya (...) egyedül haltak meg. Bezzeg a férfiak, őket aztán nem kellett félteni."

 

Történt is.

Másnap reggel már a kollégiumban ébredtem, arra, hogy valaki rázza a vállam. Ösztönszerűen ütöttem az alak irányába, mire sikítást hallottam:

- Basszus, Becca, megütött!

Ella visító hangjára nem volt nehéz felébredni, így simán csak felültem, és értetlenül meredtem a két lányra. - Ti meg mi a szart akartok tőlem?

- Öltözz fel, megyünk az SQ-hoz.

- Veled? Veled én nem megyek sehova. - hárítottam.

- Ne panaszkodj, kint állnak Martinék. Öltözz fel, nem akarok elkésni! - ezzel kivonult a szobából.

- Most ez meg mi a fasz volt? - kérdeztem Beccától, aki végig a sarokban röhögött.

- Az drágám, hogy szedd össze magad, mert mentek az SQ-hoz, mivel azok már reggel kivonultak a zárdába. Tierney szólt Ellának és Martinnak, hogy szedjenek össze, valahol a galériánál találkoztok. Szerintem siess.

Nem tudtam, hogy örüljek-e az ügy haladásának, vagy Ellát szidjam, esetleg gondolkozzak azon, mit fogok a szemébe vágni, amikor kilépek a szobából. Gyorsan lezuhanyoztam, és kiszedtem a szekrényből egy fekete nadrágot és egy felsőt, mivel nem volt kedvem a színekkel vacakolni. Ehhez a fekete bőrcipőm húztam fel, és minden egyéb lehetőség híján a világoskék bőrkabátot, mivel mást hirtelen nem tudtam előkotorni. Kissé kifestettem magam, majd a táskám felkapva dübörögtem ki az ajtón.

- Szóval, megérkezett a királykisasszony, úgyhogy mehetünk. - jelentette ki Ella, mire felment bennem a pumpa, és előreindultam. Nem volt kedvem elviselni a társaságát.

Martin kocsijába beszállva elég egyértelmű volt, hogy én fogok elöl ülni, és erre jogot is formáltam. Miközben a galéria felé hajtottunk, Ella beszélgetni próbált, de egyértelműen olyan témákról, amik engem kizártak a társalgásból. Nagyon pipa voltam Ellára, egy kiskanál vízben megfojtottam volna, ha megtehetem.

- Szóval az SQ kiszállt, a zárdához? - kérdeztem, ezzel direkt megszakítva a közös témájukat.

- Igen, névtelen bejelentés érkezett, ami valójában én voltam. - közölte Martin. - Kimentek, Tierney meg felhívta őket, hogy ha már itt tartunk, lenne mit megmutatni nekik.

- Logikus. Ki tette vissza a fecskendőt?

- Én. - jelentkezett Ella.

- Na, gratulálok. - fújtattam, mert erre a válaszra számítottam legkevésbé.

- A lényeg, hogy a helyzet meg lett oldva. - próbált meg lenyugtatni Martin, kevés sikerrel.

Az út további részében meg sem szólaltam. Így is eléggé el lett cseszve a nap.

Az SQ-hoz érve már tele volt a fejem a nappal, pedig csak nemrég kezdődött.

Ella egész úton szórakoztatta Martint, ami nagyon idegesített, de nem akartam a tudtára adni, mert úgy voltam vele, hogy Martin azt fogja hinni, hogy nem bízok meg benne, és féltékeny vagyok, és ezért véget vet a kapcsolatunknak. Úgyhogy inkább hagytam és csendben bámultam ki az ablakon idegességemben.

Martin kocsijával az utcán álltunk meg, mivel belépési engedélyünk még nem volt.

Az épületbe lépve egy karakteres arcú férfi indult felénk. Markáns vonásaiból nem tudtam kikövetkeztetni, hogy rossz kedve van-e, vagy csak szimplán ilyen. Ellára sandítottam, aki magabiztosan nézett a férfi szemébe. Szóval ő tudta. Tudta, hogy mit érez, anélkül, hogy hozzászólt volna, és ezt irigyeltem tőle. Tierney gyors volt, rögtön kezet nyújtott, és bemutatkozott. Utána Martin következett, majd Ella, végül én zártam a sort.

