18. Chapitre

Hy Housers!

Időben jöttem ^^. Furcsa, de majd megszokjuk. Képzeljétek, ma kaptam a hírt, hogy a Fogadom pár fejezetét, tavasszal kiadják egy antalógiában. Annyira boldoggá tett, az egész napomat meghatározta, el sem hiszem, hogy ez megtörténik.

Imádtam írni ezt a részt. A kedvenc mondatom elég egyértelmű... "Ne akard megváltoztatni a múzsát, mert elveszíted a bálványodat benne." Amikor ezt visszaolvastam, elgondolkoztam azon, hogy szívtam-e, de hát nem, viszont nekem nagyon tetszik ez a mondat *-*. Azt még elmondanám, hogy szerintem nagyon tetszeni fog nektek az intro jelenet, mert szerintem ilyen best romantic lett.

Máskülönben, mi van velem? Nyelvvizsgáztam előző héten, szerintem jól sikerült, a szóbelin húztunk egyedül nagyon rossz témát, az olimpiát, de azért remélem, megvan. Nagyon remélem...

Máskülönben élem a kollégista életemet, próbálom tanulni a németet... próbálom, elvagyok, röpizek, fényképezek.

Na de mi van veletek? Sose hallok felőletek ˇˇ. Meséljetek nekem kommentben ^^

Jó olvasást ehhez a 2300 szóhoz ^^

xXx. Al.

^.^

"Az értékek sokat jelenthetnek, de az együtt töltött idő tanít meg az apróságokra."

Hajnalban ébredtem fel. Még csak éppen besütött a nap az ablakon, így inkább átfordultam a másik oldalamra. Martin nem volt mellettem, de ez el sem jutott először a tudatomig. Csak feküdtem, az álom és az ébrenlét határán, próbáltam magamba valami életet lehelni, mivel ismertem magam: nem voltam képes visszaaludni.

Lassan nyújtogattam a lábam. Először a jobbat, míg a bal a hasamhoz volt húzva. Teljes egészében kinyújtottam, a vége bőven lelógott a matracról – hát, igen, a százhúsz centis lábak hátrányai -. Megforgattam a bokámat, majd a hátamra gördülve ugyanezt megtettem a másikkal is. Ezek visszafordultam az eredeti oldalfekvéses testhelyzetembe, félig a párnába fúrtam a fejem, a másikat pedig kinyitottam.

Ekkor pillantottam meg Martint. Az ablaküvegnek dőlve ült, terpeszben, felhúzta a lábát, térdének rajztáblát döntött. Mellette egy szénceruzakészlet feküdt, összegyűrt zsebkendőkkel, ő pedig elmélyült arccal koncentrált a munkájára.

Az arcát néztem. A homlokába hulló szőke tincsein átsejlett a gyenge fény, az arca majdnem sötét volt, de ezáltal olyan karakteres, ami rendes fény mellett lehetetlen lenne. Imádtam nézni a bélés koncentrációt az arcán. Volt a feszült, az ideges, amit az osztályon sokszor láttam, de ez… Ez amit rajzolás közben öltött fel ez egészen más volt. Ilyenkor az volt bennem, hogy szívesen megtudnám, mi jár a fejében, mit gondol, mit rajzol, min dolgozik.

Felnézett a munkából, egyenesen a szemembe. Pár másodpercig egymást néztük, aztán letette a rajztábláját. Akárhogy próbáltam, nem tudtam megfejteni, mi van a képen. Felém kúszott, lehajolt és megcsókolt. A hátamra gördültem és boldogan viszonoztam ő pedig fölém hajolt, és közben mellém feküdt.

- Korán van. Aludj vissza. - suttogott.

- Úgy ismersz te engem? - kérdeztem vissza halkan.

- Nem, de tettem egy próbát. Még öt sincs. Na.

- Nem tudok. - mélyen a szemébe néztem. - Megmutatod? - bólintottam a kép felé.

Kérdőn nézett rám.

- Kíváncsi vagyok, mi miatt keltél fel ilyenkor. - tettem hozzá.

- Most már úgysem tudom folytatni. - mondta, és felállt. A táblához sétált, és kúszva követtem. Végül a szokásos helyzetünkben kötöttünk ki: a hatalmas ablaknak támaszkodva. Martin a térdén támasztotta a  rajztáblát, lefelé fordítva.

- Naaaa. - kérleltem. Hozzábújtam, és a vállára hajtottam a fejem, az orromat pedig a válla hajlatába fúrtam.

- Jó. Megérted, miért keltem egy órája.

Hátrahőköltem, amikor megfordította. Én voltam rajta, az alvó testhelyzetemben, oldalra fordulva, békésen. Rajtam kívül látszódtak még a lakás vonalai is, halványan, de tisztán látszott hogy az alakom, a vonalaim és a matrac volt csak sötéten kiemelve. Egyszerűen gyönyörű volt.

- Azta. Nem tudok mit mondani. - reagáltam.

- Olyan szép vagy. Muszáj volt, hogy megmaradjon.

- És mit kezdesz vele? - kérdeztem.

- Nézegetem, ha nem vagy a közelemben.

- Hát, ez nyálasan hangzott.

- A művészek nyálasak. Talán egyszer kiállítom, ha a modell engedélyét adja.

- A modell nem is vállalta ezt a képet. - mosolyogtam rá.

- De hidd el, az alkotó élvezte a készítését. - vigyorodott el ő is.

- Nagyon szép lett. Hihetetlen. Sosem láttalak még rajzolás közben. Nem láttam még hogyan csinálod ezeket. Pedig nagyon durva.

- Majd egyszer megnézed. De vissza kén aludni, hosszú lesz ez a nap is. Én is dolgozok, te is, és még az SQ-hoz is menni kell.

- Tudom. De ez itt most jó. Miért kéne megszakítani?

- Filozofikus vagy. - jegyezte meg.

- A hajnal ezt hozza ki belőlem. Most ez itt jó, legfeljebb vedelek kávét egész nap.

- A te döntésed. Nem ellenkezek. Egyszer az egyik volt rajztanárom azt mondta: sose próbáld megváltoztatni a múzsát, mert ha megváltozik, elveszíted benne a bálványodat.

Szerettem a Martinnal közös reggeleinket, mert teljesen mások voltak, mint amikor a Beccával közös kollégiumi szobában ébredtem. Ott már akkor kezdődött a nap. Becca koránkelő lélekként hamar felébresztett, és azt hittem, ez így rendben is van, de hamar rájöttem, hogy igazából egész eddig rosszul csináltam. Martin óta megismertem a félálom édes érzését, amikor mellette fekszek, csendesek vagyunk, de ébren, csak mormogunk, forgolódunk és bámuljuk Montréalt. Akkor éreztem igazán, hogy enyém a világ. Felette állok, biztonságban vagyok, és minden rendben van.

Sajnáltam, amikor fel kellett kelnünk. Lassan öltözködtem, nem siettem el. Fehérneműben mentem kávét tölteni, fürdőköpenyben és alsóneműben támaszkodtam neki a konyhapultnak és kortyolgattam el. Martin is hasonlóan alul öltözve jelent meg. Hirtelen elképzeltem magam, hogyan nézhetek ki. Tudtam, hogy rémesen, reggeli vigyorgó úgy-indult-a-napom-hogy-alattad-fetrengtem-fejemmel néztem rá.

- Te nem szoktál reggelizni, de én úgy döntöttem, hogy ma fogsz. - jelentette ki Martin.

- Hát, rendben. Igazából ez az egészséges. - gondolkoztam el.

- Igen, és nem értem, Nova Thompson a hatalmas biológiabolond miért nem eszik reggelit. De majd én gondoskodok róla.

- Megengedem, hogy gondoskodj róla.

Tojásrántottát csinált. Isteni finom volt, rakott bele bazsalikomot és petrezselymet, oreganot, kellően fűszerezte és ízlésesen tálalta, csupán az amerikai konyhás asztalnál ülve kellett várnom, hogy elém tegye.

- Nem véletlenül jártál te se vendéglátói iskolába. - néztem a kaját. Ízléses volt, finom és rögtön megjött tőle az étvágyam. Velem szemben telepedett le, miközben két pohár limonádét tett le közénk.

- Nos, akkor ma?

- Hát, dolgozunk, aztán nyomás az SQ-hoz. Estefelé szeretnék dolgozni az ügyön kicsit. Sőt, lassan a kollégiumból is el kéne pakolnom.

- Ide. - jelentette ki.

- Megbeszéltük, hogy szeptemberben itt folytatjuk.

- Igen. Ide akarom hozni ami marad Montréalban, aztán dobozolni, amit viszek Angelesbe.

- Rendben. Ezt akartam hallani. - mosolygott.

- Szóval, felvetted a témát, hogy igazold magad.

- Így van. Én büszkén bevallom, szükségem van felőled az önigazolásra.

- Miért? - húztam fel a szemöldököm.

- Nézd, nekem mindig olyan voltál, mint a délibáb. Láttalak, ragyogtál, de nem mertem közelebb menni mert az hittem, ámítás. Most itt vagyok, és néha pislognom kell, vagy meg kell csípem magam, hogy rájöjjek, valóság.

Az ujjammal a villát bözörésztem.

- Nagyon gyorsan történt minden. Hirtelen kezdtük el megismerni egymást. Nem hiszem, hogy tudod, milyen az, amikor mítikussá teszel egy személyt, hogy sosem lesz köztetek köszönésnél több, szinte isteníted, de messze van, aztán hirtelen feléd fordul. Nos, velem ez történt. Most pedig itt vagyok, lassú a felfogásom, és néhányszor még tudatosítanom kell magamban a dolgot.