- Nova Thompson.

- Marc Dumont. Jöjjenek, ne törődjenek a beléptetési rendszerrel. Régen láttalak, Jacques. - nézett Tierneyre Dumont, majd ők kedélyesen beszélgetni kezdtek, miközben mi hárman mögöttük kullogtunk.

Ahogy egyre beljebb értünk a hatalmas építményben, egyre inkább éreztem Ellán, hogy megijed. Tudtam, hogy a kórházak és orvosi kutatóintézetek nem éppen képezik a szakterületét, úgyhogy újra ringben lehettem. Miközben a falakon kiállított, metszetekről készült képeket néztem, a lófarkamat piszkáltam. Miközben az előtérben olyan meleg volt, hogy a frufrumat fújdostam, hogy ne izzadjon a homlokom, itt bent majdnem, hogy fáztam. Ehhez természetesen társult a hűtőberendezések hangja, amelyek már fel sem tűntek, megszoktam őket. Ellán láttam, hogy húzza az orrát, neki még szokatlan volt.

Hamarosan egy kisebb irodába értünk. Dumont előreengedte Ellát az ajtón, én lemaradtam addigra annyira, hogy ne várjon meg, így ő is belépett Tierney-vel egyetemben. Martin fogta meg a lassan becsukódó ajtót, dőlt neki karba tett kézzel és nyomatékosította bennem, hogy menjek. Amikor elsétáltam mellette megfogta a karom s az arcán hatalmas mosollyal a fülembe súgta:

- Csak, hogy nézhessem a seggedet.

Nem akartam reagálni a megjegyzésére de azért elmosolyodtam. Végül is, legalább etikus volt.

Bent egy teljesen normális iroda állt, ha nem tudnám, hogy ez egy orvostani intézet, akkor tippelhettem volna akármi másra is.

Az asztal mellett egy másik férfi állt, de nem maradt sokáig ismeretlen.

- Charles Clark vagyok, üdvözlök mindenkit. Jacques – biccentett oda Tierneynek –, Martin McCord – bólintott Martinra is –, Ella Moiresette, ha jól tippelek – tényleg jól gondolta, a tekintete határozottan megállapodott Ellán – és akkor Nova Thompson. Nos, szeretném, ha az elejétől kezdve elmondanának mindent, mi hogyan kezdődött, kifejleteket, hogy a gépírónőnk tudjon jegyzetelni. - eddig észre sem vettem a sarokban üldögélő fiatal nőt, aki titkárnősen szemüvegben és ceruzaszoknyában foglalt helyet. - Ms. Thompson…

- Csak Nova. - szólt közbe Tierney, amit hálásan köszöntem, hogy nem nekem kellett letegeztetni magam, bár élveztem a tiszteletteljes megszólítást.

- … Nova. Kezdje maga.

- Rendben. - köszörültem meg a torkom. - Szóval én láttam el az első áldozatot, Heidi Claudelt, aki jelenleg felépülő állapotban van. - Dumont bólogatott a mondandóm közben. - Vágások voltak az alhasán, a vádliján és a nyakán. Elég tiszták, orvosok keze által láttam ilyet. Utána sokáig nem tudtunk vele kommunikálni, de most már úgy látszik, helyrejöhet.

- Oké. Mit lát a rendőrség? - nézett Ellára.

- Behozhatom az aktákat legközelebb, ha gondolják. - intézte el egyetlen mondattal. Éreztem mögötte a pszichológiát: el akarta érni, hogy fontosnak tartsák. Gondolatban fejbevágtam magam, hogy ez nekem nem jutott eszembe.

Az ott töltött idő többségében Clark vitte a társalgást. Dumonton az látszott, hogy nem felnőtteknek tart minket, inkább csak valami szedett-vedett egyetemi társaságnak, ami végül is logikusan hangzott, csak éppen nem volt igaz.

- A kémcső lenne nagyon érdekes. - szólt közbe Dumont. - Ki tudják deríteni, hogyan hozták ki a McGillből?