- Vagyis, nekem kell tudatosítanom benned. - értettem meg.

Mindig le tudott döbbenteni a vallomásaival. Számomra az érzéseket nem kellett percenként kimondani: ott voltak, közöttünk, és kész. Úgy voltam vele, hogy majd akkor szólok, ha elmúlik, és azt hiszem, egyelőre nem fenyegetett ez a veszély. 

Martin viszont sokszor mondta, tudatosította is. Valahogy társaságban is mindig mondott valami olyat, ami csak elejtve is, de jelezte, mi a helyzet közöttünk, ami egyrészt jól is esett, másrészt zavarba is hozott.

- Én is szeretlek. De nekem tiszta ez a helyzet. Felfogtam, és tudatos bennem. - mosolyogtam rá.

Áthajolt az asztal felett, és megcsókolt. 

- Nem akarom megszakítani a pillanatot. - suttogta a számba. - De szerintem lassan mennünk kéne.

- Megeshet.

Gyorsan megettem mindent, amit a tányéron találtam, majd befejeztem az öltözködést. A hajamat kontyba kötöttem, csak a frufrum hagytam lógni.

- Mehetünk. - szóltam oda Martinnak.

A kórházba beérve különváltunk: Martint a traumatológiára osztották be, nekem pedig négy órát kellett töltenem lent, a krónikus elfekvő osztályon. Szerettem ezt a helyet, mert nyugodt volt, itt már mindenki megbékélt azzal, hogy meg fog halni, nem élesztettünk újra, csak annyi fájdalomcsillapítót adtunk, hogy kevésbé fájjon. 

Természetesen a legutóbbi látogatásom óta a teljes betegállomány kicserélődött, e továbbra is rengeteg kórlapon láttam a rákot. Gyorsan végigfutottam a betegeken még ebéd előtt, a másik nővér utánam már a fejadagokat osztotta ki. Minden békés volt, a betegek is alig beszélgettek, így leültem a nővérpulthoz, és próbáltam arra gondolni, hogy ezen a helyen irreálisan lassan telik az idő.

A krónikus elfekvő pont annyira volt tragikus, mint az élettörténetei. A kórház leginkább megpályáztatás nélküli részlege, az a hely, amiről nem gondolnánk, hogy ebben az üvegpalotában helyezkedik el. A többi része akár egy könyvben, vagy egy filmben, úgy nézett ki, csupán a krónikus betegek osztálya kapta meg a zöld linóleumot, a törtfehér csempéket, a rozoga ágyakat. Cserébe ez volt a legközelebb a természethez, közvetlenül a hegyre lehetett látni egyik-másik szobából, még azt a hatalmas társasházat is láttam, ahonnan reggel indultunk el. 

Másodikon gondolkoztam, és persze Heidin. A kórházi anyaga előttem feküdt, de úgy éreztem, nem lenne igazságos, ha én nézegetném át. Így rögtön át is dobtam az asztal másik végére, mondván felejtős, majd Második anyagját elolvasom, ha a kezembe adják.

Miután letelt a műszakom, átöltöztem és a hallba sétáltam, hogy megvárjam Martint. Nem kellett sokáig ülnöm, hamar megjelent, a szokásos szerelésében, egy egyszerű sötét farmerben, valami absztrakt mintás felsőben, rajta egy kigombolt kockás inggel, a kabátját a hóna alatt cipelve.

- Mehetünk. Műtöttünk ma egyet Madsonnal, ritka jó élmény volt. - fintorgott. - Abbát hallgattatott velünk.

Nem bírtam ki, felröhögtem.

- És mit?

- Voulez Vous. - bökte ki. - és eszembe jutottál.

- Miért is?

- „The girl is business, so I offer her a drink. Looking mighty proud, to see you leave your table pushing through the dark.”

- Hm? - néztem rá még mindig értetlenül.

- A buli, ahova Becca ráncigált el.

- Így már érthető.

- „A sense of expectation hanging in the air.”

- Ne kínozz, értem én. Na, akkor induljunk. Végre csináljunk valami értelmeset.

- Na, jól van, neked se fogok soha szerenádozni. - közölte.

- Jó, azért dalolva meghallgatnám tőled. - jelentettem ki.

- Majd egyszer lehet róla szó. - hagyta rám, és a kocsi felé sétált.

A kocsi felé sétálva fogtuk egymás kezét. Olyan dolog volt ez közöttünk, ami néha tényleg elmaradt… Ha Heidiék miatt mentünk valahova, ilyesmi, sosem fogtuk egymás kezét. Azt hiszem, Martin morbidnak tartotta, vagy nem tudom, de amúgy mindig kereste, hol érinthet meg, így néha a derekamat találta meg a karjaival, de a kézfogás gyakoribb volt. Észrevettem, hogy szereti mutatni a világnak, hogy együtt vagyunk, hogy vele vagyok, és ez nagyon jól érzéssel töltött el.

Az SQ.nál viszonylag hamar túlestünk a beléptetésen, így valahogy eltaláltunk a Dumont-irodába. 

- Nekem adjátok oda Második anyagát! - léptem be, mire az egész társaság felugrott a szókirakóstól.

- Na, jellemző. - közölte Martin cinikusan.

- Én is ezt mondom. Na, most dolgozunk.

- Jó, dolgozzunk, néha azt is kell. - állt fel Clark. Igen, ő elvileg egy köztiszteletben álló orvosszakértő. De végül is a hozzáállása eléggé látszott, főleg, hogy maximum a ritka háttérmunkához szól hozzá. Nem baj.

- Emberek, lesz egy nagyon hülye kérdésem. - Cstalakozott be Ella is.

- Ha már itt tartunk, ebben a témában neked csak az van. - szúrtam közbe.

- Mi Második neve?

- Cornelia Klein.

- Ez se kanadai. - jegyezte meg.

- Nekem adjátok az anyagát? Hátha. - vontam meg a vállam. - Heidi elég személyes, nem tudok logikusan hozzáállni.

- Jó, ez végül is rendben van.

- Nézzétek, lehet, hogy baromság. De van egy ötletem. Nova említette a Gerritsen könyvet, mint a gyilkosság indítóokát. Szerintem a gyilkos imádhatja ugyebár az írót. Ma pedig, ugyebár dedikálás lesz…

- Hé, ez jó ötlet. - reagált Martin. Először szúrós szemmel néztem rá, de aztán bevallottam magamnak, hogy egyet kell értenem Ellával.

- Jó, én odamegyek.

- Erről egyikünk sem maradhat le, azt hiszem. - állapította meg Dumont.

- Ezaz, össznépi banzáj lesz, megyünk dedikáltatni. - fejezte be Clark gúnyosan a gondolatot.

- Na, csak ne ilyen lekezelően. - intettem. - Ma megtaláljuk a gyilkost, aztán mehetünk diplomázni.

- Milyen pozitív valaki. Neked már nincsenek is óráid, nem?

- Dehogyis vannak. - vontam vállat. - Szabad vagyok, mint a madár, hamarosan bírálják a szakdolgozatomat, védem, aztán megyek boncolni.

- Szép tervek a jövőre nézve. - húzta el a száját Ella.

- Miért, a tiéd mi? - néztem rá vissza. Gondolom a többieknek nem tetszett a civódásunk.

- Nem hiszem, hogy a nagy Nova Thompson meg tudná azt emészteni. - vágta vissza.

- Nagyon is kíváncsi vagyok. - kontráztam.

- Jó, legyél kíváncsi. Talán így valaminek végre sikerül benned érdeklődést keltenie.

A lakásba visszatérve azon gondolkoztam, mit vegyek fel. 

Viccesnek hatott, de mi már szinte mindenünket átpakoltuk ide, a kollégiumból és Martin otthonról is, a matracot azonban nem cseréltük le ágyra. Egyszerűen jó volt így, olyan hatása volt, mintha bohó lenne az életünk. Az a matrac tutifix volt, random, és szerettük, főleg, mert oda tolhattuk a lakásban, ahova akartuk. Oké, ez triviális volt, mert sose toltuk semerre, a nagy üvegablak előtt tartottuk.

- Indulhatunk? - kérdezte az ajtóban állva.

- Menjünk. - válaszoltam, és kiléptünk az ajtón.

Az előző két fejezethez nem voltak kérdések, de most jönnek ^^

01. Martin és Nova kapcsolata?

02. Nektek is gyanús Martin álompasiként? (Nekem nagyon)

03. Ella és az életcélja, egyetem utáni tervei? Mit gondolok? Én tudom, hogy meg fogtok lepődni.

04. Mi fog történni a dedikáláson?

17. Chapitre

Hy Housers!

Itt vagyok a nyelvvizsgám véghajrájában, szóval tessék nekem nagyon szurkolni pénteken és szombaton, ugyanis nagyon fontos nekem a dolog. Mellette igyekszek írni természetesen, jövő héten még havi kömál beküldési határidő, utána az utolsó hetet még meghajtjuk, aztán karácsonyi vásár Pesten, Sopron, szilveszter Pesten, félév, és már félév is... Sajnos idén nem ülhetek a valagamon egész félévzáráskor, ugyanis ez egy nehezebb iskola, tanulni is kéne, szóval most meghajtom magam, aztán kiderül. Más kérdés, hogy be fogom Neki bizonyítani, hogy nélküle se vagyok hülyegyerek.

Ez a fejezet kicsit rövid lett, 1700 szó, de úgy éreztem, itt most nem tudok Nektek többet adni. Nyújtani nem akartam, én így jónak találom, remélem, ti is hasonlóan lesztek vele.

Jó olvasást!

xXx. Alice

^.^

"Ez az élet egyik nagy tragédiája: hogy valami, valami mindig történik."

Elég hideg volt a kórházban, amit nem tudtam mire vélni. Csak a kórtermekben volt élhető a helyzet, de ott is minden betegnek plusz takarót kellett adnunk. A nővérpult alatt ültem a szőnyegen, a radiátornak dőlve, amiből alig volt érezhető meleg, és egy Heidi állapotának javulását mutató naplót bújtam. Megígértem Dumontnak, hogy beviszem neki, amint megkapom, de előtte át szerettem volna nézni, mit is tartalmaz.

Nem volt túl meglepő a tartalma, untam is. A felében rám hivatkoztak, a másik felében Madsonra, senki új nem vett részt a kezelésben.

Kezdtem úgy érezni, hogy túl sok időmet és energiámat emészti fel az, hogy egy gyilkossági kísérlet végére járjak, ami nem is halad semerre. Oké, beszállt az SQ, de tudtam, hogy ők innentől saját maguknak fogják követelni az egészet. Olyan volt lassan, mint a nyújtott tészta – a cukrász hasonlatok természetesen Martintól vannak –, folyamatosan csak a már tudott tényeket ismételgettük, semmi új nem jött, ami esetleg segíthetne. Második (már nem volt kedvem neveket jegyezgetni. Heidi így is elég személyes lett) ugyanazokat produkálta, akárcsak Heidi, és amellett, hogy az elején megvolt az elméletem a regényekkel, kezdett halványulni, de még mindig kitartottam a hasonlóságok mellett.

Az elmúlt hónapokban észrevettem magamon a dekoncentráltság jeleit, így joggal vártam már a nyarat. Munkaképes ember voltam, de azért kezdtem úgy érezni, hogy az eredeti céljaim elvesztek a nyomozás során. Újra és újra emlékeztetnem kellett magam arra, hogy én valójában patológus akarok lenni, elismert és ünnepelt tudós, aki megválogathatja, mit tesz meg és mit nem. Ebbe pedig nagyon nem fért bele a dolog, de ha belegondolok, még Martin se, hiszen egy független nő nem függ egy férfitól, én pedig kezdtem az irányába érzelmi függőséget érezni.

Megérkezett a váltásműszak. Anne belépdelt a pult mögé, így mehettem. Nem volt kedvem átöltözni, mivel az öltözőkben nagyon hideg volt, így inkább csak fogtam a ruháim, beraktam a táskámba és átsétáltam a kollégium épületébe.

A szobába beérve sötétség fogadott, ami azt jelentette, hogy Becca bulizik. Így is volt rendjén, elvégre péntek este volt, és neki ekkor ez volt a rendes, megszokott tevékenysége. Ledobtam a cuccokat az ágyra és beálltam a zuhany alá. Kellett már.

Éktelen hanggal kezdődött a kiáltozás, amire azonnal visszafordultam a folyosón. Két nővér rohant be azonnal Heidi szobájába, és gondolkozás nélkül mentem utánuk. Üvöltözés hallatszott, mögöttem megindult az ügyeletes orvos is.

- Mi történik? - kérdeztem. Heidi rángatózott, de nem tudott beszélni, csak értelmetlen szavak csúsztak ki a száján.

Eléggé megijedtem, nem értettem, mi történhetett, de szerencsére az ügyeletes orvos már intézkedett. Én közben feltárcsáztam Madsont, hogy jöjjön action van, de mire visszaértem a kórterembe már el is csendesedett.

- Thompson, azt hiszem elveszítjük. - mondta az ügyeletes. - Leállt a szíve. Nem éleszthetjük újra.

- Merthogy? - kérdeztem vissza ingerülten.

- Mert ezt hagyta meg. Nem újraéleszthető.

- Basszameg, egy gyilkossági kísérlet szemtanújáról beszélünk! - akadtam ki. - Mennyije van?

- Pár órát mondok.

Egyszerűen képtelen voltam akármit is reagálni a helyzetre. Legszívesebben agyoncsaptam volna a szobában álló összes embert, hogy ezt mégis hogyan, miért és egyszerűen ilyen gyorsan össze lehetett hozni? A kezem ügyébe került kiürült kávéspoharat összeroppantottam és a padlóra dobtam. A vékony műanyag szinte nem is hallatott hangot, de a dühömet sem csökkentette.

Amilyen gyorsan csak lehetett, mindenkit a helyszínre trombitáltam. Tierney és Martin együtt érkeztek, vélhetőleg találkoztak a hallban, Dumont késett kicsit, Clarknak pedig hírét se hallottuk. Természetesen Madson már az ágy mellett terpeszkedett, mintha éppen nagyon a megoldáson gondolkozna, de körülbelül az járhatott a fejében, hogy haljon már meg, és mehessen sajtótájékoztatót tartani.

Álltunk a folyosón, amíg a pap feladta neki az utolsó kenetet. Addigra beállított Clark egy friss, még éppen meleg papírral, miszerint az SQ boncolhatja fel a hullát, erre Dumontot kéri fel főnökként, közreműködőként pedig Jacques Tierneyt, Martin McCordot és Nova Thompsont.

- Kicsit triviális nekem ez az összeállítás. - nézett ránk Madson. Engem sose bírt, Tierneyt se, Martint meg jószerivel nem is ismerte, és szerintem az se esett le neki, hogy feldobtuk a labdát az SQ-nak.

- Ez van. - vettem ki a kezéből, majd a szemébe néztem. - Ezt kell szeretni.

A pap kijött a szobából. Itt már tudtam, hogy eljött a vége, nem tehetünk semmit, ha a szentírás se ébresztette fel, mi se fogjuk. Martinon észrevettem, hogy nagyon csendben van, lehorgasztott fejjel állt közöttünk, meg se szólalt. Őt vélhetően lesokkolta az ügy, amit nem értettem, hiszen ő maga is orvosnak tanul, de megszokhattam már, hogy ő jóval bonyolultabb annál, mint hogy én, egy túl racionálisan gondolkodó egyén megértsem.

Heidit végül lekapcsolták és hivatalosan is halottnak nyilvánították, így körülbelül minden reményem elszállt, hogy kiszedünk belőle valamit is. Új megoldások után kellett néznem, így amíg a többiek gyászolva álltak az ágy mellett már vettem a kabátom. Nem szabad leragadnunk a haláleseteknél. Csak hátráltatnak. Hány katonát lőttek le, miközben a halott társát bámulta? Nem akartam halott katona lenni. Amíg nem halt meg senki, orvosi játszmának tűnt. Innentől kezdve vérre megy. A műtőket elnézve, szó szerint.

Nyitódott az ajtó az SQ-n belüli irodában. Felnéztem a hangra. Martin, Tierney, Dumont és Clark léptek be rajta, és erősen meglepődtek, gondolom nem sejtették, hogy itt találnak. Az egyik begurított boncasztalon ültem, a kezemben Heidi aktáit olvasgattam, de Másodikon gondolkoztam.

- Hát te?

- Alternatív lehetőségeken gondolkozom. Elég ihlető a hely. - jegyeztem meg, körbemutatva. Valójában cinizmusnak szántam, mivel sivár, tipikus fehér, kissé rendetlen iroda volt, de Clark úgy néz ki, nem vette a lapot, mert megköszönte.

- Na, és ez az ihlető környezet segített? - kérdezte Dumont.

- Nem. Valahogyan nyomoznunk kéne. Gyanúsítottat találni. Heidi múltjában turkálni. Ella megint hol kujtorog?

- A zsarukkal van, mivel gyilkosság lett az ügy.

- Idetolhatnák már azok is a képüket, hátha tudnak valamit.

- Elég indulatos vagy. - nézett rám Tierney.

- Mert haladnunk kéne, azt hiszem.

- Jólvan. Most azt fogjuk játszani, hogy amint lehet, a kedvenc Marzinunk és Novánk megkeresi Ellát a helyi rendőrségen, elhoz mindent, amire az van írva, hogy Heidi Claudel, az se érdekel, ha egy másikról van szó. - jelentette ki Dumont. - Aztán szépen átnyálazzuk gyerekek, olyanok leszünk mint a krimiregények buzgó laborosai, CSI-osok, engem nem érdekel mihez hasonlítjátok magatokat, még idén szeretném ezt lezárni, vegyétek úgy, hogy addig nem kaptok diplomát, amíg elő nem szeditek, ki is áll emögött. Kvittek vagyunk?

- Természetesen. - válaszolta Martin. Én is bólintottam.

- Akkor hajrá, lehet menni, nem tudom, mire vártok, fussatok, fiatalok vagytok, előttetek az élet. - tapsolt kettőt, mire leugrottam az asztalról és Martin is felvette a kabátját.

- Pillanat. - állt meg. - És addig ti?

- Természetesen scrabble-özni fogunk, mint mindig, ha a buzgó, fiatal segítőinkre várunk. - közölte Dumont. Először azt hittem, viccel, aztán elővett az asztal billentyűzetpadjáról egy scrabbledobozt engem pedig leesett állal Martin hurcolt ki a teremből.

Martin felhívta Ellát, hogy vigyen be minket, aki természetesen boldogan beleegyezett. Olyan volt, mint egy antiszoc kiskutya, aki nagyon örül, ha a gazdáig foglalkoznak vele. Csak hát, nem szerettem volna ha engem a gazdájának tekint, pláne Martint ne tekintse annak.

Viszonylag lassan találtunk parkolóhelyet, de Martin nagyon nyugodtan tűrte, ami elég szimpatikus hozzáállás volt, mivel kevés ilyen férfit ismerek, aki tud nyugodtan parkolni.