- Nem igazán. - reagáltam. - Nem tudjuk eldönteni, tiszta volt-e, amikor belerakták a nyugtatót, ha nem, akkor a hulladékszállítók is elvihették, ha tiszta volt akárki eltehetett csak úgy egyet. - vontam meg a vállam.

- Ez így igaz. Elég nagy átjáróház van, főleg az egyetemisták miatt.

- Le lettünk szólva? - kérdezte Martin poénkodó hangnemben.

- Ezek szerint maga egyetemista? - nézett Dumont Martinra.

- Ms. Moiresett és Ms. Thompson is. - helyesbített Clark.

- Én azt hittem, Ms. Thompson, hogy maga gyakorló orvos. - csodálkozott. - És Ms. Moiresette?

- Pszichológiát hallgatok. - válaszolta Ella.

- Akkor maguk ketten az orvostanhallgatók… - nézett ránk.

- Igen. Gyakorló évvel. Nova az utódom lesz, úgy néz ki. - kacsintott rám. - Egy zseni, és szociálisan nulla.

- Kösz. - intettem oda neki, bár kétségtelenül nem hazudott.

Visszafelé hajtva Tierneyt és Ellát kitettük a kórháznál, mi ketten pedig tovább mentünk. Martin csendben vezetett, így én sem szóltam semmit. Folyamatosan hagytuk el az utcákat, már érződött kissé a tavasz szaga, kevesebb hó terült el az utakon, és a járdán, az ég pedig tisztult a korábbi szürkeségből. Ettől függetlenül dermesztően hideg volt, még a fűtött autóban is, bár nagyon jól tudtam, hogy ez csak átverés: egy ideig még nem számíthatunk tavaszra, ez ami látható, csupán csak átverés, megélünk idén is még egy tucat hóvihart.

Úgy tűnt, Martin is elmélázik a tájon, mivel lassítottunk. Nem tudtam, hova akar menni, de nem kérdeztem rá, mivel céltudatosnak tűnt. Legnagyobb szerencsémre a szülei lakását már elhagytuk. Annál az utcánál őszintén kiengedtem magamból a sóhaj t. Megmenekültem.

A kikötő felé hajtottunk. Gyönyörű volt a félhomályban. Fogalmam sem volt, mit akarunk itt kezdeni magunkkal, de hagytam, hadd mondja meg Martin. Kezdtem úgy érezni, hogy vezető stílusú vagyok, és nem adok neki elég teret a kapcsolatunkban, és nem mertem igazán rákérdezni, hogy ez valóban így van-e.

A Les Filles du Roy előtt állt meg. Felnéztem az étteremre, mely az óvárosba simulva antik hangulatot árasztott.

- Eszünk? - kérdeztem kiszállás közben.

- Nincs kedvem főzni, te gondolom nem tudsz, így gondoltam el kéne jönni. - vonta meg a vállát.

Követtem be az épületbe, ahol az ajtónyitódást csengőszó követte. A vendégek egy része ránk nézett, a legtöbb nő furcsán bámult Martinra, aki nem engedett előre az ajtón. Én tudtam, mit jelent ez, régen kialakult szokásnak számított, hogy a férfi lép be először, hogy felmérje, biztonságos-e a helyszín a nő számára. Szóval nem igazán érdekelt mások véleménye.

Leültünk egy ablak melletti asztalhoz, és a kezünkbe vettük az itallapot. Martin szótlan volt, amit nagyon furcsának tartottam, hiszen velem ellentétben ő szokott sokat beszélni, de úgy döntöttem, nem erőltetem a beszélgetést, mivel nem volt kínos a csend.

Hamarosan megérkezett a pincér, akinek leadtuk a rendelésünket italok terén. Hagyott nálunk két étlapot, még le sem tette, már nyúltam érte. Csak ekkor vettem észre, hogy egész nap nem ettem semmit, és borzasztó éhes voltam.

- Mi lesz velünk a diploma után? - kérdezte Martin hirtelen.

Ránéztem, és a hangulatvilágítás félhomályában tisztán kivettem az árnyékot az arcán.