Ella már várt minket és egy rövid ellenőrzés után felmehettünk a rendőrség második emeletére. Tipikus volt, kissé mint a filmekben, egybenyitott terek, ide-oda rohangáló emberek, papírlapok szerteszórva.

Ella egy külön szobába vezetett minket, ahol hatalmas rendetlenség volt.

- Bocsássatok meg, de most átkerülhettünk ide, mivel végre elismerték az ügyet és nem kell kint dolgoznunk rajta. Szóval még pakolunk. Adom a dolgokat, csak lassú a fénymásolás.

Ellát a kórházban már korábban látott két rendőr folyamatosan követte a tekintetével, főleg az egyik, úgy néz ki, nagyon érdekelte. Ella mintha észre se vette volna, körülöttük forgolódott, akár egy jó titkárnő.

- Heidit mikor boncolják? - kérdezte.

- Azt ne próbáld beadni nekem, hogy meg bírnád nézni. - vetettem közbe.

- Csupán érdkelődtem.

- Holnap. - adott Martin normális választ. Nekem nem volt hozzá kedvem.

- Lehet, hogy elmegyek. Jót tenne, ha ilyet is látnék.

- Oké. Szólj, és akkor elintézzük. - mondta Martin. Kezdett kinyílni a bicska a zsebemben. Nem léphet a felségterületemre.

- Jó, ez csodálatos, de szerintem induljunk vissza. Dumonték nagyon halálra szókirakósozzák már magukat. - forgattam meg a szemem. Gyerekes ötvenesek.

- És a fénymásolatok? - kérdezte Ella.

Oké. Igen, elmentem volna anélkül, ami miatt odamentünk.

- Mikor lesznek kész?

- Pár perc. Isztok kávét?

- Mennyire erős? - kérdeztem.

- Nagyon. - jött a válasz kórusban.

- Akkor igen.

Martin kiment, hogy segítsen Ellának behozni az öt csészét, én pedig egyedül maradtam a szobában. Idegelő volt kicsit, hogy az összes férfi engem bámult, de egye fene, ha Ella nem illegeti magát nekik, akkor kell egy alternatív ember. Egyetlen egy volt olyan bátor, hogy megszólítson.

- Hogy hívják? - furcsa volt a magázás, de gondolom megszokták.

- Nova Thompson. - igyekeztem úgy válaszolni, hogy felfogják, nem tervezek velük társalgást.

- Maga is pszichológiát hallgat?

- Nem, én jövő ilyenkor már gyakorló orvos leszek. - válaszoltam.

- Valóban?

- Igen.

Elég érdekes volt, hogyan próbál egy ötvenes dialógust folytatni velem, amikor nem volt hozzá éppen kedvem. Szerencsére Martin hamar megérkezett, Ellával, aki a kezembe nyomta a kávét, amíg a másoló dolgozott.

Próbáltam sugallni a masina felé, hogy siessen. Hát, nem jött össze, viszont tíz perc múlva már indulhattunk is. A portán elköszöntünk Ellától, a látogatóigazolványokat visszaadtuk, és a kocsihoz csúszkáltunk a hidegben. Montréal még éppen kezdett felébredni, így, március közepén és az időjósok nem mondták, hogy több fagy lenne már ebben a félévben, úgyhogy nyugodt szívvel döntöttem úgy, hogy a hétvégén el kéne pakolnom a legmelegebb kabátaimat.

Az SQ-hoz visszaérve ledobtam az asztalra az irattömböket, elég diadalittasan, mondván megszereztük.

Dumont – mintha az ő érdeme lenne – nyúlt bele a kupacba és találomra kihúzott egy lapot. Nem látott rajta számára érdekes információt, így arrébb dobta.

- Osszuk fel. Kórtörténet. Novának adnám, de ő elfogult. Charles? - nézett Clark felé.

- Jó. Esetleg valaki az élettörténet?

- Én elviszem, ha kell, Novával megoldjuk. - vállalta be Martin.

- Ella minden pszichoszart megkap, Jacques te boncold, én meg beszélek a családjával. Említhetem nekik, hogy Nova Thompsont ismerem, vagy annyira megutáltattad magad, hogy inkább ne?

- Mehet. Talán nem haragszanak, amiért keresem a lányuk gyilkosát.

Aidez-moi

Hy Housers!

Lenne egy nagyon fontos kérésem... Mint tudjátok, új suliba járok, ahol most mi képviseljük a gimit a városi gólyaavatón,a minek az egyik feladata a likegyűjtés. Elég nagy gondban vagyunk, a többi suli kisebb nálunk, megtennétek nekem, hogy támogattok minket? EZEN a linken megtehetitek. :) Bónusz, megkereshettek a képen, rajta vagyok a jellegzetes fejemmel, meg a jellegzetes kinézetemmel :D

Köszöni a Zrínyi 9A/ny osztálya :)

xXx. Al.

16. Chapitre

Hy Housers!

Annyira boldog vagyok, hogy végre hozhattam Nektek az új részt! Azt hittem, el fogok maradni vele, mivel mostanában olyan szinten boldog vagyok, és próbálok egy új élethelyzetben helytállni, valamint azért tanulni is, hogy azt hittem nem fér bele... Körülbelül 200 szóval kevesebb lett, mint az előzők, de remélem nem gond, a következőben bepótolom. 

Ez a rész pont a névnapomon került ki (gyerekek, aki ezek után nem találja ki...), imádtam ezt a napot, tényleg <3. Nem tudom, miért mondom el ezt, talán, hogy megköszönjem a névnapi köszöntéseket, a kedves ajándékokat, a Dm LifeBookot főleg! <3

És persze #PrayForParis. El se hittem, amikor reggel megláttam...

Annyi minden van bennem, de most ennyi... (a képet egyszerűen I-M-Á-D-O-M!)

Imádlak Titeket, jó olvasást!

xXx. Al. 

^.^

"Te is észrevetted, hogy az önfeláldozó nők a történelemben: Jeanne d`Arc, Teréz anya (...) egyedül haltak meg. Bezzeg a férfiak, őket aztán nem kellett félteni."

 

Történt is.

Másnap reggel már a kollégiumban ébredtem, arra, hogy valaki rázza a vállam. Ösztönszerűen ütöttem az alak irányába, mire sikítást hallottam:

- Basszus, Becca, megütött!

Ella visító hangjára nem volt nehéz felébredni, így simán csak felültem, és értetlenül meredtem a két lányra. - Ti meg mi a szart akartok tőlem?

- Öltözz fel, megyünk az SQ-hoz.

- Veled? Veled én nem megyek sehova. - hárítottam.

- Ne panaszkodj, kint állnak Martinék. Öltözz fel, nem akarok elkésni! - ezzel kivonult a szobából.

- Most ez meg mi a fasz volt? - kérdeztem Beccától, aki végig a sarokban röhögött.

- Az drágám, hogy szedd össze magad, mert mentek az SQ-hoz, mivel azok már reggel kivonultak a zárdába. Tierney szólt Ellának és Martinnak, hogy szedjenek össze, valahol a galériánál találkoztok. Szerintem siess.

Nem tudtam, hogy örüljek-e az ügy haladásának, vagy Ellát szidjam, esetleg gondolkozzak azon, mit fogok a szemébe vágni, amikor kilépek a szobából. Gyorsan lezuhanyoztam, és kiszedtem a szekrényből egy fekete nadrágot és egy felsőt, mivel nem volt kedvem a színekkel vacakolni. Ehhez a fekete bőrcipőm húztam fel, és minden egyéb lehetőség híján a világoskék bőrkabátot, mivel mást hirtelen nem tudtam előkotorni. Kissé kifestettem magam, majd a táskám felkapva dübörögtem ki az ajtón.

- Szóval, megérkezett a királykisasszony, úgyhogy mehetünk. - jelentette ki Ella, mire felment bennem a pumpa, és előreindultam. Nem volt kedvem elviselni a társaságát.

Martin kocsijába beszállva elég egyértelmű volt, hogy én fogok elöl ülni, és erre jogot is formáltam. Miközben a galéria felé hajtottunk, Ella beszélgetni próbált, de egyértelműen olyan témákról, amik engem kizártak a társalgásból. Nagyon pipa voltam Ellára, egy kiskanál vízben megfojtottam volna, ha megtehetem.

- Szóval az SQ kiszállt, a zárdához? - kérdeztem, ezzel direkt megszakítva a közös témájukat.

- Igen, névtelen bejelentés érkezett, ami valójában én voltam. - közölte Martin. - Kimentek, Tierney meg felhívta őket, hogy ha már itt tartunk, lenne mit megmutatni nekik.

- Logikus. Ki tette vissza a fecskendőt?

- Én. - jelentkezett Ella.

- Na, gratulálok. - fújtattam, mert erre a válaszra számítottam legkevésbé.

- A lényeg, hogy a helyzet meg lett oldva. - próbált meg lenyugtatni Martin, kevés sikerrel.

Az út további részében meg sem szólaltam. Így is eléggé el lett cseszve a nap.

Az SQ-hoz érve már tele volt a fejem a nappal, pedig csak nemrég kezdődött.

Ella egész úton szórakoztatta Martint, ami nagyon idegesített, de nem akartam a tudtára adni, mert úgy voltam vele, hogy Martin azt fogja hinni, hogy nem bízok meg benne, és féltékeny vagyok, és ezért véget vet a kapcsolatunknak. Úgyhogy inkább hagytam és csendben bámultam ki az ablakon idegességemben.

Martin kocsijával az utcán álltunk meg, mivel belépési engedélyünk még nem volt.