- Mi lenne? - tettem le az étlapot és hajoltam előre.

- Én elmondtam, hogy veled szeretnék élni. Sok mindent mondtam, de nem tudom, te hogyan tervezed. Lehet, hogy korainak tartod ezt megbeszélni, mivel még nem régóta vagyunk együtt… De közeledik.

Jogos volt a téma felvetése. Kinéztem az ablakon a sodródó vízre, majd vissza Martinra. Úgy döntöttem, ha már elkezdjük a témát, beszéljük meg rendesen, szóval az elejétől kezdtem.

- A szüleim azt szeretnék, hogy menjek vissza Amerikába. Ez az eshetőség nekem eleve nem játszik, itt szeretnék maradni. Azonban, amikor otthon voltam, anya elmondta, hogy a nyáron Európában van dolga, így ott kéne lennem, hogy kézben tartsam a vendégházat. Szeptemberre azonban vissza szeretnék jönni, és mindenképpen itt élni. Veled. - nyomatékosítottam.

- Akkor a nyáron külön leszünk? - vettette fel.

- Gyere el velem Los Angelesbe. Anyámék nem lesznek otthon, csak mi. Nem lesz sok dolgom, csak felügyelnem kell. Szeptemberben visszajövünk.

- Felőlem rendben. - mondta, mire hatalmas kő esett le a szívemről.

- A szüleid szerinted mit szólnának hozzá? - tettem fel a kínos kérdést.

- Nem nagyon érdekel. Apám támogatná, hiszen szinte ki sem mozdultam soha a városból. Anyám itt tartana, de szerintem meg tudná érteni. Különben sem az ő dolguk. Az volt a feltételük, hogy ha diplomát szerzek egy normális szakon, azt teszek, amit akarok. Vegyük ezt megtörténtnek.

- Nem akarom, hogy magadra haragítsd őket.

- Nem fogom. Meg fogják érteni az indokokat, nem veszítenek el örökké, csak egy nyárra. Lassan úgyis fel kell fogniuk, hogy nem vagyok a kisfiuk.

- Szóval… mit gondolsz?

Candice a kávéjába bámult.

- Nem egyszerű, nagyon nem. Martin nagyon szabad szellemű, de szerintem már neked is leesett. Ha megnézed, sosem volt konkrét útja, mindig azt csinálta, amit szeretett volna, az orvosi is ugye feltétel volt neki. Viszont a szüleihez kötődik, és neki most ez nagy váltás lenne… Ha ellenszegülne velük. Eddig nem vette fel a konfliktusokat. Most fel kéne neki. De megtenné érted, ami elég nagy dolog.

Úgy döntöttem, bízni fogok Candice-ban. Martin érzései nekem túl összetettek voltak ahhoz, hogy megfejtsem őket. Logikus lett volna Ellát kérdezni, mivel úgy vettem észre megértik egymást, de az magam ellen dolgozott volna.

- Nem szeretném a szülei ellen fordítani, de vannak érdekeim. Ő az érdekem.

- Tudom, Nova. Amúgy meg, mit veszítetek, ha megorrolnak rá a szülei? Semmit. Felnőttek vagytok, te szeptembertől hivatalosan is dolgozol, tuti kaptál már millió ajánlatot, Martin azt mondta, hogy ha nem jön neki össze valami orosi irányultságú dolog, jön hozzám cukrásznak, de úgyis menni fog. Lakásotok már van, vannak kapcsolataitok, barátaitok. Ő is megáll a lábán, te is. Ideje elszakadni. - vonta meg a vállát. - Én nem sajnálnám az anyját.

- Hát, ha te mondod… Én csak nem akarok családi viszályt. Így sem bír.

- Ja, a szülinapon nagyon gáz volt, mondjuk Martin ötlete is valami iszonyat szar volt, hogy akkor vigyen oda téged. Na, mindegy, ezek ilyenek, McCordékhoz hozzá kell szokni, vagy meg kell szökni.

- Ja, hát ez van. - a tenyereim a nyakamra tapasztottam és a kávézó falára néztem.

Hosszú menet lesz.