Az épületbe lépve egy karakteres arcú férfi indult felénk. Markáns vonásaiból nem tudtam kikövetkeztetni, hogy rossz kedve van-e, vagy csak szimplán ilyen. Ellára sandítottam, aki magabiztosan nézett a férfi szemébe. Szóval ő tudta. Tudta, hogy mit érez, anélkül, hogy hozzászólt volna, és ezt irigyeltem tőle. Tierney gyors volt, rögtön kezet nyújtott, és bemutatkozott. Utána Martin következett, majd Ella, végül én zártam a sort.

- Nova Thompson.

- Marc Dumont. Jöjjenek, ne törődjenek a beléptetési rendszerrel. Régen láttalak, Jacques. - nézett Tierneyre Dumont, majd ők kedélyesen beszélgetni kezdtek, miközben mi hárman mögöttük kullogtunk.

Ahogy egyre beljebb értünk a hatalmas építményben, egyre inkább éreztem Ellán, hogy megijed. Tudtam, hogy a kórházak és orvosi kutatóintézetek nem éppen képezik a szakterületét, úgyhogy újra ringben lehettem. Miközben a falakon kiállított, metszetekről készült képeket néztem, a lófarkamat piszkáltam. Miközben az előtérben olyan meleg volt, hogy a frufrumat fújdostam, hogy ne izzadjon a homlokom, itt bent majdnem, hogy fáztam. Ehhez természetesen társult a hűtőberendezések hangja, amelyek már fel sem tűntek, megszoktam őket. Ellán láttam, hogy húzza az orrát, neki még szokatlan volt.

Hamarosan egy kisebb irodába értünk. Dumont előreengedte Ellát az ajtón, én lemaradtam addigra annyira, hogy ne várjon meg, így ő is belépett Tierney-vel egyetemben. Martin fogta meg a lassan becsukódó ajtót, dőlt neki karba tett kézzel és nyomatékosította bennem, hogy menjek. Amikor elsétáltam mellette megfogta a karom s az arcán hatalmas mosollyal a fülembe súgta:

- Csak, hogy nézhessem a seggedet.

Nem akartam reagálni a megjegyzésére de azért elmosolyodtam. Végül is, legalább etikus volt.

Bent egy teljesen normális iroda állt, ha nem tudnám, hogy ez egy orvostani intézet, akkor tippelhettem volna akármi másra is.

Az asztal mellett egy másik férfi állt, de nem maradt sokáig ismeretlen.

- Charles Clark vagyok, üdvözlök mindenkit. Jacques – biccentett oda Tierneynek –, Martin McCord – bólintott Martinra is –, Ella Moiresette, ha jól tippelek – tényleg jól gondolta, a tekintete határozottan megállapodott Ellán – és akkor Nova Thompson. Nos, szeretném, ha az elejétől kezdve elmondanának mindent, mi hogyan kezdődött, kifejleteket, hogy a gépírónőnk tudjon jegyzetelni. - eddig észre sem vettem a sarokban üldögélő fiatal nőt, aki titkárnősen szemüvegben és ceruzaszoknyában foglalt helyet. - Ms. Thompson…

- Csak Nova. - szólt közbe Tierney, amit hálásan köszöntem, hogy nem nekem kellett letegeztetni magam, bár élveztem a tiszteletteljes megszólítást.

- … Nova. Kezdje maga.

- Rendben. - köszörültem meg a torkom. - Szóval én láttam el az első áldozatot, Heidi Claudelt, aki jelenleg felépülő állapotban van. - Dumont bólogatott a mondandóm közben. - Vágások voltak az alhasán, a vádliján és a nyakán. Elég tiszták, orvosok keze által láttam ilyet. Utána sokáig nem tudtunk vele kommunikálni, de most már úgy látszik, helyrejöhet.

- Oké. Mit lát a rendőrség? - nézett Ellára.

- Behozhatom az aktákat legközelebb, ha gondolják. - intézte el egyetlen mondattal. Éreztem mögötte a pszichológiát: el akarta érni, hogy fontosnak tartsák. Gondolatban fejbevágtam magam, hogy ez nekem nem jutott eszembe.

Az ott töltött idő többségében Clark vitte a társalgást. Dumonton az látszott, hogy nem felnőtteknek tart minket, inkább csak valami szedett-vedett egyetemi társaságnak, ami végül is logikusan hangzott, csak éppen nem volt igaz.

- A kémcső lenne nagyon érdekes. - szólt közbe Dumont. - Ki tudják deríteni, hogyan hozták ki a McGillből?

- Nem igazán. - reagáltam. - Nem tudjuk eldönteni, tiszta volt-e, amikor belerakták a nyugtatót, ha nem, akkor a hulladékszállítók is elvihették, ha tiszta volt akárki eltehetett csak úgy egyet. - vontam meg a vállam.

- Ez így igaz. Elég nagy átjáróház van, főleg az egyetemisták miatt.

- Le lettünk szólva? - kérdezte Martin poénkodó hangnemben.

- Ezek szerint maga egyetemista? - nézett Dumont Martinra.

- Ms. Moiresett és Ms. Thompson is. - helyesbített Clark.

- Én azt hittem, Ms. Thompson, hogy maga gyakorló orvos. - csodálkozott. - És Ms. Moiresette?

- Pszichológiát hallgatok. - válaszolta Ella.

- Akkor maguk ketten az orvostanhallgatók… - nézett ránk.

- Igen. Gyakorló évvel. Nova az utódom lesz, úgy néz ki. - kacsintott rám. - Egy zseni, és szociálisan nulla.

- Kösz. - intettem oda neki, bár kétségtelenül nem hazudott.

Visszafelé hajtva Tierneyt és Ellát kitettük a kórháznál, mi ketten pedig tovább mentünk. Martin csendben vezetett, így én sem szóltam semmit. Folyamatosan hagytuk el az utcákat, már érződött kissé a tavasz szaga, kevesebb hó terült el az utakon, és a járdán, az ég pedig tisztult a korábbi szürkeségből. Ettől függetlenül dermesztően hideg volt, még a fűtött autóban is, bár nagyon jól tudtam, hogy ez csak átverés: egy ideig még nem számíthatunk tavaszra, ez ami látható, csupán csak átverés, megélünk idén is még egy tucat hóvihart.

Úgy tűnt, Martin is elmélázik a tájon, mivel lassítottunk. Nem tudtam, hova akar menni, de nem kérdeztem rá, mivel céltudatosnak tűnt. Legnagyobb szerencsémre a szülei lakását már elhagytuk. Annál az utcánál őszintén kiengedtem magamból a sóhaj t. Megmenekültem.

A kikötő felé hajtottunk. Gyönyörű volt a félhomályban. Fogalmam sem volt, mit akarunk itt kezdeni magunkkal, de hagytam, hadd mondja meg Martin. Kezdtem úgy érezni, hogy vezető stílusú vagyok, és nem adok neki elég teret a kapcsolatunkban, és nem mertem igazán rákérdezni, hogy ez valóban így van-e.

A Les Filles du Roy előtt állt meg. Felnéztem az étteremre, mely az óvárosba simulva antik hangulatot árasztott.

- Eszünk? - kérdeztem kiszállás közben.

- Nincs kedvem főzni, te gondolom nem tudsz, így gondoltam el kéne jönni. - vonta meg a vállát.

Követtem be az épületbe, ahol az ajtónyitódást csengőszó követte. A vendégek egy része ránk nézett, a legtöbb nő furcsán bámult Martinra, aki nem engedett előre az ajtón. Én tudtam, mit jelent ez, régen kialakult szokásnak számított, hogy a férfi lép be először, hogy felmérje, biztonságos-e a helyszín a nő számára. Szóval nem igazán érdekelt mások véleménye.

Leültünk egy ablak melletti asztalhoz, és a kezünkbe vettük az itallapot. Martin szótlan volt, amit nagyon furcsának tartottam, hiszen velem ellentétben ő szokott sokat beszélni, de úgy döntöttem, nem erőltetem a beszélgetést, mivel nem volt kínos a csend.

Hamarosan megérkezett a pincér, akinek leadtuk a rendelésünket italok terén. Hagyott nálunk két étlapot, még le sem tette, már nyúltam érte. Csak ekkor vettem észre, hogy egész nap nem ettem semmit, és borzasztó éhes voltam.

- Mi lesz velünk a diploma után? - kérdezte Martin hirtelen.

Ránéztem, és a hangulatvilágítás félhomályában tisztán kivettem az árnyékot az arcán.

- Mi lenne? - tettem le az étlapot és hajoltam előre.

- Én elmondtam, hogy veled szeretnék élni. Sok mindent mondtam, de nem tudom, te hogyan tervezed. Lehet, hogy korainak tartod ezt megbeszélni, mivel még nem régóta vagyunk együtt… De közeledik.

Jogos volt a téma felvetése. Kinéztem az ablakon a sodródó vízre, majd vissza Martinra. Úgy döntöttem, ha már elkezdjük a témát, beszéljük meg rendesen, szóval az elejétől kezdtem.

- A szüleim azt szeretnék, hogy menjek vissza Amerikába. Ez az eshetőség nekem eleve nem játszik, itt szeretnék maradni. Azonban, amikor otthon voltam, anya elmondta, hogy a nyáron Európában van dolga, így ott kéne lennem, hogy kézben tartsam a vendégházat. Szeptemberre azonban vissza szeretnék jönni, és mindenképpen itt élni. Veled. - nyomatékosítottam.

- Akkor a nyáron külön leszünk? - vettette fel.

- Gyere el velem Los Angelesbe. Anyámék nem lesznek otthon, csak mi. Nem lesz sok dolgom, csak felügyelnem kell. Szeptemberben visszajövünk.

- Felőlem rendben. - mondta, mire hatalmas kő esett le a szívemről.

- A szüleid szerinted mit szólnának hozzá? - tettem fel a kínos kérdést.

- Nem nagyon érdekel. Apám támogatná, hiszen szinte ki sem mozdultam soha a városból. Anyám itt tartana, de szerintem meg tudná érteni. Különben sem az ő dolguk. Az volt a feltételük, hogy ha diplomát szerzek egy normális szakon, azt teszek, amit akarok. Vegyük ezt megtörténtnek.

- Nem akarom, hogy magadra haragítsd őket.

- Nem fogom. Meg fogják érteni az indokokat, nem veszítenek el örökké, csak egy nyárra. Lassan úgyis fel kell fogniuk, hogy nem vagyok a kisfiuk.

- Szóval… mit gondolsz?

Candice a kávéjába bámult.

- Nem egyszerű, nagyon nem. Martin nagyon szabad szellemű, de szerintem már neked is leesett. Ha megnézed, sosem volt konkrét útja, mindig azt csinálta, amit szeretett volna, az orvosi is ugye feltétel volt neki. Viszont a szüleihez kötődik, és neki most ez nagy váltás lenne… Ha ellenszegülne velük. Eddig nem vette fel a konfliktusokat. Most fel kéne neki. De megtenné érted, ami elég nagy dolog.

Úgy döntöttem, bízni fogok Candice-ban. Martin érzései nekem túl összetettek voltak ahhoz, hogy megfejtsem őket. Logikus lett volna Ellát kérdezni, mivel úgy vettem észre megértik egymást, de az magam ellen dolgozott volna.

- Nem szeretném a szülei ellen fordítani, de vannak érdekeim. Ő az érdekem.

- Tudom, Nova. Amúgy meg, mit veszítetek, ha megorrolnak rá a szülei? Semmit. Felnőttek vagytok, te szeptembertől hivatalosan is dolgozol, tuti kaptál már millió ajánlatot, Martin azt mondta, hogy ha nem jön neki össze valami orosi irányultságú dolog, jön hozzám cukrásznak, de úgyis menni fog. Lakásotok már van, vannak kapcsolataitok, barátaitok. Ő is megáll a lábán, te is. Ideje elszakadni. - vonta meg a vállát. - Én nem sajnálnám az anyját.

- Hát, ha te mondod… Én csak nem akarok családi viszályt. Így sem bír.

- Ja, a szülinapon nagyon gáz volt, mondjuk Martin ötlete is valami iszonyat szar volt, hogy akkor vigyen oda téged. Na, mindegy, ezek ilyenek, McCordékhoz hozzá kell szokni, vagy meg kell szökni.

- Ja, hát ez van. - a tenyereim a nyakamra tapasztottam és a kávézó falára néztem.

Hosszú menet lesz.

Une ans le blog

Hy Housers!

Én már el sem hiszem, hogy egy éves a blog. Elég hihetetlen, hogy telik az idő. Nem vagyok rá büszke, de ezalatt az év alatt összesen tizenöt részt sikerült hoznom, ami nagyon kevés, de megnyugodhattok, újra visszalendültem, sikerült rendeznem a dolgaimat, beilleszkedtem az új sulimba, szóval velem minden rendben.

Sokat gondolkoztam azon, mivel is kellene megünnepelnem, vagy mit kellene mutatnom Nektek... Az az igazság, hogy nagyon mutatnám már a kedvenc jeleneteimet, de azokat a végén akarom... A történetnek körülbelül a fele van még hátra, és utána következik a folytatás, Mert megfogadtam címmel. Igen, van sztori, és minden, amit akartok, és sokkal inkább orvosi krimi hangulata lesz, mint ennek. Kertész Kinga adta az ötletet, hogy jöjjön egy spin-off novella, amelynek témájának megszavazására Titeket kérlek meg! Rakok ki egy szavazást az oldalsávba lehetséges esetekkel, azonban ha Ti akármit szeretnétek, nyugodtan kommenteljetek ez alá a bejegyzés alá az ötletekkel. :)

Nagyon szeretlek Titeket, és köszönök mindent! <3

xXx. Alice.

15. Chapitre

Hy Housers!
Egyszerűen visszatért belém az ihlet... A hétvégén Kertész Kingás buli volt, négy napos, szóval sok írói inspirációval töltődtem, valamint megtörtént velem a világ legromantikusabb dolga, egy olyan metaforaháború, amihez képest a Csillagainkban a hiba... Sokan mondták, hogy a matematika mindenre jó, de arra, hogy másfél óráig totálisan szerelmet valljon egymásnak két ember, arra sosem gondoltam volna... Ezek után gondolhatjátok, hogyan szaladtam, hogy írjak, és bár a saját sztorimat is nagyon szívesen megosztottam volna, az az igazság, hogy nem szeretném kiadni így... Na, de ne kanyarodjunk el.
Remélem tetszeni fog Nektek az új rész! Ma egy éves és hat napos a blog, ami számomra nagyon durva, elhűlve vettem észre, és így szeretném Nektek megköszönni ezt az egy évet! Csodálatosak vagytok, imádlak Titeket! <3
Jó olvasást a következő 2800 szóhoz!
xXx. Alice

^.^

"Az irracionalitás elfogadása minden kapcsolat alapja."

Azt hiszem, a legracionálisabb döntés az lett volna, ha visszafordulok. És, hát, állítólag én racionális vagyok. Mégsem fordultam vissza. Tudom, teljesen logikátlan volt a döntés, akár a horrorfilmek agyatlan szőke statisztái is meghozhatták volna, de én is így tettem.
Utólag visszagondolva nem kellett volna, azonban én mégis visszamentem. Azon az úton, ahol ezelőtt, átpattanva az ablakpárkányon, be a dohos könyvtárba, majd fel a lépcsőn a harmadikra. Hallgatóztam, és a lehető legnagyobb csendben lépkedtem, ahogyan egyre feljebb értem, éreztem, hogy beszűkül körülöttem a levegő, éreztem a másik jelenlétét, tudtam, hogy közel van hozzám, de ez nem tántorított el. Az adrenalinszintem folyamatosan nőtt, egyre inkább megszokásból mozogtam, a figyelmem pedig a sötétségre összpontosítottam. Tudtam, hogy a lámpával lebuktatnám magam, és azzal is tisztában voltam, hogy a másiknál van. Egyenesen következik ebből, hogy ő ijedtségében felkapcsolhatja, így leleplezi a helyzetét.
Beléptem Heidi szobájába. Azt hiszem, nem kellett volna hátat fordítanom az ajtónak, mert akkor hamarabb is reagálhattam volna, a hang hallatán, ami egy apró reccsenés volt mögöttem.
Olyan hamar fordultam meg, amilyen hamar csak tudtam, de ez sem segített. A zseblámpa fénye egyenesen a szemembe világított, nem láttam a másik arcát. Közelebb jött, és egyre inkább nem láttam, ám amikor hozzám ért, már be tudtam határolni, hol van. A zseblámpa a földre esett, a falnak világított, miközben a férfi hátulról átkarolt és a földre próbált nyomni. Alacsonyabb volt nálam, így simán lehetett volna testi előnyöm, ha nem lett volna nagyon erős a keze. Halál pontosan szorította el a karhajlatom vénáit, amitől szabályosan kezdtem rosszul lenni.
A bal kezemen a felkaromon szorított, miközben rúgtam, kapálóztam, és próbáltam a lehető legnagyobb hangzavart csapni. Nem szólalt meg. Ez volt a legijesztőbb az egészben.
Éreztem, hogy valami átáztatja a felsőmet. Lassan került belőle a karomra is, a lámpa fényében megláttam. Vér volt.
Hirtelen egy tűt éreztem a karomban, ahol az előbb elszorította a keringésem. Kisvártatva elengedte, és szinte éreztem, hogy a fecskendő tartalma szétárad az ereimben, és a testem minden zugába eljut. A földre zuhantam, a gyógyszerek szétszóródtak körülöttem, csak annyi láttam a lámpa csekély fényében, hogy a férfi felveszi a zacskót a földről, és pár szemet belekanalaz.
Próbáltam gondolkozni azon, mi lehet bennem, de tompa voltam, mindenre képtelen. Minden erőmmel próbáltan nyitva tartani a szemem, de nem sikerült. Lefelé húzódtak a pilláim, a karomat is egyre nehezebben mozgattam, és néhány utolsó keserves kapálózás után egyszer csak megszűnt minden.

- Nova! - hallottam a nevem. - Kelj fel! - ütést éreztem az arcomon. Megrándultam a hatására, és automatikusan ütöttem az irányba.
- Nova, hahó, mi vagyunk! - ismerősek voltak a hangok. Több, mint ismerősek.
- Hé, lélegezz! - Tierneyét ismertem fel először. Mély volt, mint mindig, öblös, és tekintélyt parancsoló.
Kinyitottam a szemem, bár nehezemre esett. Azonnal leesett, hol vagyok: a Land Rover platóján feküdtem egy pléden, felettem pedig Martin, Ella és Tierney álltak.
- Ne ülj fel. Csak feküdj. - közölte Tierney. Úgy tettem, ahogy mondta. Meg akartam kérdezni, hogy hogyan kerültem ki, mi történt, de nem tudtam, hogyan fogja neki. - Kell tőled vér. - folytatta.
- Biztos, hogy meghűltél, ez a szar meg durván kiüthetett. - csatlakozott Ella is.
- De mégis mi? - kérdeztem vissza. - Hol a fecskendő?
- Nos. Az a helyzet, hogy nem fogsz örülni annak, amit látsz. - tolta az orrom elé Martin a zacskóba rakott fecskendőt. Az alkaromra támaszkodtam, úgy ültem fel a figyelmeztetés ellenére, és néztem meg a fecskendő címkéjét.
A McGill Egyetem Gyakorlókórháza
- Mi a fasz?

Martin a lakásba vitt, miután Tierney és Ella elvitték a kórházba a fecskendőt. Nem akartam így a koleszba visszamenni, Martin pedig értelemszerűen nem állíthatott így haza, úgyhogy a köztes megoldást választottuk.
Egész úton szótlanok voltunk, mint akik nem tudják, mit kéne egymásnak mondani ezek után. Beszélgetni akartam vele, de ötletem sem volt, mivel kezdhetném. Zavaros volt a szituáció, annyi mindent mondtam volna, de közben szédültem is, valószínűleg attól, ami a fecskendőben volt. Nyugtató.
A lakásba felérve azonnal a fürdőszobába mentem. Pár dolog volt bent, például tusfürdő, került fel pár ruhám is, meg törölközők, kissé belaktuk a helyet.
Mindent eldobtam magamról, és úgy álltam be a zuhany alá. Martin követett, és segített járni, mert kissé bizonytalan voltam. A meleg víz még inkább hatott, elgyengültek a lábaim. Martin átkarolt és megfogott, hogy ne essek el. Nem volt ebben semmi izgató, képtelen voltam akárcsak gondolni is ilyenre. Testileg lenyugtatózva éreztem magam.
Mire végeztünk, alig álltam a lábamon. Martin vitt ki a matracra, ami romantikusan nézett volna ki, ha nem éreztem volna magam bedrogozva.
Akkor jöttem rá, hogy szükségem van rá. Hogy nem tudnék nélküle ellenni. Hogy más nem tenné meg ezt értem.
- Szeretlek. - közöltem vele, amikor leguggolt mellém.
- Hé. Jól vagy?
- Ilyen fura, hogy ezt kimondom? - kérdeztem vissza.
- Nem, ezt arra értettem, hogy valamiből elég sokat kaptál. - leült mellém, én pedig az ölébe hajtottam a fejem.
- Akarunk róla beszélni? - simította meg az arcom.
- Nem. - válaszoltam egyszerűen.
- Tudod, én akarok. Meg voltam ijedve. Ott feküdnél, a ritka pulzussal, és egyszerűen bennem volt, hogy nem búcsúztunk el, veszekedtünk előtte, amiket mondtam…
Becsuktam a szemem.
- Ilyenkor jön rá az ember, hogy egy másik mennyit jelent neki. Tudom, ez nem a legjobb időpont erre, de én veled együtt akarok élni. Lepergett előttem, mennyire akarom, amikor megláttalak. Ezen a helyen, minden nap látni, ahogy felébredsz, látni gyűrötten és nyúzottan. Szeretném neked megmutatni, milyen az amikor nagyon szeretnek. Nyálas, tudom, de ez van. Én ilyen nyálas fiú vagyok.
- Nézd… Ezt ne most, oké? Nem visszautasítani akarlak, csak egyszerűen nem bírok ébren maradni. Egyszerűen érzem, hogy húz valami.
- Én mondtam Tierneynek, hogy ott kellett volna maradnod a kórházban, de nem engedte. Oké, igaza van, de féltelek.
- Igaza is van.
- Oké. Aludj. Majd reggel beszélünk. - adott egy puszit a homlokomra, és ledőlt mellém.
Őszintén örültem neki, hogy befogta.

Másnap reggel amikor felébredtem, viszonylag nyugodt voltam. Ahogy feküdtem úgy éreztem, a szervezetem ellenállt annak, amit kaptam, mivel nem tapasztaltam magamon szédülést, vagy nehéz levegővételt.
A szobában nem észleltem mozgást ahogy körbefordultam, így próbáltam Martin nyomát kutatni. A cipője világosan kivehetően hevert a padlón, a kabátja a szék hátán, úgyhogy a lakásban kellett lennie. Visszadőltem a hátamra, becsuktam a szemem, és úgy voltam vele, hogy majd előkerül.
Hamarosan lépteket hallottam meg magam körül. Óvatosan kinyitottam a szemem, és Martint pillantottam meg, amint a konyharészbe lép. Elővette a teafőzőt és a gázra tette, közben pedig kenyeret vágott. Elnéztem a mozdulatait, de aztán becsuktam a szemem. Éreztem a fáradtságot, rámtelepedett, és lehúzta a szemhéjamat. Éreztem, hogy ez nem lehet normális, hogy hirtelen jött az ébredés és a fáradtság érzése is.
Nem sokkal később meghallottam magam mellett a lépteket. Martin guggolt a matrac mellé.
- Nova. - szólított meg, mire felé fordultam és körülbelül kinyitottam a szemem. - Jól vagy?
- Nem. - nem akartam ezt a szót használni a fizikális állapotomra, de orvosilag tényleg nem lehettem rendben.
- Nem tudjuk, mi ez a szar, Tierney egy óra múlvára ígérte az elemzést.
- Kéne kávé. - döntöttem el. - Attól felébredek.
- Persze, majd koffeint adok egy tök ismeretlen szerre. Se kávé, se zöld vagy fekete tea.
- Naaa. Én csak ezeket iszom.
- Mondom, hogy nem. Itt kettőnk közül te vagy a zseni, szóval adj igazad, és igyál erdei gyümölcsöset, mert csak ilyet találtam.
- Nincs erőm felkelni. - jelentettem ki.
- Hé, muszáj. Folyadékot pótlunk. Egyél kenyeret, az remélhetőleg felszívja ezt a szart, ami benned van. - letette a matrac mellé a földre a három szelet fehérkenyeret és a bögre teát. - Melletted gyerekorvosnak érzem magam.
- Lehet, hogy hánynom kéne. Akkor a legtöbb dolog kijönne.
- Nem tudom, érdemes-e hánytatnod magad. - gondolkozott el. - Csak akkor engedem meg, ha bírsz enni és inni, mert akkor felesleges tápanyagokat veszítened, ha nem tudod pótolni.
- Oké, akkor megpróbálom valahogy.
Martinra egy szavam sem lehetett. Párnákat polcolt fel a hátam mögé, a kezembe adta a bögrét, amikor kértem, szóval tényleg foglalkozott velem. Attól függetlenül, hogy rendesen megvolt a mosott szar érzésem, tényleg elvoltunk, nem éreztem túl soknak, túl nyálasnak őt, ami elég ritkának számított az utóbbi időben.
Az egész romantikus kis közjátékunknak a csengetés vetett véget. Jól tippeltem, hiszen Tierney és Ella léptek be a lakásba. Tierney előtt nem szégyelltem volna a kinézetem, de Ella makulátlan külseje méregre gerjesztett. A hiperaktivitásom és az aluszékonyságom ötpercenként váltották egymást.
- Ez két gyógyszer volt, amelyek egymással reakcióba lépve felborítják a szervezetet.
- Nem mondod? - kérdeztem vissza cinikusan.
- De a legjobb, hogy kiürül a szervezetből, a leggyorsabban vizelettel. Szóval vettem neked két karton ásványvizet, kezdheted. - tolt mellém Tierney egy nagy barna zacskót, amiben valóban víz volt.
- A lényeg, ami elég egyértelmű, hogy ennek nagyon sok köze van az egyetemi kórházhoz.
- Oké, találgassunk. Dolgozik ott, lopta vagy mi?
- Nem éri meg találgatni. - szóltam közbe.
- Akkor mit akarsz csinálni? - kérdezte Tierney.
- Eredeti menetrend szerint menni. A fecskendőt is vissza kell vinni és úgx ráhívni egy ellenőrzést.
- Azzal a kórházat sodorjuk bajba. - ingatta a fejét Martin.
- Vagy eldugjuk úgy, hogy csak a kihívott SQ-sok találják meg.
- Én nem megyek be oda még egyszer, se éjszaka, se nappal. - közölte Martin.
- Pedig nektek, gyerekeknek kell megoldanotok, én lassú vagyok.
- Ella? - kérdeztem.
- Én nem ismerem azt a helyet.
- Novát nem engedem be. - közölte Martin.
- Ó, dehogynem. - reagáltam le. - Statisztikailag semmi esélye, hogy ez még egyszer megtörténjen.
- De csak akkor, ha valaki bemegy vele. - kötötte Martin az ebet a karóhoz.
- Ella?
- Ne már, hogy a nőkre akarjátok hárítani a piszkos munkát. - szólta le Ella Tierney ötletét.
- Pedig az lesz. Ezt azt hiszem, megbeszélték. - sóhajtottam.
Az egész kupaktanácsnak csak a fele maradt meg a folyamatos fáradtságom miatt, de azt hiszem, Ella nem is bánta a megjegyzéseim hiányát.
Miután Martin becsukta utánuk az ajtót, leült mellém a matracra, és aggódva nézett le rám.
- Jobban vagy?
- Nem tudom, mennyire volt tele a kémcső, így nem tudom kiszámolni, milyen gyorsan fog kiürülni. - közöltem, majd meghúztam az ásványvizes üveget.
- Nem ezt kérdeztem.
- Igen, jobban vagyok. És most kitalálom a kérdésedet. Nem kell lebeszélni őket erről, én simán bemegyek még egyszer. Nem követem el az előző alapvető hibákat.
- Figyelj, felnőtt vagy, a te döntésed, de lebeszélnélek róla. Tudom, hogy most az a reakciód, hogy nem vagy a tulajdonom, nem birtokollak, és ezért ne mondjam meg, mit tehetsz és mit nem, de féltelek, bár látom, hogy csak ez a megoldás létezik a szemetekben. Fontos lenne elgondolkodni egy másikon is, mert az nem ér, hogy az életedet veszélyeztetjük. Nem is tudom, miért olyan fontos nektek ez az egész, hiszen az a cél, hogy Heidi fel fog épülni. Te orvos vagy, ahogy Tierney is.
- Mivel nem akarom, hogy újra megtörténjen.
- Oké. Elfogadom. Téged nehéz, de oké. Csak ne sodord magad veszélybe.
- A saját fizikális állapotod is érdekelhetne.
- Nova, elegem van abból, hogy bizonyítanom kell neked. Folyamatosan rohanok utánad, hogy megmutassam, nem szarok be, de talán megértheted, hogy ez megtörtént. Féltelek, én magam is félek, mert sosem vágytam ilyen életre.
- Nem kell nekem bizonyítanod. Nem azért szeretlek, mert rohansz utánam. Nem kell, ha nem akarod. Megvédeni sem kell, sosem vártam el. Eléggé félreismertél, ha azt hiszed, ezekhez kötöm a kapcsolatunkat. Nem kell ilyeneket gondolnod, hogy így esetleg kevésbé lennél férfias a szememben.
- Jó. De nem érdekel, akkor sem fogom engedni. Nekem fáj, amit csinálsz magaddal, pedig tisztellek. Tudod, szeretlek. Rád nézek és látom a határozottságot, hogy sosem esel össze, hogy mindig a helyzet magaslatán vagy, hogy tudod, mit kell tenned. Megismertelek és rájöttem, hogy a szocialitásod és az emocionalitásod hiányát is próbálod kompenzálni az intelligenciáddal. Imádom benned, hogy természetes vagy, és ezért sem furcsa számomra a stílusod, mert nagyon természetesen csinálsz mindent. Imádom, hogy nem vagy befolyásolható és igazi nőként tekintek rád. Másabb vagy, mint azok, akik ezt magukról gondolják. Sokat jelentesz nekem, és nincs kedvem téged elveszíteni. Te vagy az ekvipotenciális pontom.
Köpni-nyelni nem tudtam, főleg a metafora miatt.
- Oké, ez most egy próbálkozás lesz arra, hogy emocionális legyek. - jelentettem ki. - Gondolom megbántottalak azzal, hogy azt mondtam, nekem nem tűntél fel az egyetem első éveiben, de ez így volt, kár is tagadni. De most nagyon sokat jelentesz nekem. Elhiheted, zavarba ejtenek a naponta felém irányuló szerelemi vallomásaid, de nagyon jól esnek. Nem igazán tudom, hogyan kellene egy kapcsolatban élnem, mennyi idő után mi a normális, pedig elhiheted, szeretném jól csinálni. Sok bennem a kétely, de nem kettőnkkel kapcsolatban, hanem azzal, hogy is maradhatnék melletted, hiszen ezt szeretném. Szeretném, ha lecsengene ez az egész, és nyugodtan is tölthetnénk napokat egymás mellett.
- Oké. Ez már viszonylag hosszú volt. - közölte mosolyogva. - Akkor vegyük úgy, hogy nem akarod megöletni magad.
- Veheted úgy is.
- Ebben az esetben idd meg még ezt a fél litert, hogy minél hamarabb kijöjjön belőled az a szar.
- Ez nagyon romantikus volt, de megfogadom.
- Helyes. Aztán csinálok ebédet, hogy kaja is legyen benned.
- Kérhetek? - csillant fel a szemem.
- Jó, mondj valamit.
- Milániói makaróni.
- Azt hittem, valami bonyolultabbal teszel próbára.
- De nekem ez a kedvencem.
- Oké, akkor ez máris nagyobb kihívás így. Addig viszont hívd fel a kórházat és kérdezd meg, hogy van Heidi meg a másik. Elmegyek a boltba.

Martin az ebédet készítette, miközben én felmásztam mellé a konyhapultra és mesélni kezdtem.
- Heidi jól van, elvileg felépül. A másik nővel, Lucia Marnci-val ugyanaz történik, mint Heidivel ezért mindenki nyugodtabb, mondván úgyis vele is ez lesz.
- Madsonnal beszéltél?
- Isten ments. Az ügyeletes nővérrel.
- Szóval miatta nem kell különösebben aggódni.
- Nem. És kezdek jobban lenni. - egyre inkább visszaállt a hangulatom, és kezdek eltűnni a szélsőségek belőle.
- Délután kiviszlek a levegőre. - közölte. - Jó lenne neked valami séta, mert ártani fog, h csak fekszel.
- Hát, ha te mondod.
- Igen, ezt jobban tudom, mert én élő emberekkel akarok foglalkozni.
- Oltani akartál?
- Aha, de látom nem jött össze.
- Nem, de gyakorolhatod, mert ez a törődős oltás aranyos.
- Na, kösz. Ezzel most te oltottál le engem.
- Van az úgy. - nevettem ki, de látszott rajta, hogy nem sértődött meg. - Anyád tényleg nem bír? - váltottam témát.
- Meglehet.
- Az enyém imádna. Galériája van. Apám is. Viszont mivel nem tervezek ennek az egésznek holnap véget vetni, jó lenne megkedveltetnem magam anyáddal.
- Egy vacsora négyen a szüleimmel? - kérdezte.
- Jó. Igyekszek normális lenni.
- Figyelj, nem fogok dönteni közötted meg a szüleim között, ha abba a helyzetbe kerülnék, az mind a két fél hibája lenne. Beszélni fogok anyámmal, hogy ne ítéljen elsőre.
- Helyes. Én meg majd kérek valami terápiás segítséget.
- Ellától, mi? - röhögött fel.
- Gonosz vagy, még mit nem.
- Amúgy, leülhetnétek beszélgetni egyszer. Hidd el, hatásos lehet.
- Nem, inkább hagyom. Nem akarok tőle semmit, és utálom is. Meggyőzhetetlen, utálatos.
- Ezek mind nem igazak rá. Aggódott érted tegnap.
- Engem ő nem érdekel.
- Egyre inkább nincsenek ellene érveid. Makacs vagy, de meg fogsz törni.
- Szép reményeket.
- Kettőnk közül én értek jobban a pszichológiához.
- De én vagyok a szociális fél. Hiába a százhatvanas IQ édesem, ha nem tudod úgy előadni, hogy szimpatikus legyen. - bájolgott, miközben otthagyta a makaróni előkészületeit.
- Pedig azt állítják, egyes férfiak szerint az intelligencia szexi. - közöltem. Martin mellettem támaszkodott az egyik kezével, a másikkal a combomon kalandozott.
- Csak ha tudják használni. - mormolta, de már nem is igazán hallottam, mert megcsókolt. A lábaimat igyekeztem minél inkább eltávolítani egymástól, hogy Martin közelebb jöhessen. A felső konyhaszekrénynek döntött.
A hátát karmolgattam, miközben rátért a nyakamra, és szisztematikusan kezdte leszedni rólam  az ingét.
- Oké, bevallom, attól függetlenül, hogy nem tudod használni, szexi vagy.

Ebéd után én lefeküdtem egy kicsit pihenni, de éreztem, hogy a gyógyszer kiürül a szervezetemből, és képes vagyok több mint egy órát folyamatosan aktívan eltölteni, és nem álmosodok el ötpercenként. Martin beváltotta az ígéretét, úgyhogy elindultunk sétálni. A terv az volt, hogy majd kikötünk valahol.
A hegyről lefelé sétálva igyekeztem minél több friss levegőt magamba szippantani. Nagyon jól esett, mivel kissé hideg volt, de egyáltalán nem nyirkos. Martin fogta a kezem, amit a legromantikusabb gesztusnak nyilvánítottam, ugyanis nem volt indokolt az evolúcióban, csupán egy kialakult szokásnak számított a folyamatos testi kapcsolatra. Mikor ezt elmondtam  Martinnak, kiröhögött, és azt mondta, ő nem a tudományban keresi a romantikát, mert kiábrándító.
- Gondolj bele. A matematika legromantikusabb fogalma a barátságos számoké. Elég ironikus. Az adott számnál kisebb osztóik összege a másikat adja ki. Ez metaforikusan az, hogy az egyik ember részei kiadják a másikét.
- Szép gondolatmenet. Sosem jutott ez eszembe.
- Én se sokszor, nem rég jutott eszembe. - vonta meg a vállát. - Érdekes, hogy a matematikában ilyenek alapján is kategorizálnak számokat.
- Ha belegondolsz még logikus is.
- Igen, az. Amúgy arra gondoltam, hogy mondok valami iszonyat romantikus metaforát, de nem tudtam, hogy félre fogod-e érteni, hogy ezek barátságos számok.
- Most már bármikor elsütheted, nem fogom.
Az egész délután megadott nekem egy új életérzést. Nevettem, boldog voltam, és végig úgy éreztem, hogy az életben van helyem és társam. Olyan volt ez, mint a vihar előtti csend, amikor az ember nagyon boldog, de már gyanús, hogy hamarosan történni fog valami.

01. Ti milyennek tartjátok Martin és Nova kapcsolatát? Erősnek, gyengébbnek?
02. Ti hogyan gondoljátok, van olyan szereplő, aki sokat változott az elejétől, akár a karakter szempontjából, akár a ti szemetekben?
03. Mit gondoltok, mi volt ez a közjáték a zárdában?
04. Van tippetek, esetleg honnan és milyen indokkal jöhetett a gyilkos? Esetleg teóriák?
05. Miért jött a tű a kórházból?
06. Nova és Martin szülei kijönnek valaha?